14. fejezet

( One Direction - Na Na Na )

(Danielle sz.)

   Mindössze alig egy hét telt el azóta, hogy Rony nálunk van. De olyan mint ha, már ezer éve itt lakna.

   Teljesen megtalálta az összhangot, házban lakókkal. Ahogyan a fiúkkal, és Maya-val is.

   Aminek én csak őszintén tudok örülni. Bár, egyáltalán nem is csodálom, hogy Rony-nak ilyen hamar sikerült belopnia magát, mindenki szívébe.

   Ő mindig is, az a könnyen barátkozó típus volt. Hatalmas szívvel, és bárkit nagyon szívesen meghallgatott, és olykor – olykor megvigasztalt. Ha arra szükség volt.

   Természetesen, barátnőmnek a figyelmét semmi sem kerülhette el... még ezalatt a pár nap alatt sem, amióta itt van, velünk. Már az első itt töltött estéjén, arról faggatott, hogy mi van köztem és Liam között.

   Hiszen megfigyelte, hogy miként viselkedünk egymással, és miként nézünk egymásra.

   Persze, én néha – néha bele pirultam, Liam egy – egy pillantásába. Mert eszembe jutott, hogy hamarosan randizni fogok egy olyan fiúval. Aki... akiért több millió lány rajong.

   Aki nem a hírnevét kihasználva, próbál meg közelíteni felém. Aki azt az oldalát mutassa felém, amelyet csak kevés ember láthat.

   S talán éppen ez az egyik oka annak, hogy felkeltette a figyelmemet...

-          Hahó Eli! – hallatszott valamerről – közelről, barátnőm hangja, amely mellé egy kisebb puha ütés éreztem meg a fejemen.

   Fel ébredve a gondolataimból, az egyik plüss macimat pillantottam meg magam mellett.

-          Hé... Medve urat, ne bántsd! – szóltam rá tetettet rosszallással.

-          Óh.. bocsánat, Medve úr! – kapta ki a kezemből a kis plüsst, amelynek a fején egy párszor végig simított. Majd miután visszatette a helyére, leült velem szemben az ágyamra. – Szeretnéd, ha megcsinálnám a hajadat a mai randidra?

-          Igen szeretném. – feleltem mosolyogva.

   Mire azonnal kezelésbe vett. Szerencsére, a szobámban egy hatalmas tükrös fésű asztallal rendelkezem. Így könnyebben, tudott a segítségemre lenni barátnőm.

   Először, kefével kifésülte a hajamat. Majd a hajvasalóval, apránként kiegyenesítette, a természetes göndör hajamat.

   És egy enyhe smink feltételt engedélyeztem neki. Ugyan is, soha sem szerettem az erős és a túlzott sminket.

   Amikor újra visszafordulhattam a tükör felé, akkor elégedetten szemléltem Rony művét.

   Halvány rózsaszínnel festette ki a szemhéjamat, amelyet a szemszínemnek megfelelően kék szemceruzával húzott ki. És némi fekete szempilla spirált is használt. Amelyet, csak épp – hogy ki lehet venni.

-          Na, hogy tetszik? – állt mögém, barátnőm és kicsit türelmetlenül várta a válaszomat.

-          Nagyon tetszik. – álltam fel, és felé fordultam. – Nagyon szépen köszönöm. – öleltem meg hálásan.

-          Örülök neki. De, most ideje, hogy a megfelelő ruhát is kiválasszuk hozzá. Ugyan is, már csak félóránk maradt arra, hogy elkészülj. – kezdett el, a gardróbom felé lökdösni.

   Hát ez hihetetlen! Én nekem lesz alig fél óra múlva randim... és erre ő van túlságosan is bepörögve! – hitetlenkedtem magamban. Majd kíváncsian fürkésztem, kissé hiperaktív barátnőmet, amint eltűnik a temérdek ruha között. Ahova, a sajátjait is betuszkolta.

-          De, kérlek ne legyen nagyon kihívó, mert azt úgysem fogom felvenni! – figyelmeztettem egy kicsit hangosabban.

-          Tudom – tudom! – kiáltotta vissza.

   S amíg én barátnőmre és az általa titulált, megfelelő ruhára vártam, addig leültem a sarokban lévő babzsák fotelbe.

   Néhány perc elteltével, egy krém színű rövid farmerrel, egy fekete – krém csíkos pántos felsővel, és egy hozzáillő krém színű masnis balerina cipővel jelent meg előttem. Amelyet, azon nyomban rám is erőszakolt... kiegészítőként egy fordított “t” betűs fülbevalót, és láncot vett ki az ékszeres ládikójából. Mellé pedig, egy háromdarabos karperecet. Amelyből kettő arany színű volt, míg a harmadik bordó. És, hogy ne térjünk el a ruhám színétől, egy hozzá illő szinte egyszerű, hajráfot csúsztatott a hajamba.

   Megszemlélve magamat a nagy tükörben, egy teljesen más lányt láttam. Nem igazán szerettem eddig a hosszas készülődést. Mert eddig soha nem is volt rá alkalmam, hogy kitegyek magamért. De a mai nap az más. – gondoltam.  Hiszen, a mai randi lesz életem első randija. Amelyről csak remélni tudom, hogy boldog és felejthetetlen lesz számomra.

-          És még ezt is vidd magaddal, meg ezt. – adta a kezembe, az egyik kedvenc piros szegecses Springfield táskáját, és a New Yorker piros keretű napszemüvegét.

-          Nem is tudom, hogy mit mondjak... de köszönöm. És imádlak. – öleltem meg, hálám jeléül még egyszer.

-          Semmit sem kell mondanod, majd csak este... de akkor minden egyes kis részletet tudni akarok majd, a randitokról. – kacsintott rám, nevetve. – Csak engedd el magad, lazulj el. Ennyit kérek tőled. Rendben?

-          Megteszek minden tőlem telhetőt, ígérem. – ígértem meg, majd együtt mentünk le a földszintre.

   Leérve a lépcső utolsó fokáról, is nappaliba mentünk. Ahol apát is a fiúk társaságában láttam.

   Valami furcsa érzés kerít hatalmába, amint látom, ahogyan apa a fiúkkal együtt nevet. Kicsit mély, de még is oly, mosolygásra késztető a nevetése. Már nem is emlékeztem rá, hogy milyen is a nevetése. Eszembe jut, hogy kisgyerekként, amikor még mind a hárman együtt voltunk, mennyire imádtam a nevetését. Mindig kitaláltam valamit, amivel megtudtam őt nevettetni. Csak, hogy halljam azt a szerető és megnyugtató hangot.

-          Gyönyörű vagy kicsim. Mint ha az édesanyádat látnám. – a gondolataimból, apám hangja térít vissza a jelenben.

   És amint újra a jelenben találom magam, észre veszem, amint büszke mosollyal – mosolyog rám.

   Valóban büszke lenne rám?

   De még is hogyan és miért, ha nem is ismer valójában?

   Esetleg, ha adnál neki egy esélyt arra, hogy meg ismerhessen, biztosan tudnád rá az okát! – tért vissza a régi, kedves hangocska a fejemben. Akinek, azt hiszem igaza van. Végül is, mindenki meg érdemel még egy esélyt.

   De nem most. Majd egy napon, amelyet ketten töltünk el. Most, csak is a Liam – mel való, elkövetkezendő órákra akarok összpontosítani.

   Aki szívdöglesztően néz ki abban, a tengerkék színű ingben, amelynek az ujjait a könyökéig tűrt fel. A nyakánál kigombolva van az inge, amely által ha kicsit is de, rálátást lehet nyerni csupasz mellkasára. A fekete farmeréhez tökéletesen illik az inge  és a fehér converse. De, messze sem kerüli el jobban a figyelmemet a szíveket megdobogtató mosolyától, és gyönyörű barna szemeitől.

   Valóban létezhet, hogy egy olyan fiú mint Liam, velem akarjon randizni? Vagy ez csak egy szép álom, lenne talán? Mert ha igen, akkor soha nem akarok felébredni.

   Mielőtt, másnak is feltűnne, hogy Liam – et bámulom, már oly soknak tűnő ideje. Az apám felé fordulok vissza, akinek kedvesen viszonozom a mosolyát. – Hisz, nem haragudhatok rá a végletekig. Nem igaz?

-          Köszönöm. – szólalok meg.

-          Csinos vagy... – mondták egy más után a fiúk is Liam kivételével, néhány bókokkal egyetemben.

   Amelyeket halva, egyáltalán nem pirultam el, csak is jókat nevettem rajtuk.

-          Igaza van Simon – nak. Gyönyörű vagy. – lépett közelebb Liam hozzám, és egy apró puszit lehelt az arcomra.

   Éreztem amint az arcom, az ajkai nyomán először bizseregni kezd, majd felfórosodik  Nem foglalkozva a srácok húú – zásával, csúsztattam bele az egyik kezemet Liam, felém tartó tenyerébe.

-          Mehetünk? – kérdezi, amire én csak bólintani tudok.

-          Liam, vigyázz rá! – utasítja Simon.

-          Természetesen. – biccenti válaszként.

-          De ne hogy, Daliem bébit hozzatok össze, már rögvest az első randin! – ugrat minket, Louis.

   Akinek a fején, pillanatokon belül egy tasli csattan, barátnőm keze által. Akire egyben hálás, és megdöbbentő pillantást vetek.

   Soha nem gondoltam volna, hogy pont az imádottját megfogja ütni. De még is megtette.

-          Áúúúú... héj! Ezt most miért kellett? – dörzsöli meg a fejét, Louis. – Nem is állok mostantól szóba veled. – fonja össze a két kezét a mellkasa előtt duzzogva.

-          És, ha megkérem Rosa – t, hogy készítsen répa tortát, akkor szóba állsz velem? – kérdezi, békülékenyen Rony, s beveti a kiskutya kölyök tekintetét.

   Amelynek, nem lehet ellen állni.

-          Naná! – pattan fel hirtelen a fotelból. – De én is veled tartok! Mert még a végén, megeszed előlem az én fincsi kedvenc répásomat! – kiáltotta egy oktávval hangosabban  majd azon nyomban karon is ragadta barátnőmet, és a konyha felé húzta őt. Belőlünk pedig hangos kacaj szakadt föl, a történtek láttán.

   Majd miután sikerült lecsillapodnunk, elköszönve a többiektől, Liam kivezetett a házból.

-          Várj meg itt. Mindjárt jövök. – kért, s miközben én a ház ajtaja előtti lépcső aljánál álltam meg, Liam a garázs felé vette az irányt.

   Ahonnan egy fehér Alfa Romeo Giulietta farolt ki. A döbbenettől, köpni – nyelni sem tudtam hirtelen. 

   Nem is tudtam, hogy van egy ilyen csoda autó a garázsunkban. Még is, mikor került ez oda? Amióta megláttam egy autós újságban, azóta ez a kocsi a kedvencem. És, erre tessék... most itt áll tőlem alig két méter távolságra. El sem hiszem!

   És amikor a vezető ülésnél lévő ajtó kinyitódott, a döbbenet még nagyobb volt bennem.

-          Most ez a valóság, vagy álmodom! – suttogom magam elé.

-          Hm... ha álmodnál, és én is benne vagyok. Akkor szívesen mondanám azt, hogy álmodsz. S tudod, ez igazán jó érzés tudni. – kacsint rám nevetve. – De ez a valóság. Csak nem, tetszik a kicsike? – simít végig a kocsin.

-          Viccelsz? Egyszerűen, gyönyörű... – lépek közelebb az Alfa – hoz. És amikor már épp rásimítanám a tenyeremet a kocsira, csak hogy az ujjaim alatt is érezzem, egyből vissza is rántom, s engedélyt kérve nézek újra Liam – re. – Szabad?

-          Persze. – feleli, mosolyogva.

   Amint megérintem a szépséges autót, alig tudom eldönteni, hogy valóban a valóságban vagyok. Vagy csak Liam szórakozik velem?!

   A formáját nézni öröm, lendületesen, lelkesültségből tervezett autó, tiszta mégis egyéni. Dögösek a lámpák, elől is, hátul is ledekkel megoldott egyes funkciós. Jobban megnézve, belülről valójában tágasabb mint amilyennek kívülről mutatja magát.

   Miközben én még mindig a csoda autót fürkészem, Liam kinyitja nekem az anyós felőli ajtót, amelyet egy kedves mosoly kíséretében meg is köszönök. Majd beülök az autóba. Amelybe Liam is, pillanatokon belül beül.

   Beülve sincs csalódás  Sportülések, alul pedálok, jó fogású kormány a helyén van. Kényelmes az ülés. A kárpitok és a kormány vörös cérnás varrású. És még hátul sem kiábrándító.

   Liam indít, és a motor olyan élő, s örömmel pörög fel. Mint ahogyan észrevettem, 170 lóerős egy négyes benzines turbóval rendelkezik.

-          Egyszerűen imádom! – néztem elbűvölve Liam – re. – A tiéd?

-          Igen.  Amikor megpillantottam egy autós magazinban, egyből beleszerettem. S tulajdonképpen, már régóta terveztem, hogy vennem kéne egy kocsit. Csak eddig mindig elhalasztottam későbbre. Azonban, pár hete még is rávettem magamat, hogy ideje meg vennem. – mondja, felém pillantva. – Tegnap előtt, hoztuk el Louis – sal.

-          Bevallom irigylem Louist, amiért ő előbb ülhetett ebbe a szépségbe. – ráztam meg a fejem, tetettet durcázással. Amelyen Liam, felkacagott.

   Az út további részében, igyekeztem nem a gyomromban lévő pillangókkal foglalkozni, amelyek az izgalom miatt sűrűsödtek bennem. Helyette inkább, Liam – et faggattam a családjáról...

( Liam sz. )

   Kissé izgatottan szálltam ki a kocsimból, amikor megérkeztünk London egyik legeldugottabb gokart pálya épületéhez, amelyet nagyon kevesen ismernek, leparkoltam  S ez révén, egyáltalán nem kell attól tartanunk, hogy esetleg bárki is megrohamozna minket, akár egy autogramért  vagy akár egy közös képért. S azt hiszem ez az egyetlen hely, a Cowen villán kívül  ahol szabadon és a rajongóinktól függetlenül lehetünk, teljes nyugalomban.

   Elmorogva magamban egy rövid kis imát, hogy minden jól menjen, léptem a kocsi túlsó oldalához, s udvariasan kisegítettem Danielle – t.

-          Köszönöm. – néz rám mosolyogva.

   És a gyönyörű mosolyától, újra felgyorsul a szívverésem. Annyira szeretném megcsókolni, de tudom, hogy annak még nem most van itt az ideje.... így hát kirázva magamat a Danielle által okozott kábulatból, szólásra nyitottam a számat.

-          Kérlek ne less... – kértem, miközben mind a két tenyeremet a szeme elé tettem.

-          De miért? – kérdezte értetlenül.

-          Mert... csak bízz bennem. Oké?

-          Rendben. – sóhajtja, s én pedig bevezetem őt a pályára, amelynek az ajtaját, már ki is nyissák előttünk.

   Szerencsémre, kívülről az épület csak egy kopott helyiségnek látszódik. Így Danielle még a meglepetésem egyik fázisára nem jöhetett rá.

   A bent lévő ismerőseim, felém biccentve köszöntöttek, amit én szintúgy viszonoztam. Danielle – t, pedig egy kék – fekete színű - két személyes gokart kocsi – hoz vezettem.  Ami előtt megállva, elemeltem a kezem a szemétől. Majd egy pár centivel odébb álltam, hogy tanulmányozhassam az arcát.

-          Most már kinyithatod a szemed. – kértem.

   A kérésemet teljesítve, kinyitotta gyönyörű tengerkék szemeit, amelyekben a csodálkozást, az elbűvöltséget, az izgatottságot és a boldogság csillogását, véltem felfedezni.

   Megnyugtató boldogsággal öntött el a szemeiben látottak  Amitől a megkönnyebbülés mosolya terült szét az arcomon.

-          Na, mit gondolsz? Kipróbáljuk? – kérdeztem kíváncsian.

-          Ezt komolyan kérdezted?! – kérdezett vissza, tetettet felháborodással. – Még szép, hogy kipróbáljuk! – vágta rá, csillogó tekintettel.

   Válaszát hallva, a tőlünk alig öt méterre lévő kabinban lévő Marcus – nak biccentettem egyet. Aki rögvest kapcsolt is, és két bukósisakkal lépett oda hozzánk.

-          Eli, hadd mutassam be neked Marcus – t, a gokart pálya tulajdonosát. Marcus, ő pedig itt Danielle.

-          Örvendek. És, el kell hogy mondjam. Lenyűgöző ez a hely. – köszöntötte, mosollyal Eli.

-          Én szintúgy. Óh, valóban? Még senki nem illette ilyen szép bókkal ezt a helyet. Köszönöm. – viszonozta a mosolyát, Marcus. – Igazán, bámulatos a barátnőd öregem. – súgta a fülembe.

-          Tudom. – böktem a vállába.

   Majd elvéve a sisakokat tőle, az egyiket Danielle – re segítettem fel, míg a másikat magamra tettem fel. 

Besegítve őt a gokart – ba, körbe csatoltam a biztonsági övvel. S ugyan így tettem saját magammal is.

-          Indulhattok! – kiáltotta oda nekünk Marcus.

   Akinek felmutatva az egyik hüvelyk ujjamat, indítottam el a gokartot.

   Az első köröket, lassan tettük meg. Majd a következőket pedig, fokozatos gyorsasággal. Csak – hogy Eli számára, is élvezhetőbb legyen ez az egész.

   Amikor néha – néha felé pillantottam, mindig mosolyt csalt az arcomra a látvány, amint a szemei csillogva tekintenek rám, s amint ajkai hol mosolyra húzódnak, hol pedig gyöngyöző kacagások hallatszódnak ki belőle.

   Pihenésként, visszamentünk oda ahol beszálltunk. Majd amikor kisegítettem őt, kikérdeztem a mostan benne zajló érzelmeiről.

-          Egyszerűen, leírhatatlan érzések kavarognak most bennem. Annyira jó, és felemelő érzés a száguldás. S ha ez ugyan ilyen az autóknál is, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy megszerezzem a jogsit. – mondta, és kitudtam vélni a hangjából az ámulatot.

-          Szeretnéd kipróbálni a vezetést? – kérdeztem rá.

-          Hogy? Mi? – nézett rám, hatalmas szemeivel döbbenten.

-          Szeretnéd vezetni? – tettem fel a kérdést még egyszer.

-          Öm... nagyon. De... de ehhez nem kéne lennie jogosítványnak? – kérdi félve.

-          De  hogy is. – ingatom a fejem. – Na gyere. Majd én navigállak. – mondom, és visszaterelem őt a gokart – hoz, annak is a másik oldalára, ahol én ültem.

   Ugyan úgy mint elsőnek, most is becsatoltam magunkat, majd mint egy rendes, türelmes oktató... úgy magyaráztam el neki, hogy mit hogyan csináljon.

   Bár az elindulás kissé döcögősen kezdődött, azonban némi segítséggel, a végére már eléggé jól belejött a vezetésbe.

-          Nagyon jó érzés vezetni! Imádom. – kiálltja egy kicsit hangosabban nekem.

-          Ugye? – kiáltom vissza nevetve.

   Majd amikor a hangfalakból a mi egyik számunk csendül fel, egyszerre kezdjük el énekelni teli torokból a: What makes you beautiful – t.

   Egyáltalán nem számított, és nem is érdekelt, hogy kissé rekedtesen szólalt meg a hangja. Nekem, különösképpen tetszik a hangja. Kevés olyan énekesnő van akinek, ennyire jól állna ez a hangstílus. És egyedül is csak az számított, hogy itt van velem. S látom rajta, hogy felszabadult és boldog...

***

   A gokart pályát elhagyva, az Action Park – hoz autóztam. Amelynek a neve egy magas – széles vaskapu tetején egy hatalmas táblára volt feliratozva. S így amikor megérkeztünk, és Danielle megtudta, hogy hova is jöttünk, a nyakamba ugorva mondott köszönetet. Amely igencsak nagyon jó érzés volt.

-          El sem hiszem, hogy ide is elhoztál. Nem gondoltam volna, hogy valóban a listán lévő helyekre hozol el. De, nagyon – de nagyon köszönöm. – suttogta a fülembe, boldogan.

-          Én nekem csak az a fontos, hogy jól érezzük magunkat, de legfőképpen, hogy élvezd ezt a napot. – viszonoztam az ölelését. – Na, de most irány a kölcsönző, utána pedig a park. – engedtem el, s felé tartva a kezemet, amelybe belecsúsztatta az övét, húztam őt magam után a kölcsönző felé.

   Ahol a láb méreteink közlése után, amint megkaptuk a korikat, felhúztuk a lábainkra. Majd megfogva Eli kezét, szépen lassan kezdtem el őt vezetni a pályán. Ahol idősebb párok, fiatal párok, gyerekek és a korunk béliek köröztek jobbra – balra.

-          El ne engedj addig, amíg nem szólok. Oké? – kérte kissé félve.

-          Nyugi. Nem engedlek, addig amíg úgy nem érzed, hogy egyedül is menni fog. – nyugtattam meg. – Egyébként, ilyen a jégkori is. Csak az még varázsosabb érzés.

-          Komolyan? – kérdezte, s én pedig úgy gondoltam, hogy jobb ha folytassuk tovább a beszélgetést. Mert így legalább elterelődik a figyelme arról, hogy bármi baja is eshet.

   Egy kis idővel később pedig, kezdtem  el – elengedni a kezeit, és egy – két utasítást adva neki, késztettem arra, hogy egyedül korizzon. Azonban, ehhez még egy – két napi gyakorlásra lesz még szükségünk, azt hiszem. Ha valóban, szeretne egyedülállóan korizni...

   Korizás után, beültünk Niall kedvenc helyére a Nando’s – ba, egy két személyes fagylalt kehelyre. S közben, egymást faggattuk a gyerek kori élményeiről.

   Bár először, aggódtam azért, hogy esetleg ő neki ez kellemetlen lesz. Azok után, hogy a szülei elváltak. De örömmel vettem tudomásul, hogy mosolyogva beszél arról, hogy miként igyekezett mindig jobb kedvre deríteni a szüleit, avagy feldobni a minden napi estéiket.

   Én pedig, elbűvölten ittam minden szavát, és boldogan könyveltem el magamban, hogy ez a nap mindkettőnk számára, az egyik legszebb, és legboldogabb napja volt...

Sziasztok.

Hát íme ez lett volna a mai fejezet. Tudom azt ígértem, hogy három randi helyiséget is beleírok, és most még is csak kettő lett. Amiért elnézést is kérek. De a harmadikat, a következő fejezetre tervezem... vagy az azutániba, s akkor ismételten kettőt írnék majd bele.:) Azért remélem, tetszett. S hogy leírjátok a véleményeteket. :)

Az előzőhöz írt véleményeket, nagyon szépen köszönöm. Ahogy a kattintásokat is. :)

Legyen kellemes és szép estétek, és hetetek.

A következő fejezetet, pedig igyekszem, és megpróbálom legalább vasárnapig fel hozni. :)

Love_Dóry