Új Blog!

Drága kedves, még idetévedő látogató/olvasó!

Ez a bejegyzés még nem arra szolgál, hogy tovább folytatom az ezen levő történetet - amelyet félbehagytam -, ha nem arra, hogy megosszam veletek az új blogomat. 

Amely nem 1D - s, sem pedig olyan mint a többi történeteim. Ez most más, új történet, új szereplőkkel.

Az új történetem/blogom elérhetősége:

http://baratokvagytobbekvagyunk.blogspot.hu/

a blogon már olvashatjátok is a bevezetőt, és a Characters menü pontra kattintva pedig a szereplőket tekinthetitek meg, amely bővülni fog majd még.

Remélem, hogy felkelti majd az érdeklődéseteket, és a kíváncsiságotokat ez az új történet. :)

Tovább szép napot, és estét kívánok nektek!

by: Love_Day

Break or the end

Drága olvasóim!

Mint ahogyan azt észrevehettétek, újabb két hét telt el az utóbbi bejegyzésem óta, amely még csak az első fejezet volt. :/ Sajnálom, amiért nem hoztam a második részt, ahogyan azt is sajnálom, hogy semmilyen jelét sem adtam annak, hogy mi történt/ miért nincs se friss, sem pedig vmilyen magyarázat.
Nos, most van némi magyarázatom a mi-re, és a miért-re.

Az első az, hogy: Nincs időm rá. Melózom reggeltől késő délutánig, amely után már egyáltalán semmi kedvem az íráshoz. :/ Igaz van olyan is amikor csak délelőttös, avagy délutános vagyok, de mégsem tudom a folytatást írni, ugyanis más egyéb dolgaim is van, amelyeket éppen csak akkor tudok elintézni, amikor itthon vagyok - munka előtt, és - munka után -. 
Sajnálom, de a meló annyira leszívja az agyamat, és kifáraszt, hogy alig  jut időm arra, hogy írni tudjak. :/

A második pedig az, hogy: Bár, ugyanannyira szeretem a srácokat énekelni hallani, és a zenéiket is, de már nincs meg az a hangulatom ahhoz, hogy velük kapcsolatosan írjak, mint ahogyan ezelőtt. Nem tudom... talán már az oly sok velük íródott történetek miatt, avagy ki tudja?! Magam sem igazán tudom, hogy miért. Egyszerűen, már ahogyan az imént is írtam, nincs hangulatom ahhoz, hogy 1D - s történetet írjak. Olyan ... - s bár tudom, hogy az a kifejezés amit most lefogok írni, esetleg bántónak fog tűnni és hatni, még sem annak szánom/tam - ... olyan unalmasnak tűnik számomra. Őszintén szólva, kissé beleuntam az 1D - s történetekbe.
És bár fáj a szívem ezért a történetért, egyszerűen, már nincs kedvem hozzá befejezni. 
Lehet, hogy egyszer... talán mégis befejezem ... de lehet, hogy mégsem. :/

Egy biztos, hogy amit tudok az az, hogy: Nem szeretnélek és nem is akarlak titeket azzal hitegetni, hogy na akkor ekkor meg akkor xy napon/időn belül fog jönni a folytatás, mert lehet, hogy mégsem fog jönni akkor, amikorra ígérném. 

Ezért azt mondom most, hogy egyenlőre nem lesz friss fejezet. Nem mondom azt, hogy talán soha nem is lesz  és, hogy végleg befejezem ezt a storyt, de azt sem, hogy igen.

Még bármi előfordulhat. Akár az is, hogy a folytatással jelentkezem, de az is lehet, hogy nem... de még az is előfordulhat, hogy esetleg egy új történettel fogok majd jelentkezni. Kitudja?!

Még egyszer nagyon de nagyon sajnálom, hogy nem folytatom most a történetet.
Csak remélni tudom, hogy megbocsátotok nekem. :$

A megértéseteket és az eddigi kedves szavaitokat, és türelmeteket, Hálásan köszönöm nektek, drága olvasóim! :)

Goodbye: Love_Day

Every minute as if it would be the last song - Minden perc, mintha az utolsó dal lenne

Drága, kedves olvasóim!

Először is az elnézéseteket, a bocsánatotokat és a megértéseteket kérném azért, mert... mert nem hoztam a beígért "második fejezetet", mert nem jelentkeztem, és mert levettem az első fejezetet, ahogyan a részletet is. :( Másodszor is pedig, szeretnék egy rövidke kis magyarázat félét adni arról, hogy az előbb felsoroltak miért is fordultak elő.

Őszintén szólva, saját magamat sem értettem és még most sem igazán értem, hogy miért nem tudtam fojtatni az első, majd mostan a második változatot eme történetből. Eddig még ilyesmi nem fordult elő velem, és nem is számítottam rá, hogy már az első fejezetet követően megakadok az írásban, de most mégis megtörtént. :( 

Valamilyen érthetetlen módon, nem úgy íródtak meg az első fejezetek, ahogyan azt eredetileg is elterveztem, és éppen ez miatt történhetett meg az, hogy amikor a második fejezetekbe kezdtem bele, egy avagy két sornál tovább nem tudtam tovább folytatni. Nem ment a folytatás. Amit rettentően sajnálok is. 

Pedig próbálkoztam is vele, de még sem sikerült, és hát ami nem sikerül, avagy nem megy, azt nem mindig lehet erőltetni, vagy legalábbis nem ajánlott. 

Így hát én újra és újra elolvastam a "második" alaptörténetet, amelyből arra következtettem ki a legutóbb felrakott "első" fejezetről, hogy azt nem úgy kellett volna megírni, ahogyan megvolt írva. Túl egyszerű... és hát valljuk be, nem is volt az alaptörténethez illő. Legalábbis én ezt gondoltam róla, éppen ezért is írtam meg újra, immár harmadjára is az első fejezetet, amely egyenlőre - többnyire valamivel, szerintem jobban illik az alaphoz.

Az alap történet az maradt, ahogyan a prológus is, csak az első fejezet íródott át, remélhetőleg most már utoljára. Csak bízni tudok abban, hogy többször már nem kell átírnom az első fejezetet, ahogyan a bevezetőt sem. :$ Na, nem is fecsegek itt tovább összevissza! :) Kellemes olvasást kívánok a fejihez!

Love_Day

Chapters One _-_ The first meeting

~music~

   De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt márt nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná.      

   Azt hiszi, a múlttal kapcsolatosan egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben lehessünk.

   Annyira elegem van már abból, hogy nem tudják megérteni, hogy ez nekem mennyire is fáj. Fáj, hogy már soha többet nem hallhatom anya szeretett teljes hangját. Nem érezhetem az öleléseit...

   Ő volt az egyetlen személy, akire bármikor számíthattam. Aki meghallgatott, vigasztalt, tanácsokkal látott el. Nélküle már semmi sem lesz olyan, mint volt, ezt már tudom, de mégis annyira rossz ezzel a tudattal élni.

-          Ó, anya! Bárcsak itt lennél velem! – simítok végig a kezemben tartott fényképen, amelyen az én imádott anyukám mosolyog vissza rám.

-          Hé, Rosie! Nem jössz le velünk a partra? – dugja be Brian a fejét az ajtómon, válaszul nemet intek a fejemmel. – Biztos?

-          Igen – felelem, mire egy csalódott sóhaj, hagyja el ajkait.

-          Hát jó, de ha még is úgy döntesz, hogy csatlakozol hozzánk, lent megtalálsz minket – mondja, majd behúzza maga mögött az ajtót.

   Bűntudat mardossa a szívemet, amikor a becsukódott ajtót bámulom. Tudom, hogy ő csak azt szeretné, ha újra mosolyognék. Ha újra az az vidám életteli Rosie lennék, akit ő mindig oly nagyon szeretett. De egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy önfeledten nevetni tudjak, és hogy boldog legyek.

   Nem megy.

   Visszahelyezve anya képét az ágyam mellett levő komódra  felállok a babzsákomról és az ablakhoz lépek. Amikor kitekintek a partra  egy halvány ám de annál is fájdalmasabb mosolyra húzom az ajkaimat. Látva azt a sok boldog embert, szomorúan rázom meg a fejem.

   Miért én? Miért pont velem történik meg ez? – kérdem magamtól keserűen, a szívemben tátongó fájdalomra gondolva.

   Bárcsak... bárcsak felébredhetnék ebből a rossz rémálomból, hogy aztán újra anya szeretet teljes ölelésében érezhessem magam.

   Már semmi sem olyan mint rég volt, és nem is lesz soha! – mondja egy aprócska hang a fejemben, amelynek sajnos igazat is kell hogy hagyjak. Éppen ezért kellene, hogy betartsam az anyának tett ígéretemet, de... de annyira nehéz. Nem tudom, hogy képes leszek-e újra társaságba menni, önfeledten boldognak lenni...

   Amikor a gyomrom hangos korgással jelzi, hogy ideje volna valamit enni is, úgy döntök: lemegyek a földszintre és egyenest a konyhát célozom meg. Előszedve mindazokat a dolgokat amik a szendvicsemhez van szükségem, neki is állok az elkészítésének.

   Végezve az uzsonnám elkészítésével – amellyel épp a számhoz kezdek közelíteni -, egyszer csak egy halk kopogtatásra leszek figyelmes. Letéve a kezemből a szendvicset a tekintetemet az erkély iránya felé fordítom, amely felől a kopogtatás jött, egy idegen fiatal fiút veszek észre, aki felém int a kezével. Kikerülve a konyhapultot az erkély ajtóhoz lépek, amelyet elhúzva az idegenre tekintek kíváncsian.

-          Helló! Bocs a zavarásért! – szólal meg zavartan – Louis vagyok a szomszédból. – nyújtja felém a jobbját, de amikor észreveszi, hogy az enyém még mindig az ajtót fogja, visszaejti az oldala mellé. – Ö... igen, nos... khm... – köhint egyet, majd aztán tovább folytatja – azt szeretném megkérdezni, hogy nem-e kaphatnék kölcsönbe egy kis mézet? Ígérem, holnap visszaadom...

-          Persze, mindjárt hozom is – vágok a szavába, amikor már nem tudom tovább végignézni ahogyan zavartan küszködök a kérésével. – Egy pillanat – mondom, és egy kis időre ott is hagyom az erkélyen.

   Néhány másodperc eltelte után, immár egy mackós üvegű mézzel a kezemben térek is vissza hozzá.

-          Köszönöm, és...

-          Nagyon szívesen, és nem kerül semmi sem! – vágok közbe ismételten.

-          De hát biztosan...

-          Van még belőle – nyugtatom meg egy halvány mosoly kíséretében.

-          Akkor köszönöm.

-          Már megköszönted! – mondom, mire kisfiúsan mosolyog rám, majd a tekintete mögém siklik.

   Követve a tekintetét, észreveszem amint a hátam mögött alig egy méternyi távolságra levő fehér zongorát nézik.

-          Tudsz rajta játszani? – kérdezi.

-          Valamikor régen tudtam – felelem, és elfordítom a tekintetemet a zongoráról, amely még az anyáé volt.

-          De azért még most is tudsz játszani, nem? – kérdezi újra.

-          Nem tudom. Talán. – vonom meg a vállam.

-          Ne haragudj! Nem akartam tolakodni. – kér bocsánatot a szemeimbe nézve.

   A kristályosan kék szempár pillanatokon belül rabul ejti a tekintetemet, s azon kívül, hogy az előbbi bocsánatkérése őszintének tűnt, valami megmagyarázhatatlan érzés kezd a hatalmába keríteni.

   Hogy lehet valakinek ilyen mindent elemésztő, és magával ragadó tekintete? – kérdem magamtól.

-          Azt hiszem jobb lesz, ha most megyek. – dallamosan lágy hangjával visszaránt a jelenbe, és miután értelmezem a szavait, végre én is megszólalok.

-          O-oké. – motyogom zavartan.

-          Örültem a szerencsének ...

-          Rosalie, de csak Rosie – válaszolom meg a nevem, amelyről az ő bemutatkozása során, elfelejtettem megemlíteni.

-          Gyönyörű szép neved van, akár csak te - bókja hallatán furcsa bizsergést kezdek el érezni a hasamban.

-          Köszönöm, az... – anyukám választotta ezt a nevet nekem, - akartam mondani, de inkább elharaptam a mondat végét.

-          Nos, akkor hát én megyek. Remélem még összefutunk majd – mondja, és mintha reménykedést vélnék kihallani a hangjából. – Szia!

-          Én is – szólok utána, mire a válla fölött visszanézve egy boldog mosolyt virít felém. – Szia! – köszönök el végül én is tőle, majd visszamegyek a konyhába.

   Miközben a szendvicsemet fogyasztom el, mostanra már újra a szobámban ülve, a gondolataim közé akarva – akaratlanul is, Louis arca furakodik be, és a gyönyörű szép szemei, amelyeknél szebbet nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna már.. A kávébarna tincsei melyek véletlenszerűen keretezték az arcát, összevissza álltak a feje búbján, és a homlokán ülő ráncok, amelyek öregítettek a fiatal arcát egy pár évvel, csak még helyesebbé tették őt. Nem volt alacsony, de az a hű de magas sem, aligha fél fejjel magasodott csak fölöttem. Visszagondolva a kisfiús mosolyára az arcomon egy halvány mosoly jelenik meg.

   Letéve a komódra a tányért, újra az ablakomhoz lépek. Nem messze a háztól, megpillantom az egymás mellett napozó testvéremet, és a barátnőjét Mia-t. Akivel bár a kapcsolatunk, anya halála előtt eléggé közelinek mondható volt, most azonban szinte oly annyira eltávolodtunk egymástól, mintha soha nem is ismertük volna a másikat igazán. Pedig ez nem volt igaz. Macy-n és Lea-n kívül  ő volt az a személy akit még a legeslegjobb barátnőim közé sorolhattam. Igaz nem ő a hibás azért amiért így alakult a barátságunk, ha nem csak is én, és ez a helyzet, amelybe kerültem.

   Nem sokkal később egy körülöttük futkározó kisebb csapatra leszek figyelmes, akik közül egy valakit felismerni vélek... Louis-t látván a korábbi bizsergés a hasamban újra feléled, ám amikor azt látom, hogy hogyan kapja el a mellette elrohanó sötét hajú lányt, akit magához is ölel, szomorúságot és csalódottságot kezdek el érezni, mélyen legbelül.

   Hát persze, hogy van barátnője! – jelentem ki magamban keserűen. Hiszen egy ilyen fiúnak mint amilyen ő, az volna a csoda vagy is inkább a meglepő, ha nem volna barátnője.

   Szomorúan megrázva a fejem, eltávolodom az ablaktól,  és hanyatt döntöm magam az ágyamon. A fülesemet bedugva a fülembe, bekapcsolom az iphone-m, majd amikor felcsendül: Sarah McLaclan – Angel c. száma, behunyom a szemem és hagyom, hogy a zene és a szöveg egyaránt magával ragadjon...

Every minute as if it would be the last song - Minden perc, mintha az utolsó dal lenne

Üdv újra itt mindenkinek! Ahogyan ígértem, össze is hoztam a prológust, amely mondhatni már olvashattatok is korábban, csak hogy most annyi változatosság található meg benne, hogy az elejéhez írtam még pár sort. Az első fejezet pontos érkezésének időpontját még nem tudom, de megpróbálom a hét a valamelyik napján hozni, és ha ez sikerül is, akkor feltehetőleg hetente egyszer lehet számítani frissítésre. :) 
A prológushoz nem kívánok semmi egyebet, csak annyit, hogy kellemes olvasást hozzá! És kellemes vasárnapi délutánt, és legyen mindenkinek jó és szép napsütéses vidám hete! ;)

Szeretettel: Love_Day

Prológus

Egy keserű sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor Brian leparkol a Szent Marcus temető előtt. A kezeimre pillantva amelyeket az ölemben összekulcsoltam, szorosan összezárom az ajkam, mikor a csuklómon levő kötözésemet látom meg. Amely alatt a borotva pengéje által okozta vágásaim lapulnak.

A vágások okozta fájdalmak, semmik sem voltak ahhoz, amelyet anya elvesztése jelent számomra.

-          Én... én ezt nem tudom végig csinálni – suttogom halkan, még mindig a csuklómat bámulva.

-          Menni fog – mondja Brian, és az egyik kezét az enyémre téve megnyugtatni próbál – én itt leszek melletted.

Az arcára emelve a tekintetem, a türkizkék szemeiben az ígéret jelét látom, mire egy bólintással jelzem neki, hogy felkészültem az előttünk álló közel másfél órára...

Hulló könnyekkel állok, imádott anyukám sírja felett, kinek az elvesztése nagyon de nagyon fáj. Ő nem csupán csak az anyukám volt, ha nem a legeslegjobb barátnőm.

-          Ó, anya! Miért mentél el? Miért hagytál magamra? – zokogok fel tehetetlenül, mikor már senki sincs a közelben. – Mihez fogok kezdeni nélküled?

A könnyeim megállás nélkül folynak végig az arcomon, amelyeknek nem tudok és nem is akarok gátat szabni. Csak hagyom, hadd folyjon aminek folynia kell.

-          Tudom, most ha itt lennél, azt mondanád nekem, hogy az idő múlásával, minden könnyebb lesz, és hogy majd egy kis idő elteltével, a közös emlékeinkre emlékezve, már nem sírva fogok fakadni, hanem mosolyra. És bár a hiányod fáj, még is miattad, de leginkább magam miatt, megpróbálok majd úgy élni az életemet, ahogyan azt elvárnád tőlem. Ígérem, soha nem foglak elfeledni, és mindörökké az emlékedet a szívemben fogom tartani.

Az ujjaim hegyére egy csókot lehelek, amellyel meg is érintem anyám képét, melyet a sírfalba rakattunk be.

-          Örökké szeretni foglak anya! Ég veled! – búcsúzom –e szavakkal.

A kabátomat a karomra téve, még egy utolsó pillantást veszek a sírra, majd lassan elindulok bátyám, Brian fekete porschéja felé.

-          Mehetünk? – teszi fel a kérdést, mire tőlem csak egy erőtlen bólintásra futja, majd beülök az anyós felőli oldalra.

Pillanatokon belül, Brian is a beül a kormány elé, és miután mind a ketten becsatoljuk a biztonsági övünket, ő kitolat az autópályára, és már indít is tovább a reptér felé...

Felszállva a Los Angelesi gépre, Brian megengedi, hogy az ablakhoz üljek. A tekintetemet az ablakra szegezvén, magamban elbúcsúzom attól a helytől, ahol születtem, és felnevelkedtem.

Viszlát Chicago! – köszönök el az otthonomat jelentő várostól...

Every minute as if it would be the last song - Minden perc, mintha az utolsó dal lenne

Üdv újra itt, minden egyes kedves ide és visszatérő látogatónak/olvasónak!

Azt hiszem, valamelyest jó hírrel tudok kecsegtetni nektek, miszerint, hogy a minap újra erőt vettem magamon, és erősen elkezdtem gondolkodni a történeten. Ami kapcsán rájöttem, hogy amit alaptörténetként közzé tettem, azzal már nem tudok mit kezdeni. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de annak a történetnek a hangulatának, elmúlt a varázslata, legalábbis számomra. Így tehát, a mai napon/estén némi változtatást, azaz át írást tettem az alaptörténetbe, amelyet pillanatokon belül - ez alatt a bevezető szöveg alatt olvashattok is.
Ez amolyan nyárias történet lesz... hogy miért is? Tulajdonképpen nem tudom... talán a mostani időjárás hozta ki belőlem, és ha már ilyen időt kell elszenvednünk, akkor talán reménykedhetünk abban, hogy az ihletekben nem fog cserben hagyni. Ugyanis most még úgy érzem, hogy egy kerek történetet tudnék kihozni az alábbi történetből. Amelynek a szereplői ugyanazok, a történet címe is. Egyedül csak a tartalom változott meg. Amelyet remélem nem bántjátok. :$

Nos, hát nem is firtatnám tovább szót, íme itt is van az "új" tartalom:

„Rosalie Hamsworth, egy fiatal tizenkilenc éves lány. Aki miután egy szerencsétlen baleset kíséretében elveszíti szeretett édesanyját, öngyilkossági kísérletet kísérel meg, mire a bátyja, Brian veszi magához, és ahhoz, hogy kilábaltatja a húgát az anyjuk halála okozta fájdalomból, leviszi magával a Los Angelesi tengerparti házába, amely mellett különös módon, egy öt fős tagú szomszédhoz lesz szerencséjük, akik nem mások mint a híres – neves, fiatal brit csapat: az One Direction.

Rosalie, egykoron vidám és életteli lány volt, azonban a baleset óta zárkózott  és senkit sem hajlandó közel engedni magához. Azonban egy valakit mégis, még hozzá a vicces, répa és galamb imádó, gyönyörű szép kék szemű, Louis Tomlinson-t. Aki minden erejével és gesztusával azon van, hogy vissza adhassa a lány életkedvét. A kezdeti barátságuk idővel, szerelemmé alakul, azonban mire kibontakozhatna a szerelmük, Rosalie-nak egy újabb szörnyű balesettel kell szembesülnie...

Vajon képes lesz –e még több fájdalmat elviselni, csak hogy kitartson szerelme mellett?

Vagy még sem?

A választ, és a történések kimenetelét megtudhatod, ha velem tartasz és nyomon követed Rosalie és Louis történetét...”

Remélem, hogy ez az új tartalom elnyeri majd a tetszésetek, amelyről a véleményeiteket örömmel olvasnám. ;) 

Egy prológust pedig megpróbálok még a hétvége folyamán be cserkészni. ;)

Legyen szép és kellemes hétvégétek!

by: Love_Day

Blog ajánló-Újdonság-Hírek!

Üdv!

Először is kezdeném azzal, hogy CyberGirl - akinek talán már olvashattátok is a korábbi írásait, vagy esetleg még nem - nos, belekezdett egy új történetbe. Amely 1D -s, és főszerepben  "Liam Payne" a srácok közül.

A történet címe: New Start

és amiről szól:  "Darcy Williams számára a kishúga jelent mindent, és ez mindig is így lesz. Nem számít semmi, és senki. A saját álmai és vágyai csupán másodlagosak, még akkor is, ha azért nem-et kell mondania Liam Payne-nek.

"Sosem bántanálak"

Ezt az ígéretet nem volt nehéz betartania, egészen addig, amíg egy popsztár be nem lépett az életébe, és meg nem változtatta az egész eddigi életét.
Talán ezúttal saját magára fog gondolni, de az is lehet, hogy kizárja az életéből a szerelmet..."

~ és ahol elérhető: http://letyourselffall-1d.blogspot.sk/

Szerintem megéri benézni, és elolvasni az eddigi részeket! ;)

***

Másodszor, folytatnám azzal, hogy nem rég nyitottam egy blogot - ahol az általam készült fejlécek/szerkesztett képeket tekinthettek meg, s történet címeket(angolul és magyarul is egyaránt) és háttereket is láthattok, választhattok.

~ ahol megtekintheted: http://lovedayworks.blogspot.hu/

***

És harmadszor pedig... az elmúlt napokban elgondolkodtam néhány észérven a történettel kapcsolatban.

Egyenlőre még mindig szeretném megírni, de most még nem kezdem el. Ugyan is, az szerintem senkinek sem lenne jó, ha két hetente avagy havonta ha egyszer lenne friss. De amíg nem tudom úgy megoldani, hogy legalább hetente "egyszer" DE legyen friss, addig nem is kezdem el, és nem is teszek fel fejezetet (ha esetleg eltudom kezdeni). Egyenlőre a Fifty-s történetemet akarom befejezni, amelyre szintúgy nem nagyon akaródzik időm maradni. :( 

Talán amikor azt befejezem kereken 8. fejezeten belül, esetleg akkor elkezdem ezt a történetet... de ez még nem 100%-os.

Mert bár azt írtam, hogy szeretném megírni... lehet, hogy mire odajutok, már nem lesz majd semmi kedvem hozzá. :S Sajnálom, hogy ezt mondtam. De erre is fel kell készülni.

Ugyanis amíg a történeten gondolkoztam, azaz a sorsán.... rájöttem arra, hogy nekem az, hogy 1D - s történetet írjak, az nem igazán fekszik már. 

Leginkább mostanában - nem tudom, hogy kiolvasta -e már "Az ötven szürke árnyalat - trilógia köteteket"... - én ebben a témában gondolkozom, mármint az ehhez hasonló történeteken... na jó azért nem teljesen az a szadomázós típuson... mert azért azt én is nehezen nyeltem le a könyvben... mert azt kissé, hogy is mondjam... durvának éreztem. S őszintén szólva az is. Így hát aki nem olvasta, annak azt ajánlom, ha nem bírja a sokszoros +18-as jeleneteket, akkor az ne is olvassa - mert szinte ennek alapján fekszik a történet - .

De ha esetleg vkit érdekelne a fifty-s történetem, amelyre mostanában koncentrálok azt itt elérheti: http://fiftyshadestrilogia.blogspot.hu/  (hozzáfűzném, hogy ez nem szadomázó típusú feji... s +18-as rész eddig még csak egyszer fordult elő benne - s valszeg várhatólag egyszer-kétszer lesz még majd benne - de ezt még előreláthatólag nem jósolnám meg...

Na szóval amit kiakarok én hozni ebből az egészből, az az, hogy... bármikor előfordulhat az, hogy mégis belekezdek a történetbe és fel is fogom tölteni. de az is, hogy mégsem írom meg... talán egyszer vmikor a közeljövőben, vagy sem... - de szólni fogok, ha úgy döntök, hogy megírom - vagy ha nem írom meg -.

Szandraa-nak pedig nagyon szépen és hálásan köszönöm az előző bejegyzéshez írt véleményét! Üzenem is neked, hogy nem is tudod, hogy mennyit jelentett nekem a véleményed, amikor elolvastam. És igazán szörnyen sajnálom és bocsánatot is kérek amiért nem jelentkeztem nálad, de egyenlőre még nem is fogok tudni írni neked, de amint lesz némi nyugtom, egybe elolvasom a töridet és egybe véleményt is írok majd! S ugyanezt üzenem neked Lovelife és Little Zsoo - hogy amint tudom bepótolom a lemaradásaimat, és kárpótolni foglak majd titeket! ;)

Addig is kívánok mindenkinek "naposabb - tavasziasabb - kellemesen szép hetet - időszakot"!

by: Love_Day

Nem tudom...

Sziasztok.

Ezer és ezer bocsánat, amiért még mindig nincs friss fejezet. De szintúgy ezer és ezer okom van arra, hogy miért nincs... időhiány, meló... és még oly sok dolog, amely lehet, hogy nektek csupa apróságnak hangzana, de nekem nem az. Nem rég kezdtem el melózni, amely az egész napomat lefoglalja. Kezdve reggel 7-től egészen délután 4-ig... amely után, bár hiába leülök a géphez, mégsem tudok írni.... nem megy.
Ilyenkor már sem kedvem, és hangulatom nincs ahhoz, hogy írni kezdjek.
Sajnálom, de még mennyire, hogy sajnálom. Szomorú és egyben bűntudatos is vagyok, amiért csak ígértem, és ígértem, de teljesíteni az ígéreteimet pedig, nem teljesítettem. :'(
Éppen ezért... írtam is bejegyzés cím-ként azt a szót, hogy "Nem tudom..."... - amivel arra szeretnék utalni, hogy nem tudom, hogy mikor jön a friss ... avagy mikorra várható. Még saccolni sem tudom meg saccolni.
Sajnálom, de egyenlőre még nem lesz friss. Hogy mennyi ideig kell rá várni, és hogy mekkora várható? Ez még számomra is, a jövő zenéje... így tehát, nem ígérek semmit. Amint tudok, és lesz rá időm, kedvem és hangulatom is hozzá, akkor belefogok a történetbe... de hogy ez mikor lesz? Szintén csak a jövő zenéje...

Az is meglehet, hogy mikorra oda jutok, hogy eltudom kezdeni, már nem lesz akit esetleg érdekelne is majd ez a történet... :(

Megértéseteket előre is köszönöm!

Love_Day

Jó hír!

Helló minden olyan kedves olvasómnak és idelátogatónak, akik még nem felejtették el ezt a blogot, és akik bíztak/nak még abban, hogy megfog íródni a "Minden perc, mintha az utolsó dal lenne" c. történet.

Mint ahogyan azt az előző bejegyzésben is olvashattátok, hogy arra a döntésre jutottam, hogy vázlatokba szedem a fejezeteket. Amely során feltehetőleg, íródni is fog majd a történet.

Nos a vázlatba szedés az megtörtént, és arra jutottam közben, miután elolvastam az első fejezetet, hogy azt egyenlőre leveszem, ugyan is, mint rájöttem arra, hogy pont az első fejezet az nem illett/illik kezdésnek, legalább is abból a szempontból nem, ami során a történetet szeretném megírni. Ez miatt is történt meg az, hogy megakadtam a folytatást illetően. :/ 

De mostantól a vázlatoknak köszönhetően, már eltudom kezdeni a történetet remélhetőleg rendesen...

Pontos napot és időt azt még nem mondanék, hogy mikor is érkezik az "ELSŐ" fejezet, de igyekszem nem sokáig várakoztatni titeket vele... annyit azonban elárulnék, hogy lehetséges lesz az, hogy az első két avagy legfeljebb három fejezet, két időben fog majd játszódni. Múltban és Jelenben, - utalva itt a prológusra - ...

De addig is még egy kis türelmeteket kérném, ha nem haragszotok rám 'nagyon". :/ 

Sietek amint tudok. ;)

Köszönettel: Love_Day

Magyarázat!!!

Hali.

Hol is kezdjem? Talán az elején.
Sajnálom, őszintén sajnálom, hogy újra és ismételten csak kések a frissel. Ég is a pofám miatt rendesen, de most valahogy képtelen vagyok rá. Nem tudok úgy a történetre koncentrálni, mint ahogyan az elvárható lenne. Annyira rágörcsöltem, hogy elvesztettem a fonalat. Egyik irány sem volt jó, ami megfelelő lett volna ... s amiből kitudtam - tudnék jönni. :(

Ezért arra a döntésre jutottam, hogy vázlatokba szedem a fejezeteket, s amint ez meg van, s amint simán folytatni is tudom a fejezetek írását, felfogom tenni őket.

Ez alatt a két év alatt, amióta írok, én mindig úgy írtam meg a történeteimet, hogy nem voltak vázlatok. Egyszeriben csak hagytam, hogy hadd jöjjenek maguktól a dolgok. Ez mind idáig működött és oké is volt. Azonban mostanra ez megváltozott.

Éppen ezért, szeretnék szólni, hogy: Hogy nem tudom mikor jön a folytatás. Talán egy hét múlva, talán kettő... Egy biztos, hogy meglesz írva ez a történet, nem fogom csak úgy itt az elején feladni. ;)

Amint lesz valami változás, s eltudom kezdeni a folytatást, amelyet sikerül majd folytatnom, szólni fogok nektek. Becsszó!

Gondoltam, hogy úgy fer veletek, ha tudjátok annak az okát, hogy miért nincs friss. :)

A megértéseteket előre is köszönöm.
Igyekszem minél hamarabb jelentkezni, remélhetőleg friss fejezettel!

Love_Day

Következő pályázat + Egyéb információ

Sziasztok.

Először is szeretném megosztani veletek azt, hogy a Versenyek és Pályázatok c. blogunkon, a mai napon elindítottuk a következő pályázatokat.
Az első pályázat egy újabb novella írás - amelyhez három különböző témát raktunk fel, amelyek közül bármelyik választható.
A második pályázat pedig egy fejléc készítés - az előző pályázatban megadott három téma - alapján, szintúgy bármelyik választható.
Bővebb információ itt: http://versenyek-palyazatok.blogspot.hu/

Reméljük, hogy betekintetek majd, és esetleg részt is vesztek a két verseny egyikén. :)

Másodszor pedig, mint tudjátok nem is olyan régen, még a - Az életem szívás lenne nélküled - c. történet befejezte előtt, hoztam nektek két esetleges "új" történet rövidke tartalmat, amelyekről ti dönthettétek el, hogy melyiket is kezdjem el, eme blog történet befejezése után.
Tíz szavazatból 7 - en szavaztak - Míg el nem lopom, szíved minden darabjára - , míg a Minden perc, mintha az utolsó dal lennére csak 3 - an.
Nos, mivel a többség az elsőre szavazott, így lehet, hogy abba kezdek bele... és majd meglátjuk, hogy mi is sül ki belőle...
De az is meglehet, hogy a könyv második részét - a Louis főszerepes történetet kezdem el.

Úgy gondoltam, hogy először saját magamnak megírom mindkét történet első fejezetét  és amelynek a folytatása hamarabb meg lesz, azt kezdem el.

A kezdésről pontosabb információt, amint tudok hozok. És, igyekszem nem sokáig megvárattatni titeket vele.

Az utolsó részhez írt, kommentárokat,

Szívből köszönöm: Macy-nek, aki a kezdetektől fogva itt volt velem, biztatott - lelket öntött belém, és ami a legfontosabb számomra, hogy kitartott mellettem. :) Ajánlom mindenkinek az ő csodálatos írásait, mert igen is azok. Legalább is én annak tartom. :) Köszönöm neked!

Oh, how I wish.... that was mee

Stay with Me - Maradj velem

Adventure in London - Kaland Londonban

Hate That I Love You

Elszakított régi emlék

+18 with the One Direction

Szívből köszönöm: Little Zsoo -nak, aki bár nem rég kapcsolódott be hozzám, de még is amikor csak tudott írt nekem, és ez szintén sokat jelentett nekem, ahogyan az is. :) Ajánlom mindenkinek az ő blogját is, amelyben az elmúlt idők során, úgy hiszem, hogy némi jó tanácsok által, elég sokat javult mint az írásmódja, mint a fogalmazása. :) Köszönöm neked!

Szerelmes kamaszok - Titkok

Szívből köszönöm: Rékának, hogy bár az utolsó fejezetem feltevése előtt két napja kapcsolódott be a történetembe, még is volt olyan kedves, hogy írt nekem. És, az, hogy a kedvenc írójának nevezett, számomra nagyon kedves megszólítás volt! Köszönöm neked! :)

Szívből köszönöm: Kate-nek, aki szintén a történet utolsó fejezete előtt talált rám, de még is írt nekem. Köszönöm. :)

Szívből köszönöm: Nócinak, aki szintén a kezdetektől itt volt velem, biztatott, és kitartott mellettem, minden egyes fejezet érkezéséig, és a történet végezetéig. :) Köszönöm neked!

Szívből köszönöm: Jenni - nek, aki nem rég  - de még is már egy jó ideje, hogy csatlakozott a bloghoz mint, olvasó - mint véleményező. Köszönöm, hogy biztatott, és kitartott mellettem. :)

Szívből köszönöm: Szandraa - nak, aki bár nem rég kapcsolódott be hozzám, írt nekem, és biztatott is. És kitartott mellettem. Ajánlom az ő blogját is mindenkinek, amely igazán rabul ejtette az én szívemet is, az elejétől kezdve a mostani fejezetiig is. :) Köszönöm neked! :)

Date with a spy

És végül, szívből köszönöm: Lovelife-nak, aki biztatott, várt, és kitartott mellettem. Az ő blogját is mindenkinek ajánlom, amely szintén rabul ejtette a szívemet, a kezdetektől fogva. :) Köszönöm neked! :)

Szerelmem tárgya

Vérvörös és Tűhegyes

És még egy nagyszerű blogot szeretnék nektek ajánlani, amelynek az írójának az elsődleges blogos történetét már volt szerencsém olvasni, amelyben nálam mindvégig benne volt egy bizonyos "V" betűs szó, amely a mostani blogjában is jelen van. Szerencsémre, ő érteni fogja eme egyetlen egy betű jelentését. :)
Szívesen mesélnék a blogjáról, de számomra együtt véve egyetlen egy szó is kifejezi azt a véleményt, amelyről az illető tudja, hogy mit gondolok az írásáról és történeteiről! :)

Nina Law:

Girl Behind the Songs

You are nothing without me avagy Nélkülem, semmi sem vagy

A kommentárjaitokkal, és a kitartásaitokkal Hatalmas örömet okoztatok nekem velem, oly annyira, hogy néhány könnycseppet sikerül is elmorzsolnom. Köszönöm - köszönöm - köszönöm, és ezt akár a végtelenig is hangoztathatom, akkor sem lenne elég ahhoz, hogy kifejezzem mennyire is hálás vagyok nektek a kedves szavaitokért - mondataitokért. :)

Ígérem, hálám jeléül hamarosan kárpótolni foglak majd titeket, egy ajándékkal - meglepetéssel! ;)

Sok szeretettel: Love_Day

B.Ú.É.K.

" Szilveszter alkalmából

nem kívánok egyebet,

csendes lépteid kísérje szeretet!

Költözzön szívedbe béke,

lelkedbe nyugalom,

légy boldog a következő 365 napon! "

Minden kedves olvasómnak, és ide látogatónak  ezzel a képpel és az alatta lévő idézettel, szeretnék kívánni: Szeretettben Gazdag - Békés - Sikeres és Egészséges Boldog Új Évet!

Remélem, találkozunk a 2013 - as évben is! :)

Szeretettel: Love_Day

20. fejezet

Sziasztok! Végre, sikerült meghoznom a megkésett részt, amely egyben az utolsó is volt. (legalábbis az 1.évadból). Sajnálom, hogy eddig nem hoztam, és nem is adtam semmilyen hírt magamról avagy, hogy miért nincs friss, de a gépem már lassan több mint két hete, hogy bemondta az unalmast, így nem tudtam írni se hogysem .. igaz még eddig nem tudta - vagyis nem jutott úgy rá ideje a szerelőnek, akihez elvittük a gépünket, hogy megtudja javítani, de kétlem, hogy az idén készen lenne vele. :( Azonban, mostan - nem is olyan régen, pár napja, a sógorom kölcsön adta a laptopjukat, arra az időre amíg nem lesz kész a gépünk. Így a tegnapi napon elkezdtem megírni a befejező részt, amelyet csak a mai nap tudtam befejezni. 

Őszintén sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni. :( 

Na és akkor most következzék is a fejezet:

Amikor, minden jóra fordul

" Az élet szép, csak élvezd és sokkal szebb lesz... "

(Liam sz.)

Várakozással és némi aggodalommal tekintek az előttünk álló következő órákra. A félelem az egész testemet birtokba vette, holott tudom, hogy éppenséggel ezt azt egyet nem szabadna éreznem vagy legalábbis erre gondolnom.

De még is, hogyan tudnék nem a félelemre is gondolni, amikor az a lány, akit szeretek éppenséggel a műtő asztalon fekszik, és az esély, hogy túl élheti csak huszonöt százalék?!

-          Én nem bírok sokáig itt bent lenni, úgyhogy ki megyek egy kicsit a friss levegőre. Esetleg csatlakozik hozzám valaki? – teszi fel a kérdést Rony, aki igyekszik visszatartani a könnyeit.

-          Én csatlakozom. – krákogom ki, majd amikor tudomásul vettük, hogy senki más nem csatlakozik hozzánk, egymás mellett indultunk ki a kórház udvarára.

Ki érve az udvarra, mind a ketten az ajtó mellett lévő padon foglalunk helyett, és néma csendben – szótlanul meredünk előre.

Az elmúlt napok és hetek teljes félelem érzetei mind, most törnek fel belőlem, amitől a könnyeimnek nem tudok már megálljt parancsolni. Ennyi volt, eddig bírtam. Képtelen vagyok már továbbra is, elsiklani a dolgok felett. Nem megy. Nem megy, mert félek... félek attól, hogy elvesztem azt az egyetlen személyt a világon, aki nem a hírnevem, sem a népszerűségem, sem pedig a pénzem miatt volt – van velem. Ha nem önmagam miatt. Elfogadott és velem maradt annak ellenére, is hogy tudta mivel jár, ha ez ember lánya egy hírességgel van együtt. De ő ezzel nem foglalkozott, mert nem érdekelte, csak is az, hogy mellette saját magamat adjam, nem pedig azt a Liam Payne-t, akit mindenki az One Direction együttesből ismer.

Amikor belegondolok abba, hogy mi lesz akkor, ha nem látom már többé gyönyörű szép kék szemeit, mosolyát, ha nem hallom többé, édesen csengő nevetését és hangját, akkor egy részem biztosan vele marad.

Vele marad, mert bár tudom... vagy legalábbis azt mondják, hogy az ember életében akár többször is eljöhet a szerelem, azonban a legeslegelső szerelmet soha senki sem felejti el.

És igen... ezalatt az első szerelmet, értem ahhoz, amiben idén nyáron volt és van részem, még pedig Daniellel. Akivel, szerelem volt első látásra ... vagy a mi esetünkben: “szerelem volt, első ütközésre”!

Emlékszem arra amikor először megpillantottam őt, már akkor tudtam, hogy ő egy különös lány, aki bár rejtély volt nekem, még is megakartam őt ismerni. És lám, sikerült is.

Megismerhettem a valódi énét, akinek a szíve némi tüskét és sebet hordozott, de még is egy életre való, erős, kedves és önzetlen teremtés...

Ha valaki most azt kérdezné tőlem, hogy ki érdemelné meg az életet, minden szó nélkül azt felelném rá, hogy Ellie. Hogy miért? Mert kedvességének és az önzetlenségének határai miatt, mindenkinek az arcára mosolyt tud csalni, és ahol tud ott ad és nyújt segítséget. És amiért szeretem. S továbbra is szeretnék vele lenni, újra gokartozni  görkorizni, és egyedül csak is vele lennék hajlandó kipróbálni az ejtőernyőzést, amelynek a kipróbálására oly annyira áhítozott...

-          Túl fogja élni a műtétet, Liam! – térít vissza a gondolataimból, Rony hangja, aki együttérzően szorítja meg a bal combomon nyugvó kezemet.

-          Tudom, de... – mondanék valamit, de képtelen vagyok rá.

-          Nincs de, Liam. Ő Ellie! Az a lány, aki soha nem adja fel a küzdelmet, és ez most sem lesz másként – mondja.

-          Nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha esetleg még sem élné túl. Maga a gondolat, hogy nem sikerül a műtét, teljesen megrémít és...

-          Állj! – kiált fel mellettem, amihez egy jókora nagy pofon is csattan az arcomon, mire félbe hagyom a mondatot, és az udvaron lévő összes szempár a párosunkra siklik. – Ne, hogy még egyszer ki mond! Még is, hol van az a Liam, aki elfogadva a szerelme betegségét, erősen megállta a helyét a mai napig? Hol van az a Liam, aki a szerelme mellett állt, és bízott abban, hogy meggyógyul  Hol? ... Az isten szerelmére már, Payne! Ő az én barátnőm is, még hozzá a legeslegjobb, sőt mi több olyan számomra mint egy testvér – a húgom. Nekem is fáj, és én is félek. De ismerem őt, jobban is mind ő saját magát, és tudom, hogy képes lesz rá arra, hogy meggyógyuljon, mert erős lány. És, mert szeret minket, éppen ezért nem lenne képes arra, hogy feladja a küzdelmet. Hinnem, és bíznod kell benne, itt belül – teszi a jobb tenyeremet, a szívem fölé – Tudom, hogy szereted. És ha mindannyian bízunk abban, hogy életben marad, akkor nem fogjuk elveszíteni őt, mert tudja, hogy szükségünk van rá.

Igaza van. Minden egyes kimondott szava – mondata az igazságot tükrözte  Valóban, hinnem és bíznom kell abban, hogy nem veszítjük el őt. Mert ő aztán képes arra, hogy küzdjön az életéért.

-          Köszönöm Rony! – suttogom a fülébe hálásan, amikor felállok és magamhoz ölelem.

-          Nincs mit. Én köszönöm, hogy vagy Ellie-nek. – enged el, és egy halvány mosolyt virít felém.  – De ennek ellenére nem fogom bocsánatot kérni a pofon miatt, mert megérdemelted.

-          Valahogy azt sejtettem – viszonoztam a mosolyt – de menjünk, vegyünk valamit a többieknek – mondom felajánlva a bal karomat, amelybe néhány perc múlva bele is karolt, és így sétáltunk el a büféig, majd vissza a többiekhez a váróba...

***

Néhány óra elteltével, Ellie orvosa lép be hozzánk a váróba – közben a kezében tartva a maszkját - , majd szólásra nyitotta a száját, mire mindannyian egyszerre pattantunk fel ülő helyzetünkből, és kérdőn meredtünk fel rá.

-          Sajnálom, hogy így elhúztuk a műtétet, de alaposak akartunk lenni, csakhogy minden komplikáció mentes legyen... – kezdett bele, azonban idegességünk révén, Niall volt az aki elsőként vágott az orvos szavába:

-          Csak azt mondja meg, megfog – e gyógyulni és hogy marad –e valami maradandó károsodása a műtétnek, vagy elvesztettük őt!

-          Elhiszem, hogy mindannyian idegesek és aggódnak Miss Cowen állapota miatt, de...

-          A fenébe is a szokásos – berögződő szövegeivel! Minket az érdekel, hogy mi van Ellie-vel! – vágunk ismételten a szavába Rony-val.

-          A műtét sikeres volt, azonban ahhoz, hogy bizonyosak lehessünk abban, hogy nem szenvedett bármilyen károsodást, ahhoz huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk az intenzív osztályon, majd csak utána fogunk tudni többet mondani -  a válaszát hallva, mindannyiunkról leesett körülbelül egy fél tonnányi súly, és egy hatalmas ölelésben részesítettük egymást.

-          Köszönjük Dr. Úr. És elnézést kérünk az előbb történtekért, de tudja, hogy a lányunk állapota érdekelt most leginkább mindenkit. – mondja Simon, mialatt hálásan megrázza az orvos kezét.

-          Esetleg bemehetünk hozzá? – teszi fel a kérdést, Deborah reménykedve.

-          Igen, de egyszerre csak egy, legfeljebb két személy mehet be hozzá. – feleli, miközben végig tekint rajtunk. – Védőruhát, Nora nővértől kérhetnek a nővérpultnál, de hogyha most megbocsájtanak, még várnak rám a többi betegeim.

-          Persze csak nyugodtan. És még egyszer köszönjük. – feleljük, majd megbeszéltük, hogy ki(k) mikor mehet(nek) be Ellie-hez.

Először, Debborah és Simon ment be hozzá, másodszor Rosa és Pedro. Harmadszor Rony és May, negyedjére Tom és Jo. Ötödjére Zayn és Harry, hatodjára Niall és Louis. És végül, utoljára pedig én mehettem be hozzá, egyedül, miután megbeszéltük, hogy én itt maradok Elli-vel, míg mindenki visszatér a Cowen villába.

Az ágya mellett lévő székre leülve, az egyik kezembe veszem a bal kezét, míg a másikkal végigsimítok, sima – nyugodt arcán. A szívem egy pillanatra összeszorul az elém táruló látványtól – amelyet a karjából kiálló tűt – amelyen keresztül az infúzió jut a szervezetébe – és az orrában lévő oxigén cső – takar. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szörnyű érzés őt így látnom, de mellette tudom, ezek nélkül nem lenne képes a gyógyulásra.

Az ajkaimhoz emelve a kezét, csókot lehelek rá, miközben elmesélem neki, a Rony és a köztem lejátszódó jelenetet...

-          ... és tudod, igaza is volt. Csak bíznom kellett abban, hogy te képes vagy megbirkózni a műtéttel  és lásd csodát, sikerült is. – mesélem neki halvány mosollyal az ajkaimon, amelyet ő most még nem láthat. – Már csak fel kell ébredned, de előtte aludd ki magad nyugodtan. Én itt leszek melletted, nem hagylak egyedül. – simogatom meg az ujjaimmal az új begyeit. – Akarod, hogy énekeljek neked? Mondjuk a "Back For You" – t? Ez a szám, most úgy is imponál valamelyest a jelenlévő állapothoz – mondom, majd belekezdek a dalba:

Whenever I close my eyes, I picture you there
I’m looking out at the crowd, you’re everywhere
I’m watching you from the stage yeah
You’re smile is on every face now
But every time you wake up
You’re hearing me say
Goodbye

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you

I’ve never been so into somebody before
And every time we both touch I only want more
So tell me nothing’s going to change yeah
And you won’t walk away yeah
Cause even though every night you’ll know what I’ll say
Goodbye.

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you

Right back for you
Right back for you
Right back for you

Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you
Yeah I am coming back for you yeah

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you

Right back for you, right back
Right back for you, right back
Right back for you, right back
Right back for you.

Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you.

Amikor becsukom a szememet, ott lefestelek téged
Kikereslek a tömegből, mindenhol te vagy
Nézlek téged a színpadról igen
Most minden arcon mosolyogsz
De minden alkalommal mikor felkelsz
Hallasz engem mondd
Viszlát

Baby, neked nem kell aggódnod
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Még soha nem volt ennyire valaki azelőtt
És minden alkalommal mikor érintkezünk egyre többet akarok
Szóval mondd nekem semmi nem fog megváltozni
És te nem fogsz elsétálni igen
Mert ennek ellenére minden éjszaka tudni fogod mit fogok mondani
Viszlát.

Baby, neked nem kell aggódnod
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Egyenesen vissza hozzád
Egyenesen vissza hozzád
Egyenesen vissza hozzád

Újabban kezdek megőrülni
Szóval vissza fogok térni hozzád
Igen visszatérek hozzád igen

Baby, neked nem kell aggódnod

Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza
Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza
Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza

Egyenesen vissza hozzád.

Újabban kezdek megőrülni
Szóval vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád!

-          Jó éjszakát Ellie, álmodj szépeket! Szeretlek! – suttogom, amikor abbahagyom a dalt, és a homlokára lehelek egy apró puszit, majd amikor vissza ülök a székre, érzem amint az én szemeim is kezdenek leragadni, amit végül hagytam is, hogy lecsukódjanak, mely során mély álomba szenderültem...

(Danielle sz.)

Olyan furcsa, ám de mégis kellemes érzés és tudat öntött el, amikor valahonnan közelről élesebben kezdtem el hallani a gépek csipogását, amelyek nyilvánvalóan, hogy az én szívritmusaimat mutatják  Egy puha, bársonyos kéz érintését éreztem az egyik kezemen, amelynek a tulajdonosát úgy is felvéltem ismerni, hogy nem nyitottam ki a szemeimet.

Boldogság járja át a szívemet, a tudattól, hogy az a srác, akibe belezúgtam, megtartva az ígéretét, itt van velem, és nem hagyott egyedül.

Bár fáj a bal oldalon lévő mellkasom, és a műtét helye, még is legyűrőm a fájdalmat, majd szépen, lassan egyenként nyitom ki a szemeimet.

Amikor a tekintetem az édes alvó fiúra esik, mosolyra kúszik a szám. Körbe nézve a helyiségben, észreveszem, hogy csak mi ketten vagyunk itt. Egy kis időre, elszomorkodtam amiért anyáék és a többiek, nincsenek bent, de aztán, amikor tudatosult bennem, hogy Liam-en védő ruházat van, akkor egyedül csak egy személy tartózkodhat bent nálam.

Vajon mióta lehet bent Liam? – teszem fel magamnak a kérdést, amikor azzal kezdek el próbálkozni, hogy megtudjam simítani az arcát. De épp, hogy csak megmozdítom a tenyerében lévő kezemet, a szemei hirtelen föl pattannak, és a tekintetünk találkozik egymással.

-          Ellie... – suttogja a nevemet, halkan. – hát felébredtél. – jelenti ki, mint sem kérdezi, megkönnyebbülten. – Szólok egy nővérnek, vagy orvosnak, hogy felébredtél. Mindjárt visszajövök – mondja, és apró puszit lehelve az arcomra, lép ki a folyósora.

Pár perc elteltével, Liam az éppen engem kezelő orvossal tér vissza, aki már is el kezd kérdésekkel traktálni, míg a szemeimet is megvizsgálja...

***

Néhány óra elteltével, miután kivizsgálták, hogy nem maradt –e valami maradandó károsodásom a műtét során, egy rendes normális beteg szobába vittek, ahol Liam mellett, a szüleimet és a számomra fontos személyek is jelen voltak...

Annyira boldognak éreztem magam attól, hogy mindenki itt van velem, aki csak számít nekem.

A mosoly az arcomról levakarhatatlan volt egész nap  de úgy hiszem, hogyha van miért mosolyogni, akkor ne fogjuk vissza magunkat.

A szüleimen, Rosa-ékon, Jo-n és Tom –on, a lányokon és fiúkon, és végül Liam-en kívül  semmi másra nem vágyhatnék már. Mert bennük, és általuk meg van mindenem, amire vágyhatnék, avagy kívánnék.

Boldognak és szerencsésnek érzem magam, amiért ők a szeretteim, nélkülük mit sem ért volna küzdenem, de hála nekik, az lehetek aki mindig is akartam lenni...

Az estéhez közeledve, lassan mindenki búcsúzkodni kezdett tőlem, és kérésemre, most Liam is velük fog tartani.

-          Jó éjt El, és vigyázz magadra, mert holnap is szeretnénk téged ébren találni. – ölelt meg Louis, aki után Liam lépett közelebb az ágyamhoz.

-          Jó éjszakát Ellie. – suttogja közel az ajkaimhoz, amelyekre egy apró ám, de mégis szerelmes csókot nyomott. – Szeretlek.

-          Én is szeretlek, Liam! – viszonozom a vallomását.

Mosolyogva figyelem amint ő is kilép a szobából, míg végül csak a szüleim maradtak bent velem.

-          Jó éjt kicsim, álmodj szépeket. – köszön el anya is, miután a homlokomra lehel egy anyai csókot,  majd kettesben hagy apával, aki helyet foglal mellettem a széken.

Némi kis idő elteltével, a kezeimet a sajátja közé veszi, amelyet én hagyok is.

-          Nézd kicsim, tudom, hogy sokat hibáztam a kapcsolatukban, de tudnod kell, hogy mindig is nagyon szerettelek, ahogyan most is. Tudom, hogy egy egyszerű bocsánat szóval, nem javíthatok a múlton, de szeretném, ha újra kezdenénk. Megértem, ha még mindig haragszol rám, de kérlek adj egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, mennyire is fontos vagy nekem. – kéri, mire a szavai hallatán az arcomon végig folyik néhány, könnycsepp, míg az ajkaim mosolyra kúsznak.

-          Apa – szólítom meg, mire megpillantani vélem a tekintetében azt az örömöt, amelyet azzal okoztam, hogy újra apának hívom – már réges - rég megbocsájtottam neked, csak kellett némi kis idő, amíg elmondhassam neked, hogy már nem haragszom rád. Már bebizonyítottad, hogy mennyire is szeretsz. Hisz ha nem így lenne, akkor most nem lennél itt. Köszönöm, hogy itt vagy, és hogy csak tud, én is nagyon szeretlek apa!

-          Óh, kicsim. – ölel magához, és mostanra már együtt sírunk az örömtől...

Apa távozásakor az éjszakai nővér, akit Nora-nak hívnak, miután beszedette velem a fájdalomcsillapítót egy korty teával, kezdtem elálmosodni, míg végül meg nem adtam magamat, az álmok tengerének...

Epilógus

“Élet. Annyiszor ejtjük ki a szánkon, és még sem érezzük a súlyát... kaptad. Igen. Mind kaptunk egyet. Van aki harcolt érte mikor világra jött, és van akinek könnyebb volt az útja. Ok nélkül semmi sem történik, minden összefüggésben van, minden ami körülöttünk létezik, össze van kapcsolódva. Gondolkodj... levegő nélkül képtelen lennél élni, de az egyensúlyoknak is meg kell lenni, például a fény és a sötétség, a víz és a tűz, a hideg és a meleg, rossz és a jó... Olyan mintha csak mese lenne az egész, de mégsem. Benne élsz, a körforgás része vagy. Születsz, élsz, meghalsz. Rajtad áll, hogy az élsz az nálad mivel egyenlő. Sokan úgy tartják, hogy a boldogság és a szerelem is létezik. Próbáljuk meg ábrázolni őket, a szerelmet is hasonlíthatjuk mindenhez, de szerintem mindenki máshogy éli meg.

A boldogság, az pedig számomra benne van akár egy mosolyban is. Nekem az sem mindegy, hogyan kelek fel reggel az ágyból. Itt nem a bal lábbal vagy a jobb lábbal kelésre gondolok, hanem arra, hogy mit álmodtam, vagy hogy mosoly van –e az arcomon mikor kilépek a valóságba a takaróm alól.

Álmok. Olyan elképzelhetetlenek, ahogy léteznek, de igen, ott vannak. A valóság az, csak egy kicsit elferdítve.. mind álmodunk. Mindegyikünknek meg van írva a saját élete. Akár egy nagy könyv. Vagy egy társasjáték. Valaki felette ül, és mozgat minket  Attól függ minden a játékos éppen mit dob. Nem mindegy, hogy hatost vagy egyest dob.

Élünk, lélegzünk. Ki könnyebben, ki nehezebben. Az életet sohasem értheted míg át nem élet... tapasztalj, merj önmagad lenni, ne félj az elutasítástól. Tudd meg mit jelent az a szó, hogy ÉLNI. De ne vidd túlzásba, tudd hol a határ.. de ha átléped, kitudja milyen lesz onnan a kilátás, csak Te tudhatod...” – a szónoklatom befejeztét, hangos füttyszó és tapssor követi, amelyet én szimpla mosollyal, és enyhe meghajlással köszönök meg.

Majd amikor az iskolaigazgató lezártnak nevezi az érettségi – bizonyítván lezárását is, a szeretteimhez rohanok, akikkel hatalmas kört alakítva, öleljük meg egymást.

Először anyák gratulálását foglaltam el, akik nem kis megdöbbenésemre, a műtétem utáni két héttel, újra egymásra találtak. Majd őket követték Rosa-ék, és Joe – aki a fiúk közül, elsőnek pörgetett meg.

-          Gratulálok hercegnőm! – pörgetett meg másodikként, Tom, aki elhozta az újdonsült barátnőjét is, Lara-t, aki egy öleléssel és két puszival gratulált.

Tomékat követték Harry és Niall, akik után Maya és Zayn vont az ölelésükbe.

-          Már csak a megfelelő diplomák hiányoznak, és hivatalosan is ügyvéd lehetsz majd, el sem hiszem. – rázza meg a fejét hihetetlenül, Louis aki a fekete zakó alatt, egy fehér – kék csíkos tengerész pólót viselt, a kedvemért. – de azért gratulálok El, és alaposan megszorongat, majd végül átengedi a helyét, barátnőjének Rosalie-nak.

-          Én is gratulálok neked, Ellie! – ölel meg kedvesen.

Viszonozva az ölelését, pillanatokon belül szerelmem karjaiban kötök ki, aki miután megpörgetett, egy szerelmes *gratulálok* csókban részesített.

Én utánam pedig Rony  barátnőmön volt a sor, akit elhalmozhattak a többiek a gratulációiakkal, és kedves biztató szavaikkal. Amíg mindenki Rony-t fogta körbe, addig én fél karral át öleltem a mellettem álló, mosolygó barna hajú lányt. Akit mind össze, alig fél éve, hogy ismerjük, de már most úgy tekintünk rá, minthogyha ezer éve ismernénk.

Észreveszem, amit boldogsággal figyeli szemmel barátja, Louis vicces táncát, amely során biztosan állíthatom, le sem tudná tagadhatni, hogy odavan a mi répa imádó srácunkért.

Csak bízni és remélni tudok abban, hogy a kettejük kapcsolata jól fog alakulni... (de ez már egy másik történet)

Miután Rony is megkapta a gratulációkat, Mr. Borell igazgató rólunk és a szeretteimről is készített egy csoport képet, amelyre egész életem végig mosolyogva fogok visszatekinteni, mert mindenki rajta van, aki számít, és akikért bármit megtennék , és megadnék...

The End

Íme ez lett volna ennek a történetnek az első évada/könyve. Amelynek a második évada, ha még szeretnétek, hogy elkezdődjön, akkor elkezdem majd az írását.
Köszönöm, mind azt a kedves szót, biztatást, szeretettet és kitartást, amit tőletek kaptam. Úgy érzem, hogy soha sem fogom tudni meghálálni nektek, mindazt amit adtatok nekem. (Kedves szavakat, biztatást a folytatásra, és a kitartást - amiért nem hagytatok el.)
Remélem, hogy tetszett az utolsó rész is, ahogyan az egész történet.
És bár így megkésve, de ez lett volna az én karácsonyi ajándékom - kissé megkésve -.!

Köszönöm, hogy olvastátok a történetemet, és csak bízni tudok abban, hogy az ezután következőt is figyelemmel kíséritek és szeretni fogjátok majd. :)

Szeretettel: Love_day