18. fejezet

Sziasztok. Íme itt is lenne az újabb rész. Amelyet sajnálatosan sikerült össze is csapnom. Amiért elnézéseteket is kérem. De ezen a héten, nem igazán tudtam most a fejezetre koncentrálni. Teljesen le voltam foglalva mással, éppen ezért késtem is a fejezettel. :/

Az előző fejezethez írt kommenteket, nagyon szépen köszönöm! És az eddigi szavazatokat is. :)

A következő fejezetet, amely egyben az utolsó előtti rész is lesz, igyekszem jobban, és hosszabbra írni. 

Kellemes olvasást, estét, és hétvégét mindenkinek!

Love_Day

(Danielle sz. )

Eddig mindig egyedül éreztem magam, de igazából sosem voltam teljesen egyedül. Mindig körül ölelt valami, amit csak a csend egy kis szigeteként tudtam jellemezni. A csendnek azon ritka fajtája volt ez, amikor az ember a levegőt sem meri kiereszteni, nehogy elijessze.

Tökéletes nyugalom száll meg... nem emlékszem, hogy vala is éreztem volna ilyen fokú békességet.

De érzem, hogy most minden megváltozott(ik) körülöttem.

A parton ülve, a hátamat Liam mellkasának döntve, mind a ketten a távolba meredünk, összekulcsolt ujjakkal. Orrunk előtt ott hömpölyög a víz, míg a partok közé a nyugodt békesség szorul. Csak bámuljuk a látszólag egyhangú, de mégis mindig változó folyamatot, amit a híd lámpáinak fénye világít meg.

Miután tudomást szereztem a betegségemről, nem hittem, hogy valaha is megfogom tudni tapasztalni a szerelem érzését. És most, hogy még is van részem érezni ezt a gyönyörű érzelmet, mérhetetlen boldogság járja át az egész testemet.

Az összekulcsolt ujjainkra tekintek, és az ajkaim pedig mosolyra kúsznak. Amit Liam észre is vett.

-          Min mosolyogsz? – kérdezi, és egy apró puszit nyom az arcomra.

-          Csak a boldogságtól mosolygok. – felelem. – Talán baj?

-          Hogy baj –e? De hogy is, kis butus. – von magához még közelebb. S én pedig boldogan élvezem ki, meleg ölelését.

Némi idő eltelte után, egyetértve döntöttünk úgy, hogy ideje haza menni.

Rendet téve magunk után, amint beültünk a szépséges Alfa Romeóba, Liam már be is indította a kocsit.

Időközben az ujjainkat újra összekulcsoltuk, és miközben Liam a vezetésre koncentrált, addig én a mellettünk elsuhanó, kivilágított várost figyeltem.

Amikor megálltunk egy piros lámpánál, a tekintetem, az utca túlsó oldalánál elhelyezkedő Bowling pályának elnevezett helyre esett, ahonnan a velünk egykorúak és felnőttek, nevetve szállingóztak ki és be. Az a gondolat futott át a fejemben, hogy egyszer a közeljövőben mi is eljöhetnénk ide. Gondolok itt a fiúkra, és a csajokra. Rosa-ékra akiket a nagyszüleimnek tekintek. Tom-ra, és Joe-ra, akik olyanok nekem mint, a nagy testvérek. A szüleimre, és végül pedig Liam-re. De erről majd a többiek véleményét is kikérem majd, hogy őt mit szólnának hozzá. És ha beleegyeznek, akkor szerintem kétség sem férne ahhoz, hogy egy őrületesen jó délutánunk avagy esténk lesz.

A hazafelé vezető utón,  Liam – mel is megosztottam a gondolatomat.

Szerinte is jó móka lehetne, egy bowling estét tartani, és az elmondása szerint a fiúk is tuti, hogy benne lennének.

Ez idáig, jól is hangzik. Azonban, ha a többiek is benne lesznek, akkor az maga lenne a tökély.

De ez csak is akkor lesz biztos, ha a saját szájukból hallom majd...

***

Másnap délután miután megebédeltünk, három kocsira osztódva, indultuk el a Bowling pályára. Rony, May,Zayn velem és Liam-mel ültek az Alfa Romeóba. Niall, Louis,Rosa és  Pedro, Joe –val jöttek a szüleim után. Tommal pedig ha minden igaz, pedig a pályán fogunk találkozni.

Igaz kicsit sajnálom, hogy Harry nem tarthat velünk. De elfogadtuk és meg is értettük, hogy most szeretne egy kis időt a szüleivel tölteni. Akikhez még a délelőtti órákban utazott el.

-          Már alig várom, hogy oda érjünk, és elkezdjünk játszani! – mondtam izgatottan, mire a kocsiban mindenki felkuncogott.

-          Majd nem leszel ilyen túl buzgó, ha kikaptok! – szólalt meg Zayn.

-          És mi van, ha ti lesztek azok akik veszteni fognak? – kérdezte Mays.

-          Azért mert mi már régóta bowlingozunk, és igencsak profi játékosok vagyunk. – válaszolta nagyképűen, a titokban magába szerelmes rossz fiúnk.

-          Valakinek itt túl nagy az egója! – bökte oda neki, a vörös hajú barátnőm.

-          Csak mert biztos vagyok a győzelmükben?

Mays és Zayn egészen addig civakodtak azon, hogy melyik csapat is fog győzni, és hogy melyiküknek nagyobb az egója, amíg meg nem érkeztünk a kijelölt helyre.

Miután biztos helyre sikerült leparkolni mind a három kocsit, és sikerült leráznunk magunkról a fiúk rajongóit. Akik a mai délután, gazdagabbak lehettek egy – egy aláírással és közös fotókkal, a fiúktól.

Szerencsére, apa jóvoltából hamar sikerült tovább állnunk. Azonban amíg mindenki másnak megvolt a cipő csere, addig Rony, May és én azon vitatkoztunk, hogy melyikünké legyen az egyetlen harmincnyolcas számú cipő.

-          Én vagyok a nagyobb és az idősebb is, éppen ezért legyen az enyém! – rántotta ki Rony a cipőket, May kezéből.

-          Az enyém legyen, mert én vagyok a legkisebbik! – vette vissza, May.

-          Na azt már nem! – álltam közéjük, majd egy hirtelen mozdulattal már az én kezemben landolt a cipő egyik fele. – Az én ötletem volt ez a program, és így az enyém kell hogy legyen! – mondtam határozottam, és a másik cipőt is a kezembe vettem.

Amíg mi hárman a cipőn vitatkoztunk, a körülöttünk lévők mind rajtunk szórakoztak, Niall kivételével. Aki egy hatalmas sajtos burgerrel a kezében foglalt helyet, a tőlünk alig egy méterre lévő asztalnál.

Meghökkenve fürkésztem őt, és az a kérdés fordult meg a fejemben, hogy még is honnan szerzett ő kaját? Mert én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy az elindulásnál lett volna nála kaja. De még arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán itt is lehet –e kapni sajtos burgert, vagy egyéb kajának nevezhető dolgot.

Meglehetősen Niall, annyira lefoglalta a figyelmemet a csajokkal folytatott civakodásról, hogy arra eszméltem föl,... hogy a cipő, anya kezébe került.

-          Tudjátok mit? – szólalt föl anya. – Csak hogy elkerüljük a súlyosodó veszekedést köztetek, ezt a cipőt egyikőtök sem fogja fel venni.

-          De... – vágtunk volna közbe, ha anya le nem int minket.

-          Helyettetek én leszek az aki felveszi majd. – jelentette ki, és ezzel lezártnak is tekintette ezt a témát.

De az helyet, hogy néma duzzogásba kezdtük volna, egyszerre tört fel mindhármunkból a nevetés. Amihez nem sokkal később csatlakoztak a többiek is...

A játék kezdetének elején, Rony-val egy “mindent bele” nézését vetettünk egymásra. Amelyet a társaságból, egyedül csak anya értett meg.

Otthon Chicagóban, rendszeresen jártunk el péntek délutánként Rony-val, és pár sulis társunkkal a Maximan Bowling-ba. Ahol volt alkalmunk, és lehetőségünk profi játékosokká válni  Már ha lehet így nevezni minket, akkor amikor sikeresen telibe tudtuk találni a bábukat, egyetlen egy gurítással.

Két részre osztva a csapatot: lányok a fiúk ellen, kezdtünk neki a játéknak.

Először Mays gurított, aki a tíz bábuból, mindössze csak hatot tudott ledönteni, Zayn örömére. Aki utána következett. De amikor neki csak ötöt sikerült kiütnie, mi is csatlakoztunk Rony-val Mays-hez, s együtt röhögtük ki Mr. Egoistát.

-          Úgy tűnik, hogy igen csak jó délutánnak nézünk elébe! – csapta össze a két tenyerét, Tom.

Aki nem sokkal, Mays gurítása előtt érkezett meg.

***

Utolsónak én és Apa maradtunk, akik még nem gurítottak. És az állás pedig eddig döntetlen lett. Ha most sikerül ledöntenem mindet, de apának meg nem, akkor a játékot mi nyerjük.

-          Hajrá Ellie! Megtudod csinálni! Úgy ahogyan szoktad, csak nyugodtan és lazán. – biztatott barátnőm.

-          Rendben. – feleltem bólintva.

Az ujjaimat a golyóba dugtam, és miután beálltam a helyemre, kifújtam a bennem lévő levegőt. Majd előre futva a pálya széléig, egy hercegnős pukedlizéssel a golyót a bábuk felé lendítettem.

Rettentő lassúnak tűnt az idő, és a golyó gurulása is, ebben a pillanatban. Anyáék felé fordulva, vártam a végeredményt, izgatottan. De a szemeimet szorosan lehunyva tartottam.

Döntse le mindet! Döntse le mindet! – mondogattam magamba. És amikor Rony-ék és anya is hatalmas éljenzésbe kezdtek, a szemeimet mosolyogva nyitottam ki.

-          Éljen! Éljen! Nagyon ügyes voltál! – ugrott a nyakamba dilis barátnőm boldogan.

-          Szép volt, de még ezzel nem dőlt el a meccs vége. Ugyan is még nekünk is van egy emberünk, aki még nem gurított. – csitított le bennünket Zayn.

Akinek igazat is kellett, hogy adjunk.

Ekkor mint egy végszóra, apa is beállt arra a helyre, ahol én is álltam nem rég, majd miután visszaszámoltunk neki háromtól, ő is előre lendítette a golyót... és amikorra már azt hittük, hogy telibe talált apa is, a golyó mintha velünk lenne, pont a bábuk előtt alig ötven centi méter távolságnál, gurult le jobb oldalra.

Míg a fiúk bosszankodtak az eredményt illetően, Niall kivételével – aki újra megéhezett -, addig mi lányok pedig egymás nyakába ugorva ünnepeltük a győzedelmünket...

***

(Deborah “Ellie anyukája” sz.)

-          Nem voltam benne biztos, hogy valaha is őszintén, újra boldognak fogom látni. És mégis, dacára mind annak, ami történt, most már tudom, hogy az. Boldog. – mondtam ki a nyilvánvalót, annak a férfinak akit a lányom apjának mondhatok, miközben az erkély ajtajának dőlve figyeljük, amint a gyerekek játszanak.

Hosszú ideje már, hogy nem láttam ilyen boldognak az én Ellie-met, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem. De én annak csak örülni tudok, hogyha őt boldognak láthatom. Nincs is szebb fogalom, vagy érzés annál, amit akkor érez a szülő, ha a gyermekét felszabadultnak lássa.

-          Rettenetesen szégyellem magam, amiért nem figyeltem rá úgy, ahogyan azt kellett volna. – hajtotta le a fejét, bűnbánóan. – Szörnyen érzem magam amiért, cserben hagytam őt akkor, és előtte is. Amikor elhagytatok, akkor döbbentem rá igazán, hogy mit is jelentettek, és jelentetek nekem.

-          Simon, ne. Kérlek, ezt a témát inkább ne is feszegessük tovább. – szóltam közbe, mielőtt újra veszélyes vizekre eveznénk.

Hol ott közben, nekem is rettenetesen fájt meghoznom azt  a döntést, hogy Ellie-vel, együtt elhagyjuk őt. De akkor nem volt más választásom.

-          Sajnálom. – kért bocsánatot.

-          Tudom. – mondtam, majd továbbra is a fogócskát játszó gyerekeken tartottam a tekintetemet. Akik bár már nem is gyerekek, ha nem sokkal inkább felnőttek.

De számomra, Ellie mindig is az én kicsi lányom marad.

-          Héj, Anya – apa, gyertek szálljatok be ti is! – szaladt hozzánk, Ellie.

Akinek a szemei, a boldogságtól ragyogtak.

-          Jó – Jó, már megyünk is, kicsim! – adta meg magát Simon, aki már bele is vetette magát a játékba.

-          Anya te nem jössz? – kérdezte felém fordulva.

-          Nem. Én most nem. De ti csak játszatok nyugodtan. – simítottam a füle mögé egy kósza tincset.

-          Oké. Szeretlek anya! – mondta és egy puszit nyomott az arcomra.

-          Én is téged kicsim. – viszonoztam a vallomásomat.

Majd örömmel kísértem figyelemmel tovább, amint a lányom önfeledten, felszabadultan játszik a barátaival, a barátjával és az édesapjával. Akivel a viszonyuk, úgy tűnik  hogy jó úton halad, a régi kapcsolatuk felé. Amikor még Ellie, kicsi volt....