13. fejezet

"Az élet barátok nélkül olyan, mint kert virágok nélkül."

(Danielle)

   Kikászálódva a limóból, barátnőm cuccait felkapva, léptünk be a villa ajtaján.

-          Szenttyéges basszantyú! – kiáltott fel, egy hanggal magasabban amint körül nézett. – Komolyan itt lakik az apád? Sosem említetted, hogy ilyen varázslatos házban él. – hitetlenkedett, miközben a nappalin át kivágtatott az udvarra.

-          Mert, sosem kérdezted! – S ezzel a válasszal, annyiban is hagytam ezt a témát.

   Majd miután barátnőm kicsodálkozta magát az udvarban, és annak fortékáiban, először a konyhába vezettem őt. Ahol bemutattam neki, Rosa – t, és Pedro – t.

-          A fiúk merre vannak? – kérdeztem meg halk suttogó hangon, Rosa-tól, hogy Rony még véletlenül se halja meg.

   Aki eközben, érdeklő figyelemmel halgatta Pedro – t, amint a rózsákkal feldiszített nappaliban lévő, vasrácsról mesélt. Hogy – hogyan készítette el.

   Tudni illik, hogy Rony él hal a virággal díszített kreavitásokért. Úgy hiszem, hogy az idő alatt, amelyett itt szándékozik majd tölteni, sok időt fog majd tölteni Pedro – társaságában.

-          Édesapáddal vannak, fent a studiószobában. Tudod, az új albumot készítik elő. – suttogta vissza a választ, Rosa.

-          Óh... köszönöm. – motyogtam.

   Majd Maya-val együtt, segítettünk felcipekedni a cuccait az emeletre, Rony-nak. Amint a Rony-nak szánt vendégszobába értünk, megkönnyebülten ültem le a hatalmas ágyra, miután leraktam a fekete bőröndöt.

-          Még is mi a fene van ebben, hogy ilyen nehéz? – kérdeztem meg.

   Mire ő szélesen elvigyorodott, és felnyitotta a bőröndöt. Amikor megláttam a tartalmát, kissé sokkot kaptam.

-          Tyűha... te komolyan, ennyi cipőt és szandált hoztál magaddal? – kérdezte meg döbbenten, mellőlem Mays. – Ahw... ez nem egy Montonelli cipő? – mutatott az említett cipő darabra, amelynek az ora kivágott.

-          Monto... micsoda? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és értetlenül.

-          Montonelli, drága szívem. Mon – to – nel – li! – szótagolta el, kedves barátnőm. – Egyébként pedig igen. Egy egész napomba telt, mire megszereztem. Amikor megláttam, egy ehhez hasonló cipőt, Nina Dobreven, akkor elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, de én is szerzek egy hasonló darabot. És, hát meg is lett....

   Na igen. Ha meglát, egy hírességen egy olyan ruhadarabot, amely elnyeri a tetszését, addig ügyeskedik, amíg magának is nem szerez egy ugyan olyant.

-          És mennyiben fájt ez apukádnak? – kérdeztem vissza viccesen.

   Szegény Robert-et, mindig megsajnálom egy ilyen alkalomkor. Bár tudom, hogy nagyon szereti dilis barátnőmet, és bármit megtenne és meg is adna neki, és ezt meg is teszi. Azért, még is, egy ilyen divatmániás lánnyal, elég nehezen tud bírni az ember.

-          Ha-ha-ha. – öltötte ki rám a nyelvét. – Egyébként pedig, 54. 35. euróba!

-          Komolyan mondom, teljesen lenulázod apukád bankszámáláját. – ráztam meg a fejemet, nevetve.

-          Nem is! – mondta komolyan, de azután elnevette magát ő is. – Na, jó még is!

   Miután segítettünk ki pakolni, és elrendezkedni a szobában. Mind a hárman, a konyhába mentünk, hogy megebédelhessünk.

   Az ebédlőben, rajtunk kívül csak Rosa volt. De tudtam, hogy pillanatokon belül, megjelenhetnek a fiúk is.

-          Már vagy  öt perc telt el azóta, hogy szóltam a fiúknak és, az apádnak is, hogy kész az ebéd. És még mindig nem jöttek le. – rázta meg a fejét, Rosa, és neki állt nekünk tálalni.

-          Bizonyára, még nem végeztek. De, ismerve őket, ha kajáról van szó, akkor hamarosan letolják magukat. – nyugtattam meg.

-          Még is, kikről van szó? Csak nem vendégeitek vannak? – nézett rám kíváncsian Rony. – Kik azok? Táncosok? Színészek? Avagy egy együttesről van szó? – találgatott.

-          De igen vendégeink vannak, és az egész nyarat nálunk töltik. – felelem. – De, hogy kikről is van szó, azt hamarosan megtudod.  – kacsintottam rá, vigyorogva.

-          Aj... olyan izé vagy... – dőlt hátra a székében, és összevonva a karjait a mellkasa előtt, duzzogva fordította el a fejét, rólam.

   Én csak nevettem rajta, hisz tudtam, hogy ezzel csak azt akarja elérni, hogy eláruljam neki, kikkel is fog egy fedél alatt lakni, majd másfél hónapig. De mivel azt akartam, hogy meglepetés legyen ez számára, így nem árultam el neki.

   Pár perccel később, ahogyan azt sejtettem... helyesbítek, tudtam... amint betoppantak a konyhába, egyessével a fiúk, barátnőm kezéből kiesett a villa, majd egy hangosat sikkantott.

   De nem... nem állt fel, és rohant oda a sikítástól ijedt és döbbent srácokhoz. De még el sem ájult. Csak hosszakat pillantott, és némán tátogott, miközben a szemei nagyra tágultak. Majd hol rám, hol pedig a kedvenceire tekintett.

   És mivel már vagy öt perce, hogy ugyanazt a mozdulat sort viszi végbe, sejtettem, hogy nem találja a szavakat. S eközben a fiúk is helyet foglaltak az asztalnál, és bár szerettek volna bemutatkozni, a kezzemmel mégis nemet intettem nekik. Hisz tudtam, hogy Rony sokkos állapotba került.

-          Inkább ez kerüljön a szádba, mint egy légy, hal-lány! – emelte Louis a leveses kanalat, Rony szájához, aki mellette foglalt helyett. – Egyébként pedig, Louis vagyok. – mutatkozott be, aranyos mosolyával.

   Amelyet, azt hiszem, hogy nem kellett volna. Ugyan is barátnőm, kishíján lefolyt a székből.

-          Öm... bocsánat,  a barátnőm viselkedése miatt. Csak ő nagyon nagy rajongótok. És ezt az élményt, hogy találkozhatott veletek, még fel kell hogy fogja. Amely nem fog tartani, még öt percnél tovább... – saccoltam meg az időt.

-          Danielle Anne Cloé Cowell, azonnal magyarázatot várok tőled... odakint! – szólt rám Rony, és látva a szemeiben az elszántságot, felálltam az asztaltól, majd követtem őt ki egészen az udvarig.

   Amint a hátunk mögött hagytuk, a meghökkent és zavarodott társaságot a konyhában, az előttem lépő barnahajú lány, egy hirtelen mozdulatot véve megfordult. Mire, ijedtemben neki ütköztem.

-          Bocs... – motyogtam.

-          Még is, mit jelentsen ez? – támadott le. – Miért nem közölted velem, a világ legklasszabb hírét, hogy az One Direction fiúk, nálatok vendégeskednek?

-          Ne... – kezdtem volna bele... azonban ő a szavamba vágott.

-          Egyszerre vagyok boldog, és kétségbeesett... amiért, így lesültem. És pont előttük. Pont Louis előtt. Istenem, most mit gondolhat rólam? Biztosan azt hiszik, hogy nem vagyok komplett. ...- az utolsó szavára mondani akartam valamit... de nem engedte... mert tovább folytatta, a dorgálásomat...

   Amikor már azt vettem észre, hogy kifogyott a dorgáló szavakból, és amikor már biztos lehettem abban, hogy most nem fog félbeszakítani, megszólaltam.

-          Ne haragudj rám. Azért nem mondtam el neked, hogy ők is itt vannak, mert meglepetésnek szántam... és eszem ágában sem volt téged ilyen kellemetlen helyzetbe hozni, de még is megtettem. Megtudsz nekem bocsátani? – néztem rá bocsánatkérően.

   Egy pár másodperc töredékig csak nézett rám, majd aztán mosolyogva a nyakamba ugrott.

-          Tudod, hogy nem ellen állni a szemeidnek. És egyébként sem haragszom rád. – szorított még szorosabban magához, majd azután elengedett. – Egyébként pedig, sikerült meglepned. És... legalább láthatom majd, Louist amint alszik... biztosan nagyon cuki olyankor is... – vigyorgott rám, egy széles mosollyal.

   És ekkor már tudtam, hogy egyáltalán nem haragszik rám. És, hogy már egyáltalán nem  parázik attól, hogy mit fognak szólni a kedvencei az előbbi viselkedéséről.

   Mindig is ezt szeretttem benne. Mármint, hogy csak rövid ideig rágja magát a kínos dolgokon, azután pedig újult erővel vág bele az új élményekbe.  

-          Na menjünk, és hadd mutatkozzam be a leendő férjemnek, és barátainak! – kacsintott rám, és belém karolva visszafele húzott a konyhába.

   Ahol miután bocsánatot kértünk az előbbi incidens miatt, barátnőm készségesen bemutatkozott a fiúknak, akikkel pillanatokon belül megtalálta a közös hangot.

   Miközben Rony, a fiúkkal és Maya-val került igencsak beszédes viszonyba pár perc leforgása után, addig én segítettem Rosa-nak a mosogatásban.

-          Úgy látom, a barátnőd nagyon kedveli a fiúkat. – mondta Rosa, aki csak a fejét rázva mosolyogta meg, Rony vicceit, amelyeken bőszen mesél.

-          Igen. Sőt mi több, nagyon rajongóuk. De legfőkébb, Louis-nak. De shh... – vettem halkabbra a hangomat. - ... ez titok.

-          Ígérem nem mondom el senkinek, ezt a hét pecsétes titkot. – suttogta ő is halkan, és az egyik kezét a szíve fölé is tette, bizonyításképpen.

   Ami miatt, mind a kettőnkből hangos kacagás szakadt ki.

   Végezve a mosogatással, és a törölgetésekkel, megdöbbenten vettem észre, hogy csak is ketten vagyunk a konyhába, Rosa-val.

-          Hát ezek meg? – kérdeztem, csodálkozva.

-          Nem tudom. Lehet, hogy átmentek a nappaliba. – mondta, tippelve.

-          Meg lehet. – bólintottam. – Azt hiszem, hogy én is csatlakozom hozzájuk.

-          Menj csak. – simogatta meg kedvesen a karomat. – Köszönöm, hogy segítettél.

-          Nincs mit megköszönnöd Rosa. Szívesen tettem. – mondtam, és egy csókot leheltem az arcára.

   Majd elindultam a lányok és egyben a fiúk keresésére...

Sziasztok. Hát íme, ennyi lett volna a fejezet. Tudom, és érzem is... hogy ez nem lett valami jó... szinte borzalmas.

De... egyszerűen nem tudtam, hogy mit írjak. Ugyan is, Liam és Danielle randiját... egy kicsivel később akartam összehozni.

De mivel, az már megvan a fejemben. Így azt a következő fejezetben fogom hozni. Remélhetőleg, egy hét múlva. :)

Az előző fejezethez írt kommenteket, Macy - nek, lovelife-nak és Nóci-nak nagyon szépen köszönöm! És természetesen a kattintásokat is köszönöm! :)

Ahogyan a megértéseiteket is, a késésem miatt. :S

Macy - nek, pedig még egy köszönettel tartozom - ezért a díjért és a kritikájáért:

Köszönöm, drága! <3

Legyen szép és kellemes estétek, +  hetetek!

Love

~Dóry~