5. fejezet

(Apollo Drive - Time)

(Danielle sz.)

A könnyeim lassan elapadtak, és csak az erőtlen szipogásaim hallatszódtak.

Olyan régóta tartottam vissza a könnyeimet, hogy most egyszerre kijött minden. Pedig nem akartam sírni. Főleg meg nem, egy olyan személy karjaiban, akit nem is ismerek. És aki valami oknál fogva vonz magához.

Kibújtam ölelő karjaiból, majd miután a kezeimmel letöröltem a könnyeimet az arcomról, felálltam. Ő is követte a példámat, így pillanatokon belül már ő is állt. Az eddig lehajtott fejemet, feljebb emeltem, csak hogy az arcára pillantsak.

-         Sajnálom, hogy eláztattam a felsőd. – néztem szomorúan a hatalmas foltra, amelyet magam után hagytam. – És azt is sajnálom, hogy így kellett látnod. – mondtam bűnbánóan, majd ismét leszegtem a tekintetemet.

-         Nincs mit sajnálnod Ellie. – két ujját az állam alá csúsztatva emelte fel a fejemet, csak hogy a szemeimbe nézhessen. Amelyek még mindig könnyfátyolosak voltak. – Ugye, nem baj, hogy Ellie-nek szólítottalak?

-         Nem. – feleltem, megrázva a fejemet. Mire, ő halványan elmosolyodott.

Szerettem volna viszonozni a mosolyát, de nem tudtam. Most nem ment olyan könnyen a mosolygás. Még a csupa tetettet sem.

-         Én azt hiszem, hazamegyek. – mondtam, elfordítva a fejemet a másik irányban.

-         Ha, nem bánod én is veled tartok. – ajánlotta fel, amit csupán csak egy beleegyező bólintással jutalmaztam.

Majd néma csendben, indulunk el hazafele.

Hazaérve, Liam felkísért egészen a szobámig, aminek az ajtaját most kivételesen nem csuktam be magam után.

Nem akartam egyedül maradni, most kivételesen nem. Azt akartam, hogy legyen mellettem valaki. Valaki, aki magához ölel, és vigasztaló szavakat suttog a fülembe, ha újra utat törnének maguknak a könnyeim.

Leültem az ágyamra, amire ő is percek múltával helyett foglalt mellettem. A percek csak teltek és teltek, de egyikünk sem szólalt meg. Én, azért mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Talán, mondjam el neki, a hirtelen kitörésemnek az okát? Nem! Képtelen lennék rá.

Pedig olykor, ha kibeszéljünk magunkból a fájdalmat, a bánatot. Amely a szívünket nyomja, ha nem is egészen, de egy részileg enyhít a testünkben érzett fájdalmakon. De én nem vagyok ilyen erős. Az én szívem nem. Többé már nem…

Megfogta a kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült mellettem. Az érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely hirtelen reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az érintést. Az arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet soha nem fogok majd tudni elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná… hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.

Kis idő elelteltével elengedte a kezem, majd felállt mellőlem, és elindult az ajtó irányában. Azonban mielőtt kiléphetett volna az ajtón, egyetlen egy szót suttogtam neki.

-         Köszönöm.

Bólintott egyet, így jelezve, hogy hallotta a suttogásom.

Amikor elhagyta a szobámat, annak ajtaját behúzta maga mögött. És immáron, egyedül maradtam, újra a gondolataimmal és a fel – fel törekvő emlékeimmel, amelyeket azt hiszem, most utoljára enged felszínre törni…

(Liam sz.)

Hírnév.

Elég csak ezt az egyetlen egy szót kimondani, és máris több ezer találat magyarázat van rá.

Magánélet.

Erre a szóra is rengetek, találat van.

De csak kevés olyan ember van, aki ezt érti igazán, és fel is fogja ennek a szónak az értelmét.

Sokszor felteszem magamnak az a kérdést, hogy… mégis minek mentem el arra meghallgatásra, ahonnan az életem fenekestül megváltozott, ha legtöbbször leginkább elmenekülnék a világ elől? Mert igenis sokszor vágyódom, egy kis szabadságra. Egy olyan helyen, ahol senki sem ismerne fel. Ahol senki sem rohanna le, egy autogramért, avagy egy közös képért.

De ezen akkor kellett volna igazán elgondolkoznom, amikor úgy döntöttem, hogy jelentkezem.

Azonban egyáltalán nem bántam meg azt, hogy elmentem oda és megmutattam azt, amelyet sokan mások nem mertek.

Megmutattam, hogy akár cél tudatlanul is valóra lehet váltani az álmainkat.

A szerelemből eddig még, nem igazán tudtam kivenni részem. Na, nem mintha, nem lett vagy lenne rá lehetőségem. De azaz igazság, hogy a tegnapi napig még nem találkoztam azzal a lánnyal, akiért a szívem ezerszeresére dobbant volna.

Pedig az együttesnek köszönhetően, számtalan szép és csinos lányokkal ismerkedhettünk meg. Akiknek, tulajdonképpen csak is a hírnévre fájt a foguk.

De, Ellie ő más.

Nem tudom, hogy mivel. Hiszen nem is ismerem még… de érzem, hogy ő nem olyan, mint a többi lány.

Amikor egymásnak ütköztünk a lépcsőaljánál, levendula illatú parfümje az orromba kúszott. Selymes és puha, hosszú gesztenyebarna haj zuhataga, amely a karomon súrlódtak végig, minden egyes szőrszálat a bőrömön felállított. Gyönyörű tengerkék szemei pedig rabul ejtettek, amikor a tekintetünk találkozott.

A tekintete teljesen mást sugallt. Nem viselkedett úgy, mint bármelyik más lány. Ő, különös volt számomra. Egész vacsora alatt a szépséges arcát fürkésztem, hátha le tudok valami olvasni róla. De, nem jártam semmi sikerrel. Rejtély volt számomra. Egy hatalmas rejtély, amelyet lehetetlen megfejteni. De, én mégis azon leszek, hogy sikerüljön őt megfejtenem, avagy meg ismernem. 

A ma történtek után meg végképpen.

Számomra is, ahogyan a srácoknak is olyan hihetetlennek tűnt, hogy ő utálja Londont. Bár a visszakérdezése, mindannyiinkat gondolkozóba ejtett.

Hogy mégis, hogy lehet szeretni akár egy várost, vagy országot?

Ez egy igazán jó kérdés. Azonban a választ igazán nehéz rá megadni.

Talán a szépségük, a hagyományuk, az emberek viselkedése? Talán éppen ezért, mondjuk azt, hogy szeretjük őket. Valójában nem is tudunk erre megfelelő választ adni. Mert még mi magunk sem tudjuk igazán, hogy miért.

És, amikor Louis feltette neki azt a kérdést, hogy miért gyűlöli azt a várost ahol most éppen ő is, akárcsak mink tartózkodunk, a reakciója miatt legszívesebben fejbe csaptam volna répaimádó barátomat.

A fájdalommal megtelt tekintetét látván a szívem összefacsarodott. Nem tudom, hogy miért. De, nem akartam őt szomorúnak látni. Meg akartam vigasztalni, és újra mosolyogni akartam őt látni.

Amikor kirohant az étteremből, nem is gondolkoztam sokáig azon, hogy utána menjek – e vagy sem. Helyette azt tettem, amit tenni akartam, és amit tennem is kellett. Utána rohantam, és amikor utol értem őt, minden szó nélkül az ölelésembe zártam őt.

Abban a pillanatban nem számított semmi és senki, csak is ő. És, az hogy akárhogyan is, de megvigasztaljam. Ezért is, hagytam, hogy hadd sírja ki magából a fájdalmat. Hogy legalább valamennyire, enyhítsen is a szívét mardosó érzéseken.

Vajon milyen fájó emlékekre utalhatott ott az étteremben, ami miatt ennyire kiborult? Esetleg, valami fiú miatt? – eme gondolatra a kezeim ökölbe szorultuk. Mégis, melyik alattomos féreg tudta így ennyire megbántani őt?

És mi van akkor, ha esetleg más valami ok van a viselkedésének?

Erre a kérdésre csak is két személy tudná megadni a választ. Tom, aki mint kiderült egy nagyon régi jó barátja, kivel olyanok egymásnak mintha testvérek volnának. És, Rosa. Mivel, Tom nincs itthon. Így csak is Rosa-ra számíthatok.

Abban a reményben, száguldottam le a lépcsőről és tartottam a konyha felé, ahol Rosa-t találom… hogy a kérdéseimre választ kapok…