4. fejezet

(Danielle sz.)

Amíg a fiúk egymást szórakoztatták a vicceikkel, addig én valahol messze járhattam a gondolataimban, ha azt sem vettem észre, hogy valaki eközben hozzám beszél. Az illető nem más volt, mint ő.

Aki az első találkozásunk óta, azaz tegnap óta, a gondolataim főszereplője. Valami megmagyarázhatatlan, vagy legalábbis számomra még ismeretlen érzés kerít hatalmába, ha ő rá gondolok. Elég csak rám pillantania, az arcom bizsereg. Amikor megérintett, éreztem amint a testem felforrósodik. A szívem a torkomban dobogott. A lélegzetem elállt.

Próbáltam egész útón arra rájönni, hogy miért van ilyen hatással rám ő. Mindössze alig, egy nap leforgása alatt. De, nem jártam semmi sikerrel. Nem értettem, az okát. Hiszen, ilyen még velem eddig soha nem fordult elő.

Ráemeltem a tekintetemet, hogy a szemeiben pillantva tudjak bocsánatot kérni tőle, a szótlanságomért. De, amit abban a két csokoládé szempárban láttam, a torkomra forrt a szó.

Csalódottság és a szomorúság egyvelege csillant meg bennünk. Míg az én szívembe, a bűntudat érzése furakodott.

-         Kérlek, ne haragudj. – szólaltam meg mégis.

Bár, ennél több szót nem ejtettek ki ajkaim. Nem tudom, hogy miért is szólaltam meg. Csak azt tudtam, hogy nem akartam őt szomorúnak látni.

Nem mondott semmit sem, csak bólintott, s zavartan megrázta a fejét.

Az út további részében, csak némán haladtunk egymás mellett, a többiek háta mögött. A gondolataimnak egyik részében magamat ostoroztam, amiért megbántottam őt a szótlanságommal, miközben ő azon fáradozott, hogy szóba elegyedjen velem. A gondolataim másik részében pedig, azt latolgattam, hogy vajon milyen lesz számomra majd ez a két és fél hónap. Amelyet itt Londonban fogok eltölteni.

Egyben biztos voltam. Mégpedig abban, hogy megpróbálom élvezni azt a maradék kis időt, amely mindössze, megadatik nekem…

Tom kérésére felültünk a London Eye –re. Míg a fiúk a kapszula egyik oldalában foglaltak helyett, addig én egy üresen hagyott helyre álltam be. Ahonnan teljes rálátást nyerhettem, Londonra. Valamiért, én nem éreztem azt a felemelő érzést, azt a csodát, amelyet mindenki más érez(ett), amikor kiles az átlószó üvegen.

Számomra csak egy egyszerű város, pont úgy, mint a többi.

Talán mert, itt nőttem fel? Vagy talán, azért nem rajongók úgy ezért a hatalmas városért, mert itt ment tönkre a szüleim házassága? Vagy azért, mert itt vált híressé az apám?

A válaszom egyhangúan egy „igen” volt.

-         Ugye milyen szép? – szólalt meg egy, vidáman csengő hang mellettem.

Oldalra fordítva a fejemet, Louis kíváncsian ragyogó kék szemeivel találtam szembe magamat. Az arca, hibátlan volt. Más szóval, ő is helyes, csak úgy, mint a barátai.

-         Nem tudom. – feleltem, egy vállrándítás közepette.

Mire, kikerekedő tekintettel meredt rám. Az arcán szétterülő mosoly pedig, pillanatokon belül eltűnt.

-         Hogy – hogy nem tudod? – kérdezte.

-         Hát… - kezdtem el, de azonban nem tudtam tovább folytatni a mondatot.

Mégis mit felelhettem volna erre?

Magam sem tudom.

Mégis minek kéne tetszenie London bármelyik részének is?

-         Ellie, gyűlöli Londont. – vágott közbe Tom.

Kit nem tudtam, hogy gyilkos, avagy hálás pillantásokkal övezzem.

Hálás voltam neki azért, mert helyettem válaszolt egy olyan kérdésre, melyre jelen pillanatban nem tudtam, sehogy sem válaszolni.

-         Még is, hogy lehet nem szeretni Londont? – tette fel az értetlen kérdést, azt hiszem Niall.

Akinek, a szőke haja most még jobban virított az üveg kapszulán beszűrődő napfénynek köszönhetően.

A válaszomra vártak mindannyian, kivéve Tom-ot. Ő tudta, hogy mit fogok válaszolni.

-         Hogy lehet szeretni? – kérdeztem vissza. – Vagy akár, hogyan lehet bármilyen más országot – várost szeretni?

A válaszomat követő percekben, egyikük sem szólalt meg. Csak fürkésző tekintettel vizslattak hol engemet, hol pedig a hatalmas – nyüzsgő várost.

Nem sokkal később kiszálltunk a kapszulából, majd tovább indultunk.

Míg mindenki a gondolataiba merült, én addig kíváncsian fürkésztem az arcukat.

Próbáltam valami információt leolvasni az arcukról, azonban semmire sem jutottam.

Liam arca, volt számomra a legrejtélyesebb négyőjük közül.

A nyomott és néma hangulatnak a kissé pirospozsgás arcú szőke hajú fiú vetett véget. Aki a kezeit a hasára téve, dörzsölgetni kezdte azt.

-         Éhes vagyok! – jelentette ki.

-         Hiszen alig – hogy két órája ettél meg, vagy öt embernek elegendő adagtojásos omlettet! – szólt rá, fejcsóválva Zayn.

-         De, az már olyan rég volt! – kérte nyaggatva az ő rá szóló, fiút.

A fiú válasza csak egy, határozott „nem” volt.

De Niall nem adta fel.

Zayn helyett, a göndör hajú barátját nyaggatta tovább. Aki ugyanannyival el is intézte őt.

És ez így ment Louis-nál és Tomnál is. Akik csak úgy, mint a többiek, egy „nem” – leges válasszal illették őt.

Végezetül, Liam helyett felém fordult. Aranyos kiskutyakölyök szemekkel nézett az enyéimbe, miközben a kezeivel az időnként meg – megkonduló hasát simogatta. Mint valami terhes kis mama. A többiekre néztem, akik egyenrangúan jelezték, hogy nemet mondjak.

Egyrészről megsajnáltam szegény Niall-t, másrészről pedig egy kis fagyira áhítoztam.

-         Oké. Mehetünk. – mondtam, mosolyogva. – mire Niall szemei, boldogan felragyogtak.

-         Aj, ne már! – jajdultak fel egyszerre. Majd ők is, ahogyan Niall ezelőtt pár perccel kérlelő pillantásokat lövelltek felém.

Mivel komolyan vágytam egy kis fagylaltra, így tartva magamat az előbbi kijelentésemhez, egy javaslatot tettem a még mindig nyavalygó srácoknak.

-         Tudjátok mit? Én és Niall elmegyünk a Nando’s-ba. És aki akar, az csatlakozhat hozzánk, aki meg nem akar az, megyen oda ahova szeretne. Végül is, nem volt semmilyen konkrétum helyszín ahova készültünk menni.

-         Rendben. – szólalt meg Tom. – Valaki mozi? – fordult a fiúk felé.

Kik közül, Harry és Zayn jelentkezett.

-         És te Louis? Vagy te Liam?

-         Mi Naill-ekkel tartunk. Ti menjetek csak. – felelte Liam.

-         Oké. Akkor mi spuriztunk, majd találkozunk. – mondta, Tom.

Majd amíg ők hárman a mozi felé vették az irányt, addig mi négyen pedig a Nandos-t közelítettük meg.

A Nando’s-ba érve, a hátsó asztalnál foglaltunk helyett. Míg mellettem Louis foglalt helyett, addig Liam velem szemben, Niall mellett.

Niall egy családi menüs csirke falatot rendelt, sült krumplival. Liam, hozzám hasonlóan háromgombócos fagylalt kelyhet kért, csak ő csokisat és vaníliásan keverve. Míg én két gombóc kókuszosat és egy gombóc cseresznyéset. Louis pedig egyszerűen egy egész répatortát rendelt.

Amint elénk kerültek a rendeléseinket, mindannyian csöndbe álltunk neki a falatozásnak.

Igaz kicsit fura volt Niall, ahogyan egyedül egy magában állt neki elfogyasztani egy nagy menüs ételt. Ahogyan az is fura volt számomra, hogy Louis mellettem, nyamnyogva fogyasztja el éppen a répatortáját. 

-         Kérsz egy harit? – emelte a szám elé Louis a villájára szúrt, kis torta darabot.

Egy pár másodperc erejéig megfontolgattam az ajánlatát, majd egy vállrándítás közepette válaszoltam is.

-         Ühüm. – mondtam, és a fogaimmal lehúztam a villáról a kis darabot. – Köszi.

-         Szívesen. Na, milyen? Ugye, hogy finom? Kérsz még? – tette fel egymás után a rövid kérdéseit. – miközben én még mindig ízlelgettem a falatot.

Lehetett érezni rajta a mandulát, rumot, és mintha egy kis rum is lenne benne. Attól függetlenül, hogy egy kicsit bizarrnak tűnt számomra, hogy az amint éppen Louis eszik, az egy répatorta, mégis nagyon ízlett.

-         Finom. És, igen kérek még. – feleltem.

Mire hirtelen felpattant mellőlem, majd perceken belül egy villával tért vissza, amelyet a kezembe adott, majd a hatalmas tányért – amelyen a torta volt – kettőnk közé tolta.

Miközben mi ketten, előszeretettel fogyasztottuk a tortát, a velünk szemben ülő két fiú pedig, furcsa tekintettel méregetet minket.

-         Most meg mi van? – kérdeztem, két falat közt.

-         Most, komolyan ízlik neked az a torta? – kérdezett vissza Liam, felhúzott szemöldökkel.

-         Komolyan ízlik. Egyszerűen, isteni. Remélem, Rosa is tud készíteni ilyet.

-         Uhm. Az jó lenne. – értett egyet velem Louis. – Tudod, kedvelek. – bökött meg, teli szájjal.

Mire rá mosolyogtam. És ez egy őszinte mosoly volt. Bár nem is váltottunk sok szót egymással. De még is, én is megkedveltem.

A torta elfogyása után, az előttem lévő fagylalt kelyhemet kezdtem el, elfogyasztani. Természetesen Louis segítségével együtt, aki csak úgy, mint a tortánál, most is szerzett magánál evőeszközt.

Miután a fagyimat is megettük, hátra dőlve, vártuk, hogy Niall is elfogyassza a kajáját. Közben pedig hol Louis, hol pedig Liam mesélt a banda vicces történeteiről. Amik hallatán, én sem tudtam visszatartani a nevetésemet.

Azonban ez a hirtelen jó kedv, amelyet éreztem az idő alatt, amíg négyen az étteremben töltöttünk, csak addig tartott, amíg Louis fel nem tette a következő kérdést.

-         Az apukád, Simon említette, hogy két éve voltál utoljára itt Londonban. És, én azt szeretném megkérdezni, hogy… mi annak az oka, amiért nem voltál a városban?

A kérdése, újra felszínre hozta azokat az érzelmeket, amelyekről igyekeztem nem tudomást szerezni.

Nem akartam, érezni azt az elkeseredést, azt a fájdalmat, azt a csalódottságot, amelyet az apám miatt éreztem. Amiért, csak ígérgetett. De, soha egyetlen egy nekem tett ígéretét, sem tartotta be.

Az ígérte, hogy többet időt fog velem tölteni. De, még se így történt. Azt ígérte, hogy a tizenötödik születésnapomat velem tölti otthon. De, ő aznap este is csak dolgozott. Ha arra kértem, hogy menjünk el kettesben valahová, soha nem ért rá. Helyette megkérte Tomot, vagy Joe-t arra, hogy engem szórakoztasson. Mint aki csak arra vár, hogy őt derítsék jobb kedvre. Vagy az itt töltött utolsó napomon lévő, ballett versenyem volt, ő nem jött el. Pedig megígérte.

Nem voltam dühős rá. Hanem, csalódott és elkeseredett voltam, amiért becsapott.

Akkor azon a napon, az iránta érzett hitem, bizalmam, elveszett. S ahogyan őt és Londont, úgy a táncot is magam mögött hagytam.

-         Azért mert, túl sok rossz, és egyben fájó emlék kötött ehhez a városhoz. – suttogtam, visszatartva a könnyeimet.

Majd felálltam az asztalunktól, és minden szó nélkül kirohantam az étteremből. Nem foglalkozva azzal, amint a nevemet kiáltják, és a sok kíváncsi tekintettel sem törődtem. Csak rohantam.

Mind addig amíg, egy elhagyatott parkhoz nem értem.

-         Ellie… - hallottam meg Liam mély hangját.

Amint mellém ért, maga felé fordított, majd magához ölelt.

És ekkor, ott abban a pillanatban nem bírtam tovább. A könnyeim utat törtek maguknak. És, miközben szorosan Liambe kapaszkodtam, éreztem amint, a régi fájó emlékeim újra az elmémbe kúsznak.

-         Sírj csak nyugodtan. – suttogta a fülembe, majd magával húzott le a fűbe.

Ahol ő, némán tűrve simogatta a hátamat vigasztalóan, és hagyta, hogy a sós könnyeim átitassák a fehér pólóját…