3. fejezet

(Danielle sz.)

Másnap délelőtt verőfényes napsütésre ébredtem. Pár másodperc erejéig hagytam, hogy a nap meleg szikrái az arcomon játszadozzanak.

Majd kinyitottam a szemeimet. Mellettem, Tom még mélyen aludt. Így, halkan és egyben óvatosan másztam le az ágyról, és lábujjhegyen közelítettem meg a szekrényemet. Amelyből egy fehér fodros mintázatú, pántnélküli ruhát vettem ki, és egy farmerkabátot. A kabátot az ajtó melletti hintaszék karfájára raktam, majd a ruhával és a tiszta fehérnemű szettemmel megcéloztam a fürdőszobát – amelybe a szobából nyitódott egy ajtó -. Becsukva magam mögött a fürdőszoba ajtaját, elkezdtem magam megszabadítani a tegnapi ruhadarabjaimtól. Amelyeket, a mosdókagyló melletti szennyes kosárba raktam.

A fürdőkabinba belépve, nyitottam meg a csapot. Majd amikor kellő melegnek éreztem a víz hőmérsékletét, és a testemet a zubogó forróság ellazítja, a tegnapi napon bepakolt kedvenc, kókuszos illatú tusfürdőmet fogtam a kezembe. A tusfürdőből, egy keveset nyomva a tenyerembe helyeztem vissza azt a helyére, majd a krémes folyadékot felvittem a testem minden egyes szegletére…

A kellemes zuhany után, amint felöltöztem és rendbe szedtem magamat, visszatértem a szobámba. Ahol, Tom lassan ébredezni kezdett.

-         Jó reggelt. – köszöntöttem mosolyogva, miközben leültem az ágyszélére.

-         Hmm… neked is. – motyogta álmosan. – Hány óra van már? –kérdezte.

-         Tíz óra múlt, öt perccel. – feleltem, a mobilomra tekintve.

-         Az jó. – dünnyögte, majd visszatemette a fejét a párnák közé.

Ahonnan nevetve ráncigáltam ki.

-         Elég volt az alvásból, nagy ember. Most szépen felkelsz, veszel egy gyors zuhanyt és miután átöltöztél, és ettünk valamit elmegyünk sétálni. – adtam ki a parancsokat, amelyeket bár dünnyögve, de véghez is vitt.

Még szerencse, hogy nálam voltak néhány régi ruhadarabjai. Amelyeket sunyiban koppintottam le, tőle.

-         Mint ha nekem is ilyen cuccaim lettek volna. – jött ki, a fürdőből.

-         Á, nem hiszem. Akkor arra emlékeznék. – rántottam meg a vállamat.

S mielőtt, ki törhetett volna belőlem a nevetés, magamra kaptam a barna velúr csizmámat és a farmerkabátomat. Majd a krémszínű bőr kis táskát a vállamra kapva – amelybe időközben, bepakoltam az irataimat, egy csomag papír zsebkendőt, és egy kis pénzt -, rohantam ki a szobámból.

Hallva amint, Tom a nevemet kiáltja felháborodottan, az eddig visszatartó nevetés kirobbant belőlem.

A konyhába érve, míg Rosa mosolyogva a fejét csóválta, addig az éppen reggelijüket fogyasztó öt, fiú kérdőn néztek rám. Mielőtt elbújhattam volna, Rosa háta mögé hirtelen két kar fonódott a derekamra. 

Tudtam, hogy ki a két igencsak erős kar tulajdonosa, így csak tovább nevettem.

-         Te csórtad el a kedvenc ruhadarabjaimat, és még le is tagadod? Na, várj csak. – duruzsolta a fülembe, majd a legkegyetlenebb kínzásba kezdett rajtam.

Méghozzá a csiklandozáshoz…

Mire Tom felhagyott a kínzásommal már csak hárman maradtunk a konyhában. Tom, Rosa és én. Az asztal iránya felé tekintve kissé kérdőn szemléltem, az üres székeket. Amelyeken nem régen még öt fiú ült.

-         A nappaliban vannak, és várják édesapád hívását. – tájékoztatott Rosa.

Amikor az édesapám szónál járt, halkan felhorkantam. Bár, mégse tűnt olyan halknak, mint amilyennek gondoltam.

-         Te, nem akarsz vele beszélni? – kérdezte, meg kedvesen,

-         Majd amikor hazajön, és „ha” lesz rám is ideje, akkor esetleg fogok vele beszélni. - a „ha” szót gúnyosan kihangsúlyozva mondtam ki.

Nem mondom, hogy nem esett rosszul az… hogy engem még fel sem hívott de, már megszoktam ezt tőle.

Amikor Rosa látta rajtam, hogy ez a téma kissé kényes számomra, Tom elé és elém is lerakott egy – egy tányért, amelyen a finom illatú tojásos omlett nézett vissza ránk ínycsiklandozóan.

Az omlett mellé, mind a kettőnk elé egy alma dzsúsz kancsó került.

A reggeli elfogyasztási ideje közben, a konyhában csak a mosogatóban csörömpölő tányérok, hangja hallatszódott. És, a villánk csikorgása a lassan kiüresedendő tányérunkon.

Az utolsó falatot, leöblítvén felálltam az asztaltól, majd köszönetet mondva Rosanak a reggeliért, néma csöndben vártam meg Tomot. Aki miután, ugyanúgy cselekedett, ahogyan én is pár perccel ezelőtt, mellém szegődött.

Éppen akkor léptünk be a nappaliba, amikor apa a következőre utasította a fiúkat.

-         Szeretném, ha nem zördülnétek össze Ellie-vel, mert az akkor sem nektek. Sem pedig nekem nem fog jót kezdeményezni. Megértettük egymást, fiúk? – a kérdésére, mind az öt srác igennel felelt. – Rendben. Akkor, hétvégén találkozunk fiúk. Legyetek, jók. Sziasztok. – köszönt el, majd a telefonban csak az erőtlen csipogás hallatszódott.

Apám utolsó szavai, amelyeket búcsúzásul a fiúkhoz intézett, újra keserűsséggel öntött el. Mielőtt akárcsak egyetlen egy csepp könny is kicsordulhatott volna a szemeimből, szótlanul igyekeztem minél hamarabb átvágni magamat a nappalin.

-         Minden oké? – csendült fel egy ismerős hang.

Amelynek a tulajdonosát, pillanatokon belül felismertem. Liam.

-         Persze. – feleltem, egy tettetet mosolyt varázsolva arcomra, melyről csak remélni tudtam, hogy hihetővé sikerült.

Az arcára pillantva, a tegnap még rajta lévő borostának hűlt helye volt. A barna göndörfürtjei, most egyenesre lett vasalva.

Ezelőtt nem igazán értettem annak okát, hogy némely fiú miért vasalja a haját. Ahogyan most sem értem. De, pontosabban nem is ez a gondolat foglalkoztatott.

Liamnek igenis jól ált ez az egyenesre vasalt haj is.

Egy fehér mintás pólót, fehér térdnadrágot és egy fehér converse tornacipőt viselt.

Jól áll neki a fehér szín. – gondoltam magamban.

-         Deni-vel elmegyünk sétálni, esetleg nincs kedvetek velünk tartani? – tette fel a kérdést Tom, a fiúk felé fordulva.

Mire azt hiszem, nem csak, hogy én, de még a fiúk is döbbenten néztek rá.

Én azért néztem rá döbbenten, és egyben szikrázó tekintettel mert egyáltalán, semmi kedvem nincs most a fiúkhoz. Főleg meg az után, hogy hallottam azt, amire apám kérte őket.

-         Ha, nem zavarunk akkor benne vagyunk. – felelte, Liam egy bátortalan mosoly kíséretében mindannyiuk helyében.

A tekintete csakúgy, mint tegnap most is rabul ejtette az enyémet. S, ha akartam volna sem tudtam volna hangosan is tiltakozni az ajánlat ellen, mert a szemei szinte, egyszóval: megbabonáztak.

-         Deni? – szólongatott, már nem is tudom hányadgyárra Tom, mire feleszméltem a Liam szemei által telt, kábulatból.

-         Felőlem, jöhettek. – nyögtem ki, egy vállrándítással egyetemben.

Majd amikorra a fiúk is összeszedték magukat, és szóltunk Rosa-nak, hogy mind annyian elmentünk sétálni, elhagytuk a Corwell házat...