19. fejezet

Sziasztok! Nos ahogyan ígértem, igyekeztem még mára meghozni az utolsó előtti részt, amely remélem tetszeni fog majd nektek. :) Az előző részhez írt véleményeket pedig nagyon szépen köszönöm. :) Ígérem, megpróbálok sietni az utolsó fejezettel. De addig is kellemes olvasást, és hetet nektek!

Love_Day

“Az ölelés az egyik legbensőségesebb mozdulat két ember között. Érzékeltetjük vele a szeretet, a szerelmet és a barátságot...”

 (Change My Mind)

(Liam sz.)

Száguldó gondoltaim megtorpannak. Tanácstalanul egy helyben állnak. Olyan érzésem támad, mint mikor elhajtok valami mellett, és később ugyan nem tudom, hogy mit láttam szemem sarkából, de érzem, hogy fontos.

Nem tudom, hogy mit kéne tennem, vagy éppenséggel mit nem. Az eddigi napok és hetek, elnyomott félelem érzései, most döntöttek, úgy – hogy ellepik a testemet, és az agyamat egyaránt.

Nem tudom, hogy mit hoz a holnap. De félek. Félek, hogy elveszítem azt a személyt akiért minden egyes alkalommal hevesebben kezd verni a szívem. Az eddigi tizennyolc évem alatt, még soha nem éreztem ilyet, vagy ehhez hasonlót.

Amikor rám mosolyog, a napom jobbá és szebbé válik. Amikor a gyönyörű tengerkék szemeibe nézek, a világ megszűnik létezni körülöttem, és csak is ketten létezünk. Amikor vele vagyok, minden gondom és bajom megszűnik, s nem számít más csak az, hogy velem van, és boldognak látom őt.

Eddig elnyomtam magamban azt a tudatot, hogy ő beteg, amiért lelkiismeret furdalásom is van. Még akkor is, ha csak azt akartam, hogy ő boldognak érezhesse magát.

Most ébredtem rá igazán, hogy akár el is veszíthetem őt. Hiába mondja mindenki azt, hogy nem kell mindig a legeslegrosszabbra gondolni. De mi van akkor, ha éppenséggel ez miatt történnek meg velünk a rosszak? Ezt nem tudhatjuk, éppen ezért kell arra is gondolni, hogy mi van, ha nem úgy történnek majd a dolgok, ahogyan azt szeretnénk, és elvárnánk. Legalább is én így hiszem.

És, bár számomra is nehéz, sőt mi több fájdalmas erre gondolnom, de erre is számítanunk kell, még ha nem is akarunk.

Csak bízni és reménykedni tudunk abban, hogy minden rendben lesz majd, és hogy Ellie velünk marad.

-          Liam, hé! Danielle aki a föld nevű bolygón él, hívja Liam Payne-t. – bökött meg Ellie, s ezzel sikerült vissza rántania engemet a gondolataimból.

-          Igen? – kérdezem, miközben az ölembe rántom le és a karjaimmal pedig körül ölelem. Ő pedig, imádott hangján felkacag.

-          Ideje lenne felmennetek a színpadra, mert idő van. – magyarázza, majd amikor az arcára emelem a tekintetemet némi aggódást vélek ki olvasni a szemeiből. – Minden rendben van?

-          Persze. Csak elbambultam. – felelem, majd az időközben összekulcsolt ujjainkat az ajkaimhoz emelem, és egy apró puszit lehelek rá.

-          Liam, gyere már! Már csak rád várunk! – lépett be az öltözőbe Harry.

-          Jó – jó, megyek! – mondom egy nagy sóhajt kíséretében.

Majd hagyom, hogy Ellie felálljon az ölemből, és maga után húzzon engem is.

Kilépve az öltözőből Ellie-vel egy apró puszit váltottunk, ugyan is a Harry-nek és Louis-nak nevezetű barátom, belém karolva húztak fel maguk után a színpadra, amint Steven, Mays apja felkonferált minket.

-          Helló! Szép estét mindenkinek! – köszöntöttük rajongóinkat.

Mint minden egyes adandó alkalommal amikor fellépünk, egyfajta megnyugvás és a haza szeretetét érzem. Igaz van igazi otthonom, de amikor éneklek akkor érzem magamat igazán otthon. Az emberek öröme és szeretete amelyet felénk árasztanak, egyszerűen leírhatatlan érzés és élmény is egyben.

Ha ők nem lennének, mi sem lennénk most itt. Ezért a legkevesebb amit tehetünk értük, hogy nem adva fel az éneklést, fellépésről – fellépésre feldobjuk a napjukat, avagy estéjüket, és örömet szerzünk nekik a dalainkkal.

-          Dobjuk fel ezt az estét, az egyik új dalunkkal a Little things –sel. – kiáltom hangosan, mire a rajongóink lány tagjai hangos sikításba tör ki.

Ekkor a nekünk külön felkészített székekre ülünk le, miközben Niall kezébe a saját gitárja került.

Mielőtt felcsendülhetett volna az első akkordok, a lámpákat lecsukták és csak a színpadot bevilágító fényszóró égett.

Először Zayn hangja szólalt meg, mire a tekintetemet Mays-re emeltem, aki szélesen mosolyogva karolt bele, Ellie-be és Rony-ba. Majd miután egy kacsintást megengedtem magamnak szerelmemre nézve, az én sorom következett és közben újra a közönségre tekintettem.

-          I know you’ve never loved. The crinkles by your eyes when you smile, You’ve never loved your stomatch or your back at the bottom of your spine. But I’ll love them endlessly...(Tudom, hogy sosem szeretted a ráncokat a szemednél, mikor mosolyogsz. Sosem szeretted a hasad vagy a combjaid, a gödröket a hátadon, a gerinced alján, de én végtelenül szeretem őket...)

Amint az én sorom a végéhez ért, bekapcsolódtak a többiek is a refrénbe...

A dal közben felelevenedett bennem azok az emlékek, amikor ezt a számot vettük fel, a stúdióban  és a lányok is csatlakozták hozzánk. Amit Rony fel is vett mobillal.

Emlékszem aznap este már totál fáradtak voltuk, ugyan is szinte egész nap megállás nélkül a dalainkat vettük fel. És amikorra már azt hittük, hogy nem bírjuk tovább, a lányok jelentek meg, akik a vidámságukkal és a támogatásukkal feltöltöttek minket.

-          I won’t let these little things, slip out of my mouth. But if it’s true. It’s you, it’s you, the add up to. I’m in love with you, and all your little things...(Nem hagyom, hogy ezek a kis dolgok kicsússzanak a számon, De ha ez igaz, téged, ezek csak is téged, eredményeznek. Szeretlek téged, és az összes ilyen kis dolgot...) – halkult el a hangunk, mire hatalmas taps – éljenzés – és hangos füttyszó töltötte be az arénát. – Köszönjük. – feleljük mosollyal, meghajolva, majd belekezdünk egy újabb számba, amelyet követi a többi dalaink...

(Danielle sz.)

Ahogyan most így végig tekintek azon a két személyen - akik mellettem állnak -, majd a színpadon lévő fiúkon, úgy érzem, hogy sokat köszönhetek nekik. Amiért mellettem álltak és állnak ebben a nehéz időszakban, az helyett, hogy magamra hagytak volna. Amiért támogatnak, és nem hagyják, hogy magamba forduljak. Ők miattuk, Tom és Rosa-ék, és a szüleim miatt érzem úgy, hogy harcolnom és küzdenem kell a betegségem ellen. Leginkább miattuk, mentem bele a műtétbe, és az ezzel járó vizsgálatokba.

Bár félek a holnapi naptól, de még is boldognak érzem magamat. Talán most vagyok a legboldogabb és a legkiegyensúlyozottabb, mert mellettem vannak a szeretteim, akikért érdemes élnem...

Az éjfélhez közeledve a fiúk a negyedik visszahívás után, azt a számot adták elő, amely Liam szerint, pont a mi kettősünkhöz illik. Vagyis inkább a refrén. S éppen ezért lett ez a mi dalunk, a mi refrénünk:

-          Cause we belong together now (yeah). Forever united here somehow (yeah). You got a plece of me and honestly. My life (my life) would suck (would suck) without yooouu.... (Mert most már egymáshoz tartozunk (igen). Örökké együtt leszünk valahogy, (igen). A tiéd egy darab belőlem, és őszintén. Az életem (az életem) szívás lenne (szívás lenne) nélküled...)

***

Hazaérve, míg mindenki a szobájába ment, addig én és Liam a hátsó udvarra sétáltunk, majd helyet foglalva a hintában, egymást át karolva néztük a csillagos eget.

Ahhoz képest, hogy kevesebb mint tíz óra múlva a műtő asztalon fogok feküdni, az orvosok kezeik alatt, egyáltalán nem érzem magamat kétségbeesettnek  Meglehet azért, mert úgy hiszem, hogyha a félelemmel és azzal, hogy mi van ha.. kérdéssel törődnék, akkor most nem érezném azt a boldogságot, amelyet most jelen pillanatban érzek.

Mindig úgy hittem, a betegségem be fogja határozni azt, hogy önkénytelenül is boldog lehessek mindazon személyekkel, akik a legfontosabbak az életemben. De nem. Nem így történt. Sokkal inkább, még közelebb hozott minket. Aminek én csak örülni tudok...

-          Tudod, az én életem is szívás lett volna, és lenne ha te nem lennél most velem. – búgtam Liam mellkasába a szavakat, idézve a dalból amelyet az este folyamán adtak elő.

-          Az én életem is szívás lenne nélküled! – suttogja halkan, az állam alá csúsztatva ujjait. Majd amikor a fejünk egy szintbe érkezik, miután Liam szerelmet vall, összeérinti az ajkainkat. – Szeretlek!

A csókja gyengéd és édes, - mint a méz – ahogyan szokták ezt mondani, - azonban én inkább a legfinomabb kókusz süteményhez hasonlítanám a csókja ízét. Amelyből, úgy érzem, hogy sosem lenne elég...

Amikor ajkaink elváltak, Liam a homlokát az enyémnek döntötte, de a szemeit nem nyitotta ki. Az ujjaimmal végigsimítottam a sima arcán, s közben mélyen magamba szívtam arca minden egyes részét.

Szerencsésnek érzem magam, amiért megismerhettem a valódi énjét, aki úgy és azért szeret engem, amilyen vagyok. Bár lehet néha kissé makacs vagyok és ön fejű, de ő így ismert meg, és szeretett belém.

-          Azt hiszem ideje lenne pihennem egy keveset, a műtét előtt, bár úgy is altatni fognak. – szólaltam meg némi idő eltelte után, mire ő világ leggyönyörűbb csokoládé barna gömblyeit kinyitotta, és mosolyogva tekintett vissza rám.

-          Szerintem is pihenned kellene egy keveset. Gyere, menjünk. – mondja, majd miután mind a kettőnket talpra állít, a kezünket összekulcsolva, vezet vissza be a házba...

A szobámhoz érve, mielőtt Liam elköszönhetett volna, hirtelen a karja után kaptam.

-          Liam várj! Nem lehetne, hogy ma éjszaka velem aludj? – kérdezem félve a visszautasítástól.

-          Ha szeretnéd, akkor veled alszom. – lép vissza. – csak letussolok és már itt is vagyok. – simít végig az arcomon újból.

-          Oké. – felelem, majd belépek a szobámba...

Körülbelül félóra eltelte után amikor visszatértem a szobába, Liam – et már az ágyam szélén ülve találtam.

Az ágyhoz lépve, Liam-et fentebb húztam az ágyon, aki közben ránk is terítette a vékony takarót, majd mikor sikerült elhelyezkednem a karjai között, arra kértem őt, hogy énekeljen nekem. 

Lassan – lassan kezdtem elveszíteni az önuralmamat az eszméletem felett, míg végül a Liam által dúdolt dal hallatára, mély álomba szenderültem...

***

Reggel amikor felébredtem, némi szorongást éreztem a gyomrom tájékán. De tudtam, hogy ez csak az alig pár óra múlva esedékes műtét miatt van. Így hát próbáltam elterelni a figyelmemet, de semmi sikerrel nem jártam. Hiába kértem segítségül a srácokat, hogy tereljék el a figyelmemet, de ők is, ahogyan én szintén gyomorgörccsel ébredtek fel. Nem is hibáztatom őket érte, mert tudom, hogy nem akarnak elveszíteni engem, ahogyan én sem őket.

Szerencsére anyával és Rony –val még a tegnapi napon elpakoltunk némi váltás ruhát, és tisztálkodási szettet amelyre szükségem lehet, mindaddig ameddig a kórházban tartózkodom majd.

A tíz órához érkezve, mindannyian a limóba szálltunk be, ahol ki – ki ért, annak a kezét szorongatta, ahogyan én is tettem anyával és Liam – mel. Aki bár ugyanazzal a szédületes mosolyával mosolygott rám amelyet szeretek, még is tudom, hogy belül ő is épp úgy ideges és fél, mint ahogyan én és a többiek.

A kórházhoz érve, mély levegőt véve szálltunk ki mindannyian a limóból, ami előtt nem is kevesen figyeltek fel ránk. De szerencsénkre most senki sem jött oda hozzánk, hogy aláírásokat szerezhessenek a fiúktól, amiért most magamban hálás is vagyok.

Épp hogy csak be értünk a kórház épületébe, a recepciós pultnál pont a kezelő orvosomba ütköztünk, aki mint ugyan kiderült csak is minket várt.

Amíg Dr. Wayne anyával és apával beszélték át újra a műtét készületeit, addig én Liam ölelésébe húztam magam, amikor beszálltunk a liftbe. Ahol úgy éreztem, hogy valami új felé közeledek.

Minden egyes számmal mi megjelent a kijelzőn egyre jobban éreztem, közeledek.

Megérkeztünk! – jelentettem ki magamban, amikor kiléptünk a folyósora. Elindultunk a folyóson és egy öltöző felé tereltek, ahova csak anyával mentem be.

Átöltözve a zöld védő köpenyféleségbe  sorban köszöntem el mindenkitől. Visszatartva a könnyeimet, hagytam, hogy Dr. Wayne bevezessen a “kettes számú műtőbe”, ahol kémlelő arcok hada vett körül. Mind úgy vizsgált, hogy szinte a vesémig beláttak.

Felkészítettek a műtétre, először az egyik kezem szúrták, majd a másikat, s végül ki is kötötték mindkettőt. S egyszer csak képszakadás...