16. fejezet

Sziasztok. Íme itt is van az újabb rész, amely remélem szintén tetszeni fog majd, és hogy ide is írtok majd. . Az előző fejezethez írt kommenteket, mindenkinek nagyon szépen köszönöm. És már válaszoltam is rájuk. Kellemes olvasást kívánok a fejezethez, és szép estét. :)

Love_Day

(Danielle sz.)

   Amikor kinyitottam az ajtó, váratlanul anyába botlottam.  Nem foglalkozva az értetlen és kérdő tekintetével, a karjai közé vetettem magamat. Az arcomat a mellkasába temettem, majd végül szabad utat engedtem a könnyeimnek...

   ... anya vigasztalóan a hátamat kezdte el simogatni, közben pedig azt kérdezte, hogy mi történt?! Miért sírok?!

Nem válaszoltam, helyette még inkább szorosabban öleltem őt. Hallottam amint, apa alig hallhatóan, válaszol helyettem. Amikor kiejti a betegségem, még erősebbé válik a zokogásom.

Pár másodperc elteltével, anya eltol magától, de csak annyi időre amíg fel nem érünk a szobámba, amelynek az ágyára letelepedve, újra a karjai közé zár. Újra érezni anya illatát, és jelenlétét, megnyugvással tölt el. Azt hiszem soha ennyire nem örültem még így neki, mint most.

Mindig is ő volt azaz egyetlen egy személy, aki mindig törődött  és foglalkozott velem. Aki ott volt mellettem, amikor beteg voltam, vagy amikor az első balett próbámra mentem. Mindig ott és akkor volt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ahogyan most is. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen mit is keres most itt, helyette az számít most nekem, hogy itt van velem...

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy anya karjai közt feküdtem az ágyamon, de amikor a zokogásom alább hagyott, az időközben behozott ásványvízért nyúltam, amely az ágyam melletti lévő kis szekrényen lévő tálcán volt. Amit nem sokkal azután, hogy feljöttük a szobámba, Rosa hozott be.

Félig kiürítve a poharat, helyeztem azt vissza a tálcára, majd úgy helyezkedtem el az ágyon, hogy anyával szemben legyek.

-          Jobban vagy már kicsim? – kérdezi, és a kezét az enyémre teszi, amelyet magam előtt kulcsoltam össze.

-          Igen. Azt hiszem. – válaszolom, félszeg mosollyal.

Valóban, tényleg úgy éreztem, hogy valamennyivel jobban vagyok. Mintha egy ezernyi fölösleges tonna súly esett volna le a vállamról. És ez így is volt. Egy olyan súlyt hordoztam magammal, amelyről mind ez idáig, csak én, anya és az orvosok tudtak.

Vajon, ha nem titkolom el a betegségemet, akkor könnyebb lett volna ezzel a teherrel élni a napjaimat? Lehetséges, hogy igen. De az is meglehet, hogy nem.

Hiszen még is csak azért titkoltam el, mert nem akartam, hogy sajnáljanak. Hogy másként viselkedjenek velem, nem úgy mint pedig egy csecsemővel.

-          Annyira fáj, hogy ilyennek látlak téged, kicsim. – rázza meg a fejét, szomorúan.

-          Kérlek ne beszéljünk erről. Oké? – kérdem.

-          Tudod mit? Te most szépen veszel egy jó forró fürdőt. Én pedig addig, készítek neked egy – két szendvicset, és gyümölcs teát. Már ha van itt ebben a házban. Utána pedig, kifésülöm a hajadat, úgy mint régen. És közben pedig mesélsz nekem a barátaidról. – sorolta fel az utasításait, amelyet én mosolyogva el is fogadok.

-          Ez a beszéd. Na, nyomás! – terelt a fürdőszoba felé.

-          Oké, de a pizsim is kell. – indulok el a szekrényem felé, ahonnan elő is vettem egy szürke, pizsama szettet  Amely egy rövid nadrágból és egy ujjatlan pólóból állt.

Anya utasítását követve a fürdőbe lépek, és miközben a megfelelő mennyiségű vizet a kádba engedtem, felhígítottam némi fürdő olajjal és fürdő habbal. Majd levetve magamról a ruháimat, bele ülők a kellemesen forró vízzel megtelt kádba. Ahol a délután történteket elemezgettem magamban, és az a kérdés merült fel bennem, hogy mi fog történni ezután. Mármint, hogy milyen érzés lesz majd a betegségem kitudódása következtében, a többiek szeme elé kerülnöm.

Amiben biztos vagyok, azaz, hogy mindannyiukat megrázta a hír. És, hogy nem lesz könnyű nekik földolgozni az állapotomat. Amelyet még én magam sem tudtam eddig feldolgozni, csak egyszerűen próbáltam nem foglalkozni vele. De mint mindig kevés sikerrel jártam.

Hiszen mégis, hogyan lehetne –e egy ilyen betegséget feldolgozni? Amelynek a gyógyulási esélye, mind össze csak huszonöt százalék?! Őszintén szólva sehogy. Legalább is nekem ment, és nem is megy.

Hisz még is csak, egy tizenhét éves lány vagyok. Aki előtt még ott állhatna egy egész élet arra, hogy felfedezze a világ rejtelmeit és a többit.

Mindig szerettem volna körbe utazni a világot. Egyetemre járni, majd tanár avagy ügyvéd lenni. Majd idővel egy csodálatos férfihez, feleségül menni, akivel családot alapíthatnék... De mindez csak egy vágy álom. – sóhajtottam fel szomorúan, elmerülve a habokban...

(Narrátor sz.)

A percek teltek, és csak teltek egy más után. Mindenki síri csöndben gubbasztott a nappaliban, és a a nem rég történteket próbálja meg, megemészteni.  

Alig tudták elhinni, hogy valóban minden amit Danielle ma elmondott, az igaz. Persze mindenki tudta jól, hogy nem lenne képes arra, hogy ilyet hazudjon. De ezt az egészet abszurdnak tartották tartották. Úgy gondolták, nem lehet, hogy egy olyan élet vidám, és erős lány mint ő, egy ilyen betegségben szenvedjen...

Miért nem mondta el nekünk, hogy beteg? Miért titkolta el mind ez idáig? Még is mit hitt? Talán azt, hogy esetleg cserben hagytuk volna... vagy hogy, nem kerestük volna a társaságát? – merült fel a kérdés Liam-ben, aki nem sokkal később gondolatban fel is csattant. - Nem tudom, a rohad életbe!

Aki most nem tudta, hogy ilyenkor, mit kéne tennie, avagy mondania. Pedig általában a bandából, ő az az aki mindenre talál megoldást, vagy valami hasonlót. De, most ő is pont olyan tanácstalan volt, és elkeseredett, mint a nappaliba lévőek.

El volt keseredve, amiért az a lány akit szeret. Akit szívből szeret, egy súlyos betegségben szenved. Amelyet mind ez idáig, titokban tartott előttük.

Gondolataiból, Danielle anyukája köhintése zavarta föl. Mire mindannyian rá emelték a tekintetünket.

-          Elnézést kérek amiért, így váratlanul betoppantam. Csak hiányzott nekem a lányom, és aggódtam is érte, az állapota miatt. – nézett körbe rajtuk.

-          Debby, de még is, hogy... hogy történhetett meg ez? – tette fel a kérdést, Simon kétségbeesetten. – És, miért titkoltátok el előlem?

-          Tudom, hogy legalább veled közölnöm kellett volna, de Ellie, megígértette velem, hogy... hagyom, hogy ő mondja el neked, ha annak eljön az ideje. Én pedig nem szeghettem meg a neki tett ígéretem, amikor... amikor ő a legfontosabb személy az életemben. – foglalt helyet, Simon mellett, akinek a térdén nyugvó, egyik kezére simította az övét.

-          De ugye van rá valami mód, amivel meglehet őt gyógyítani? Ugye? – kérdezte, szipogva Rony, Louis karjai között ülve. – Kell lennie valami, gyógymódnak. Nem lehet, hogy... – csuklott el a hangja.

De nem kellett arra várniuk, hogy megtudják mire akart kilyukadni a lány. Ugyan is, mind tudták, a mondata folytatását.

-          Kérem mondja, hogy van gyógymód! – kérdte Liam, szinte esdekelve.

-          Liam, ugye? – kérdezi, mire ő válaszként bólint. – Ellie, már sokat mesélt rólad, ahogyan a többiekről is. - nézett a többiekre, majd vissza rá. – Egyetlen egy gyógymód van, ami csak huszonöt százalékban biztosítja azt, hogy meggyógyul.

A válaszát hallva, mindenki egyszerre sziszegett fel. Nem hitték el, hogy valóban ennyi lenne az esélye, Danielle-nek.

-          Biztos, hogy csak ez az egy megoldás van? – tette fel az újabb kérdést.

-          Igen, de...

-          De? – kérdezi vissza Simon.

-          ... de Ellie, nem akarja a műtétet. – fejezte be a mondatot, szomorúan.

-          Mi az, hogy nem akarja a műtétet? Elvileg még nincs tizennyolc, így nekünk is jogunk van, eldönteni  hogy megműtik –e vagy sem. – csattan fel, Simon.

-          Lehet, hogy még nincs tizennyolc. De a korához képest elég érett és okos lány. És, bár saját magam is beleörülök ebbe az egészbe, még is elfogadtam a lányom... az egyetlen egy lányom, döntését és akaratát. – állt fel Danielle anyukája. – Ez az ő akarata, amit nekem, nektek... azaz nekünk, meg kell próbálnunk elfogadni. Mert mást úgy sem tehetünk.

-          Ugye, ezt te sem gondolhatod komolyan Deborah?! – pattant fel menedzserünk, idegesen. – Még is hogyan kérheted az tőlem,  hogy fogadjam el, amint a lányom éppen... hal – haldoklik? Nem megy. Érted? Egyszer már elveszítettem őt. Nem veszíthetem el még egyszer. Azt már nem élném túl.

-          Mert szerinted én ezt így akarom? Szerinted én nem akarom azt, hogy a lányom tovább éljen úgy, mint bármelyik más vele egykorú? Szerinted én... én... – fakadt ki, Deborah, aki már nem tudta tovább visszatartani a könnyeit.

Simon oda lépett hozzá, és az ölelésébe zárta őt.

-          Elvállalom a műtétet... – hallatszód ott a mondat, a nappali bejáratából, mire mindenki arra fordította a fejét, ahol a könnyáztatta, barna hajú lány állt...