12. fejezet

Sziasztok. 

Hatalmas bocsánat, a fejezet késése miatt. De nem volt ihletem. 

Ha legközelebb is valami ilyesmi merülne fel, ami akadályozná a friss fejezet hozatalát, azt akkor mindenképpen közölni fogom veletek. 

Macy-nak nagyon szépen köszönöm a kommentjét, és innen szeretnék tőle is bocsánatot kérni amiért, nem írtam az ő blogjára véleményt, de még eddig nem volt időm eljutni odáig, hogy akár el is olvassam.:'( De, amint tudok megyek, és bepótolom a hiányaimat. (És természetesen a 14 db. kattintás a fejezet alatt, nagyon szépen köszönöm!

Erről a fejezetről annyit, hogy betoppant egy új szereplő, akinek a profil képét a szereplőknél csekkolhatja. :)

Kellemes olvasást!

Love

~Dóry

(Linkin Park - Runaway)

(Liam sz.)

Boldog napsütötte tengerpartos álmomból, ahol csak én és Danielle voltunk jelen, az ágyamon ugráló Niall és Louis keltett fel. Akikhez rögvest hozzá is vágtam a fejem alól, az egyik nagy párnát.

-          Normálisak vagytok? Miért nem hagytok aludni?! – förmedtem rájuk, miközben fentebb tornáztam magamat az ágyon, és egy hatalmasat ásítottam.

-          Már tíz óra is elmúlt, te hétalvó! – mondta nevetve Zayn, aki az ajtó félfának támaszkodott. – Niall elfecsegte nekünk,  hogy Danielle-től kaptál egy úgynevezett “bakkancslistát”. – rajzolt macskakörmöket a levegőbe. – Mi pedig úgy döntöttünk, hogy szívesen besegítünk a szervezkedésbe, ha benne vagy.

Bár még nagyokat ásítoztam, és egy csöppett még haragudtam is rájuk, amiért felébresztettek. Azért még is, legbelül a szívemben, meghatódtam attól amit Zayn mondott. És attól a tudattól, hogy önként vállalkoznak a szervezkedésbe, ha én rá bólintok.

Hatalmas szerencsém van, amiért olyan barátokra tettem szert, mint a szobámban lévő fiúkra. Az elmúlt két év alatt, sikerült annyira ki és megismernünk egymást, hogy mindannyian tudjuk, történjék bármi is... mindenki számíthat, a másikra.

Erre büszkén mondhatom azt, hogy: “Egy mindenkiért, mindenki egyért!”  És ez a mondás, így igaz is ránk.

-          Köszönöm, hogy felajánlottátok a segítségeteket. De egyenlőre azt hiszem, boldogulni fogom egy magam is. De, ha valami gondba ütközöm, ígérem, azonnal szólni fogok nektek. – néztem mind a négyőjükre hálásan.

Majd kimászva az ágyból, a srácokat kitessékeltem a szobából, utána pedig a fürdőszobát vettem célba.

Félóra készülődés, és rendbe szedve magamat, lementem a konyhába. Ahol Rosa, már épp az aktuális ebédet készítette. Köszöntve őt, két pírítós – amelyhez lekvárt is elővettem a hűtőből - , és egy pohár naracsdzsúsz kiséretével felültem a bárpult székek egyikére. Megkenve a két píritóst, jó ízűen álltam neki az elfogyasztásának, miközben Rosa-val beszélgetni kezdtem.

-          Danielle a szobájában van ne tán? – kérdeztem kíváncsian, amikor a mosogatóba tettem a tányért és a poharat, amelyet egy időben el is mosogattam.

-          Nem. Már rég elment itthonról. Azt mondta, hogy azzal a kislánnyal, azt hiszem Maya-nak hívják... igen, ő vele... csajos napot tartanak, ma. – válaszolta. – Őszintén szólva, eléggé meglepett azzal, hogy több mint valószínű, hogy plázába is mennek majd... mert ugye ő bár, ezelőtt teljesen irtózott az ilyesmi programoktól.

-          Lehet, hogy azóta megváltozott az élet stílusa. – mondtam hirtelen ami az eszembe jutott. – Köszönöm az információt. Esetleg segítsek valamiben? – kérdeztem, hátha a segítségére lehetek valamiben.

-          Köszönöm drágám, de ezzel a kicsivel már elboldogulok én is. Nyugodtan, csatlakozz csak a többiekhez. Majd ha kész lesz az ebéd, akkor majd értesíteni foglak benneteket. – felelte kedvesen mosolyogva.

Elhagyva a konyhát, csatlakoztam a fiúkhoz, akiket Simon társaságában a studió szobában találtam meg. Akik mint kiderült, csak is rám vártak. Csak hogy, elkezdhessük az új lemezünk dalait felvenni...

(Danielle sz.)

Miközben a May-n lévő újabb és újabb ruhákat véleményezem, azt kérdezem magamtól, hogy mi a fene üthetett belém amikor az éjszaka közepén, oda adtam Liam-nek az a listát. Az egyik percben még, bőszen hallgattam a konyha ajtó túloldalán, hogy miről susmognak Niall-el, a másik percben pedig pár egy gyors általam papírra vetett tíz lehetőséget felsoroló papírfecnit adok a kezébe.

Még most is alig hiszem el, hogy ezt tettem. Vajon, melyik lehetőséget fogja választani?

De még is, jól esett azt hallani, hogy valami olyasmi helyre szeretne vinni, ahova én is szívesen mennék. És éppen ezért, egyáltalán nem bánom, hogy oda adtam neki azt a papírt.

Gondolataimból, a “Linkin Park – Runaway” zenéje szakított ki. Amely során, a farzsemembe nyúltam, csak hogy feltudjam venni a hnagosan üvőltőző telefont.

-          Igen? – szóltam bele, megsem nézve azt, hogy ki is keres.

-          Wíííííííííííí! – hallatszódott a vonal másik felén, egy erőteljes síkitás. Ami folytán, képtelen voltam eltartani a fülemtől a készüléket.

-          Rony, jesszusom! – szóltam rá, közben ajkaimon boldog mosoly játszott, amikor fel ismertem a visító hang tulajdonosát. – Úgy örülök, hogy hívtál. Mesélj mi van veled?

-          Jó – jó... bocsi... – kért nevetve elnézést. – az a helyzet, hogy épp most száltam le, a Londoni repülőtéren. El sem hiszem, hogy itt vagyok. – hallottam a hangján a csodálatot a helyről.

-          Mi? Ez most komoly? – kérdeztem vissza pár perc elteltével, amikor tudatosult bennem, barátnőm eget rengető közlése.

-          Olyan komoly, ahogyan itt állok a reptéren, arra várakozva, hogy megérkezzék a bőröndöm... – röhögött fel. – lennék olyan kedves, hogy kijönnél elém? Mielőtt, véletlenül az “One Direction” fiú banda, házába vitettném magamat, az egyik taxissal.

-          Kérned sem kell. Tíz perc és ott is vagyok. – vágtam rá azonnal, s közben Maya-val együtt összeszedegettük a kiválasztott ruhákat, és a pulthoz mentünk. – Igen csak nagyott néznének a fiúk, ha megjelennél a lakásuk ajtaja előtt. – nevettem én is vele. – Ha lehet, ne császkálj el se merre, csak is a közeli büfébe. Sietek. – mondtam, és azzal ki is nyomtam.

Miután kifizettük a választott ruhákat, már be is ültünk a limóba. Amelybe miután be is ültünk, meg kértem Joe-t, hogy amilyen gyorsan csak tudd, hajtson a reptérre. A reptérig tartó útón,  felhívtam először Rosa-t, hogy készítse elő az egyik vendégszobát, Rony számára. Majd utána, Simon-nal beszéltem, hogy egy ideig, Rony nálunk fogja tölteni a nyarat.

Örömmel stimuláltam, hogy kedvesen azt mondta... hogy: “Ameddig csak akar, maradhat nálunk.” Ezt igen is jó pontnak könyveltem el.

S végül pedig az út maradék idejében, röviden Maya-nak is meséltem, a Chicagói legeslegjobb barátnőmről, miután biztósítottam őt arról, hogy egyáltalán nem fog zavarni minket.

Sőt mi több, biztosra veszem, hogy amint ő és Rony váltanak pár szót, egyből meg is fogják kedvelni egymást. Már csak a hasonló észjárásuk, viselkedéseikből ki indulva.

A reptérre meg érkezve, Maya-val az oldalamon indultam is el, érkező barátnőm keresésére. Akit, mint gondoltam a büfénél leltünk. Amint észrevett, hangosan felsikított, majd felpattant a székről amin ült, és felém szaladva a nyakamba ugrott.

Hosszú percekig, öleltük egymást. Hol sírtunk – hol pedig nevettünk. De a legjobb dolog az volt ebben az egészben, hogy együtt tettük.

-          Annyira hiányoztál, El! – mosolygott, boldogan Rony, amint elváltunk egymástól. – És... még mindig nagyon szép vagy. El kell mesélned mindent, onnantól kezdve, hogy leszáltál a gépről. – mondta ellen mondást nem tűrően.

-          Te is nagyon hiányoztál nekem. És... túlzol, te vagy az aki, még mindig és egyre szebb. – karoltam át a vállát. – És, amint a villába értünk, mindent elmesélek. Ahogyan te is nekem. De először hadd mutassam be neked, Maya-t. Maya, ő itt, a legeslegjobb barátnőm, Rony. – mutattam be a két, nagyon is egymásra hasonlító lányt.

Amint a bemutattam őket egymásnak, megfogva Rony cuccait, séltáltunk ki a limóhoz. Ahol miután bemutattam, Joe-t is Rony-nak, beszálltunk. És pillanatokon belül, már a Cowell villa felé tartottunk.

Közben pedig, barátnőm nyaggatására bele is kezdtem az eddig itt töltött napjaim rövid mesélésébe. De, a fiúkat direkt kihagytam a mesélésből. Ugyan is, nagyon szeretném látni az arcát, amikor megpillantja majd a ház valamelyik zúgában, a kedvenc együttesét. 

Mint ahogyan ezt, nem rég megtudtam tőle, a legitóbbi hívása alkalmából. Amikor azt közölte, hogy amint megérkezik Londonba és eltöltöttünk együtt egy pár napot, akkor rá fog engem arra venni, hogy akár az egyik koncertjükre is, de elmenjünk. Mire, én csak hangosan nevettem rajta.

Ó, ha majd megtudod, hogy kikkel is fogsz te egy lakásban élni, mind azon ideig amíg itt tartózkodsz Londonban?! – nevettem fel magamban, miközben Joe leparkolt a hatalmas ház udvarán....