8. fejezet

Sziasztok.
Nagyon, de nagyon röstellem magam amiért eddig nem volt friss fejezet, és amiért nem jelentkeztem. De, mint az előző bejegyzésnél is közzé tettem... volt egy magánéleti problémám...amely szerencsére már megoldódott. :) S éppen ezért mostanra már tudtam hozni a frisst... amely hát... lehetett volna jobb is... de mondhatni ez egy amolyan, a következő részre bevezető fejezet volt. ;)
Kellemes olvasást hozzá. Hétvégén pedig, jön a folytatás. :)
Love
~Dóry~

Chapter 8

(Danielle sz.)

Másnap reggel, mosollyal az ajkaimon kelltem ki az ágyamból. És, miközben elvégeztem a reggeli szükségleteimet és átöltöztem, még akkor is az arcomon virított az a levakarhatatlan mosoly.

Amely attól a pillanat óta az arcomon teng, amióta kinyitottam a szemeimet.

Hogy mi lehet az oka a mosolygásomnak?

Nem tudom. Egyszerűen, úgy ébredtem, hogy ez a nap: boldog lesz számomra. Hogy miként? Még nem tudom, de bízom abban, hogy hamarosan kiderül.

A hajamat lófarokba kötve, bújtam bele az aranyszínű sarumba. Majd egy kis halvány rózsaszín alapsminket felvéve az arcomra, a bagoly fejes nyakláncomat és a türkízkék és aranysárga karkötöimet, raktam fel. Miután késszé nyilvánítottam magamat, lefele indultam a konyha felé. Ahonnan a frissen csavart narancslé és a palacsinta illata áradt felém.

Belépve a konyhába, Rosa-t és Pedro-t találtam.

-          Jó reggelt. – köszöntöttem őket, a szokásos reggeli puszikkal.

-          Jó reggelt kincsem! – köszöntek vissza, mosolyogva.

-          Mit kérsz reggelire? Van palacsinta, tükör – és rántotta, pirítós, croissant. – sorolta fel Rosa a varriációkat, amelyek közül szabadon választhattam.

-          A palacsinta jó lesz. – feleltem, s már is elővettem egy tányért és egy villát a szekrényből.

Majd csoki sziruppal megkentem az épp a tányomon lévő palacsintát. Amelyet egy pohár narancslé kiséretében fogyasztottam el.

Mire az utolsó falatot is eltüntettem, betoppantak a konyhába a fiúk is, mögöttük az „apámmal”.

-          Jó reggelt. – mondták kórusban, amit mi hárman viszonoztunk is.

Amint mindannyian helyet foglaltak, én felálltam a helyemről és a mosogatóba tettem a tányéromat és a poharamat, majd megköszöntem Rosa-nak a reggelit.

-          Ellie, nem lenne kedved velünk tartani a Heaven-be a mai nap folyamán? – tette fel az egyik percben, Simon váratlanul a kérdést.

Melyen, egy pár percig elgondolkoztam.

Végül is, miért ne? – kérdeztem magamtól. Legalább látnám, és hallanám a srácokat élőben. És még akár jól is érezhetem magam a nap további részében.

-          De hogy is nem lenne kedvem. Örülnék neki, ha veletek tarthatnék. – válaszoltam.

-          Akkor, amint a fiúk megreggeliztek indulhatunk is, hiszen nem árt ha mikrofon próbát tartanának. – mondta Simon, és mintha egy megkönnyebült mosoly terebélyesedett volna az arcára, a válaszomat hallván.

Amíg a fiúk „apámmal” egyetemben a reggelijüket fogyasztották el, addig én felmentem a szobámba, csak hogy a szükséges dolgaimat egy kis táskába dobhassam. Amint végeztem a rövid kis át pakolással, a vállamra kaptam a táskámat, és pillanatokon belül már a nappali közepén állva, Liammel és Louis-sal a maradék három négy fiút vártuk. Miután csatlakoztak hozzánk a többiek is, az időközben megérkező Joe, vitt el minket a Haven night clubba. Amíg Harry, Zayn és Liam Simon mellett foglalt helyett, addig én Niall és Louis közé fészkeltem be magamat. És ameddig megnem érkeztünk az adott helyszínre, addig az „apám” és a fiúk beszélgetését hallgattam, a fellépő dalaikról, amelyeket elfognak majd énekelni a mai nap során.

A clubbhoz érve, hatalmas szerencsénkre nem ütköztünk sem rajongókkal, sem pedig újságírokkoal – fotósokkal. Így nyugodtan, és lazán mehettünk be, a még rengetek vezetéktől hemzsengő hatalmas épületbe. Az ablakok a tetőtér alatt voltak, de mind ki volt nyitva. A falak, fehér színűek voltak. De, ha a vezetékeket, a bárpultot és ha a színpadot nem nézzük, akkor a hely csupa üressnek tűnt.

Összevetve, egész jó helynek tituláltam ezt a clubbot. Hatalmas beltérrel rendelkezik, és négy vagy öt kijáratot féltem feldfedezni szükség esetén.

-          Igaz most még elég üresnek néz ki, de amint megkezdődik a party, előtte már vagy két órával ez a hely hemzsegni fog a tömegtől. – lépett mellém Harry, aki egy palack ásványvizet nyújtott felém.

-          Klasz hely. – mondtam, bólogatva. Majd lecsavarva a kupakot, ittam egy korty vizet. – Köszi.

-          Nincs mit. Várj, mindjárt hozok egy széket neked. – mondta és már startolt is visszafele arra, amerről jöt.

-          Nem kell, de köszi. – szóltam utána, és a pult iránya felé vettem az irányt. Amelyre azonnyomban fel is pattantam. – Látod? Ez sokkal kényelmesebb.

Erre ő mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta az útját tovább arra amerre az előbb tartott. Gondolom a többiekhez ment.

Nem sokkal azután, hogy Harry magamra hagyott, besegítettem a hangszer beállítoknak. Így mindannyian jól jártunk. Ők azzal jártak jól, hogy még két kézzel gyarapodtak, és hamarabb sikerült összeboronálni a berendezéseket. Én pedig azzal, hogy eltudtam magamat foglalni. Időközben, sikerült néhány jó ismerősre lelnem. Akikkel a munka közben, elég jól összebarátkoztam.

De közülök aki a legszimpatikusabb volt számomra az, Maya volt. Aki a club tulajdonosának a lánya volt. Vörösre festett haja, és mogyoróbarna szemeivel egy nagyon kedves, és elragadó lánynak tűnt. És az is volt. Bár külsőleg egyáltalán nem hasonlít, a legeslegjobb barátnőmre Rony-ra, de még is ő rá emlékeztetett.

-          És milyen érzés az 1D-s fiúkkal lakni? – kérdezte meg csak egyszer, miután felültünk a pultra és onnan szemléltük, Mark-ot és Petert, akik az utolsó simításokat végezték a színpadnál. És akik ráadásul, helyesek is.

-          Kicsit fura. – vontam vállat.

-          Fura? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

-          Igen fura.

-          De hát, hogy lehet fura? Én valami olyasmi válaszra számítottam, mint pl.: Eszméletlen, vagy szuper...

-          Nekem csak szimplán fura. Ugyan is, nem vagyok a rajongójuk. Őszintén szólva, egészen addig a napig, amíg lenem szálltam a gépről, nem is hallottam róluk. Vagy legalábbis ha igen, nem szenteltem rájuk annyi időt, hogy akár egy számukat is meghallgassak tőlük. De, amióta megismertem őket, eléggé megkedveltem őket. Átlagos, normális srácoknak ismertem meg őket. Valójában olyanoknak is akartam pket megismerni.

-          Óh... és csak óh... – motyogta döbbenten. – Várj... akkor még soha nem is hallottad őket énekelni sem? – kérdezte.

-          Nem. Vagy legallábis nem hiszem. De azt tudom, hogy amióta itt Londonban vagyok, még nem hallottam őket énekelni. – néztem rá.

-          Végülis, szerintem ez így tök normális. Bár, ha én a te helyedben lennék, biztosan addig könyörögtem volna nekik, amíg nem énekelnek nekem. De, ahogyan mondtad, hogy nem vagy az a fanatikus rajongó típusú ember. Így el tudom fogadni, hogy te önmagukért akartad megismerni a fiúkat, és nem pedig azért amiért a többi lány.

-          És, te is ugyan olyan...

-          Örült?

-          Valami ilyesmire gondoltam igen... rajongója vagy a fiúknak?

-          Nem. Bár, imádom a hangjukat és a dalaikat. De, mivel az apám ennek a clubnak a tulajdonosa, és itt sok híres énekes – együttes lép fel, hétről – hétre, megtanultam visszafognom a rajongásomat az irányukban. Belegondolva abba, hogy ha én lennék a helyükbe... én sem igazán repdesnék az örömtől, egy – egy olyan rajongó láttán aki bármire képes lenne, egy aláírásért, vagy fotóért.

-          Értem. – mondtam, egyetértően.

Hiszen valóban, nem könnyű a hírességeknek az életük. Nap mint nap, különbnél – különb sztorykkal – pletykákkal lássák magukat vissza a címlapon, amelyből vagy az igazat olvassa az ember, vagy a hazugságot. Ráadásul, egyetlen egy szabadpercük sem lehet... mert léptük – nyomukban mindig ott van, egy lesifotós avagy riporter.

Éppen ezektől a dolgoktól menekült el anyám, Chicagóba.

-          Á... itt vagy. Már azt hittük, hogy leléptél. – lépett mellém Zayn, és felülve mellém, oldalba bökött.

-          Tudod, már épp azon voltam, hogy lelépjek amikor összefutottam Maya-val, Mark-kal és Peter-rel. – böktem vissza.

-          Maya-val? – kérdezett vissza, mire a mellettem lévő lányra mutattam.

-          Zayn ő itt Maya, a club tulajdonosának a lánya. Maya ő pedig itt Zayn. De, úgy is tudod, hogy ki ő.

-          Helló. – intettek egymásnak.

-          Egyébként milyen Mark-ról és Peter-ről beszéltél az előbb? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

-          Ők róluk ott... a színpadnál, fehér és fekete pólóban. – mutattam a színpad írányában.

-          Áhá. – motyogta az orra allatt. – Tényleg, mivan Liam-mel?

-          Még is mi lenne? Barátok vagyunk, ahogyan veled és Louis-al, Harry-vel és Niall-el. – néztem rá értetlenül. – Miért?

-          Semmi. Csak úgy kérdeztem. – vont vállat, és ennyivel annyiba is hagyta a dolgot.

Azonban én nem akartam csak úgy annyiban hagyni...ám, de mielőtt kiszedhettem volna belőle bármit is, az emlegetett szamár jelent meg előttünk.

-          Helló. – köszönt. – Maya. – biccentett oda May-nak, aki mosolyogva köszönt neki vissza.

Ezek szerint, ők már ismerik egymást.

-          Ti ismeritek egymást? – kérdezte meg előbb Zayn őket.

-          Igen. – felelték egyszerre.

-          Még kisgyerekek voltunk, amikor megismertük egymást. – válaszolta Liam.

-          Aha. – vágtuk rá, Zayn-el.

És miközben én May-at fürkésztem kíváncsian, aközben Zayn Liam-et. Ők pedig kérdő tekintettel pislantottak vissza ránk.

Mielőtt, bármelyikünk is kérdezhetett volna. Megjelent Simon, egy vele egy idős fazonú férfival, akiről mint kiderül Maya apukája. És a színpadra utasította a fiúkat. Akik szófogadóan, léptek fel az emelvényre és fogták a kezükbe a mikrofonokat.

Ám mielőtt, meghalgattam volna végre először a fiúkat, Simon megkért, hogy otthonról hozzak el neki egy fontos mappát. Igaz magamban kicsit puffogtam is egy sort, de még is megtenni készültem azt neki, amire kért.

-          Esetleg nincs kedved velem tartani? – fordultam Maya felé, aki először meghökkenve nézett rám, majd után kérdőn fordult az apukája felé.

-          Nyugodtan menj csak. – egyezett bele.

Mire egymásra mosolyogva, és egymás kezét megfogva rohantunk ki a club elé. Ahol Joe már nyitotta is a limuzin ajtaját. Amelybe miután beültünk, már el is indult hozzánk...