17. fejezet

Sziasztok. Íme itt is van az újabb rész... amely nos, nem úgy jött össze ahogyan azt én szerettem volna. :/ Nagyon szépen Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket. Nagyon sokat jelentett nekem. :) Nem is húzom tovább az időt. Csak még annyit, hogy kellemes olvasást kívánok a fejezethez. És szép estét mindenkinek! :)

Love_Day

" A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege... "

 (Danielle sz.)

Trading Yesterday - Shattered

Azt mondják, leolvashatóak a szándékaink: választjuk azt, ahogyan élünk. De mikor az élet nem úgy alakul, ahogyan remélted, az elgondolkodtat.

Volt egyáltalán választásod, vagy egyszerűen így kellett lennie? Mit befolyásolhatunk a döntéseinkkel, és mi az, ami egyszerűen a lényünkből fakad?

Döntések... ez az élet állandó szereplői. A döntés, hogy bátran tovább menjünk, vagy meghátráljunk. Hogy megálljunk, és elszalasszuk az életet. Olykor azzal nyugtatjuk magunkat: nincs választásunk, pedig épp ellenkezőleg. Mindig van választásunk.

Amikor azoknak a személyeknek a beszélgetését hallgattam ki, akik fontosak számomra. Rá kellett ébrednem arra, hogy élnem kell a lehetőséggel. Még akkor is, ha ez a lehetőség, mindössze csak huszonöt százalékig biztos, hogy segíteni fog rajtam...

A szívembe mintha, ezernyi kést döftek volna... avagy mintha ezernyi darabokra szakadt volna, amikor azt kellett hallanom, és látnom, hogy milyen fájdalmat okoztam a szeretteimnek. Akik szeretnek, és nem akarnak elveszíteni.

De, belül a lelkem mélyén, őszinte boldogsággal tölt el a tudat, hogy azt akarják, éljek. Amit én sem szeretnék, másképp. Csak hát, félek. Félek egy olyan műtéttől, amely csak kevés százalékot biztosít arra, hogy meggyógyulok. S ez nem igazán kecsegtetett, számomra jó hírrel.

De, még is meg kell próbálnom. Végül is  aki nem mer, az nem nyer! – ezzel az elhatározottsággal, adtam a szeretteim tudtára, hogy én is itt vagyok, és hogy el vállalom a műtétet.

Apa volt az első, akinek sikerült felfogni a mondatom lényegét. El engedve anyát, felém sietett, majd se szó, se beszéd az ölelésébe zárt. Az eddigi viselkedéseim helyett, most boldogan bújtam az ölelésébe, és úgy szorítottam mintha, soha többé nem ölelhetném meg őt többet. De reménykedem abban, hogy ezentúl minden másképp lesz....

Apát, először Rony és Maya követte. Őket pedig a fiúk, Liam kivételével. Amikor Louis elengedett, Rosa zárt az ölelésébe. Amikor elengedtük egymást, a tekintetemmel azt a pontot figyeltem, ahol nem rég még Liam ült. Azonban őt sehol sem találtam.

Hisz még az előbb ott volt, most meg hova lett? – kérdeztem magamtól. De amikor anyára esett a pillantásom, aki boldog mosollyal törölte az arcáról a könnyeit.

Odalépve hozzá, szorosan magamhoz öleltem őt. Majd, miután egy csókot nyomtam arcára, Liam keresésébe kezdtem.

Először a hátsó udvaron néztem meg őt, azonban nem találtam ott. Visszatérve a házba, ott kerestem el tovább keresni őt. De mintha a föld nyelte volna el, mert sehol sem találtam.

-          Louis, nem tudjátok, hogy hova lett Liam?  - szaladtam vissza a nappaliba.

Ekkor mind a négy fiú egymásra nézett, majd végül Harry válaszolt a kérdésemre.

-          Ha nincs sehol a házban, akkor csak is egyetlen egy helyen lehet. Még hozzá lent a parton.

-          Ő.. oké. Akkor elvinne oda engem valamelyikőtök? – kérdeztem, siettetve őket.

-          Gyere, majd én elviszlek. – ajánlotta fel saját magát Louis.

Akinek a kocsijának a kulcsát, apa adta oda.

Mielőtt beszállhattam volna Louis mellé a kocsiba, eszembe jutott valami. Így visszaszaladtam a házba. Ahol Rosa segítségével egy piknik kosarat pakoltunk össze. Majd amikor végeztünk, csatlakoztam Louishoz, aki pár perccel később már el is indult.

Mire elértünk a Temze partjához – amiről az idő alatt, amíg idefele tartottunk, mint kiderült, hogy ez Liam kedvenc partja -, a napnak már hűlt helye volt. Azonban London most is a kivilágított fényében tündökölt, mint mindig ilyenkor: este lévén.

Amikor megláttam Liam kocsiját, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, amiért jó helyre jöttünk. Kivéve a kocsiból a kosarat és a magunkkal hozott plédet. Hálásan magamhoz öleltem Louis-t.

-          Köszönöm Louis. Jövök neked eggyel. – mondtam, miközben elengedtem őt.

-          Nincs mit. – felelte mosolyogva. – Sok sikert. Ja és, még a szavadon foglak. Na menj! – mondta, majd beülve apám kocsijába, elhajtott.

Én pedig mély levegőt véve, a kosárral és a pléddel a karomon, indultam le a dombos parton. Amelynek az aljánál, megpillantottam Liam –et. Aki mintha kavicsokat dobálna bele a folyóba.

Amikor már csak alig két méterre lehettem tőle, le terítettem a plédet a fűre. Ami után, hangtalanul kezdtem el kifele pakolni a Rosa által készített szendvicseket, a két üveg rostos levet, a süteményes tálcát, és a gyümölcsös tálkát.

Majd hangosan megköszörültem a torkomat, mire Liam ijedten fordult meg.

-          Danielle? – kérdezi ijedten, miközben felém kezd el lépkedni.

-          Igen Liam, én vagyok az. – válaszoltam.

-          Mi... hogy... hogy kerülsz ide? És hogy találtál meg? – kérdezi zavarodottan.

-          Ha leülsz, akkor felelek a kérdésedre. – ajánlottam.

Kérésemnek eleget téve, leült velem szemben a plédre, majd kíváncsian várta a válaszomat.

-          Miután nem találtalak a házban, megkérdeztem a fiúktól, hogy nem –e tudják, merre vagy. Amire Harry válaszolt, és ő azt mondta, hogy csak egyetlen egy helyen lehetsz, ha sehol vagy a házban. Még pedig a parton. Ahová Louis hozott el. Azaz ide. – tettem eleget a kérdésének. – Nem is tudtam, hogy ez a kedvenc helyed.

-           Értem. – bólintott. – Hát, most már tudod. – válaszolta, váll rándítva.

-          Figyelj Liam! – szólítottam meg pár percnyi néma csend után. – Sajnálom, hogy nem meséltem a betegségemről. És bár tudom, hogy egy egyszerű sajnálattal éppenséggel nem sokra megyek... de tudnod kell, hogy nekem sem volt könnyű ez az egész. Mind addig ameddig magamban nem tudtam, vagy is nem tudom letisztázni, addig nem is akartam erről beszélni senkinek sem.

Egy pillanatra elhallgattam, de csak addig amíg fel nem álltam.

-          Amikor kiderült, hogy mi a bajom, és hogy csak huszonöt százaléknyi az esélyem a gyógyulásra, egyáltalán nem hisztiztem. De nem is sírtam. Egyszerűen fel sem fogtam az egészet, vagy inkább nem is akartam felfogni. Megpróbáltam úgy tenni, mint ha mi sem történt volna. Mintha ez a betegség nem is lenne. Éppenséggel ezért is nem akartam a műtétet. Mert nem akartam vele foglalkozni.

Liam, figyelmesen hallgatott. Egyáltalán nem igyekezett a szavamba vágni.

-          Másrészről pedig azért nem akartam erről bármit is mondani, mert nem akartam, hogy mindenki elkezdjen babusgatni. Nem akartam, hogy csak azért mert beteg vagyok, mindenki velem foglalkozzon. Ahogyan azt sem akartam, hogy mindenki léptem - nyomon engem figyeljen, nehogy valami bajom essen.

-          Ezért inkább titokban tartottad a betegségedet. De az egyáltalán nem merült fel benned, hogy mi lesz, ha kitudodik  Hogyha már túl késő lesz, mire azok akik szeretnek téged, akiknek fontos vagy, megtudják?

-          Őszintén? – kérdem vissza, mire ő bólint egyet. – Nem. Még nem merült fel bennem ez a kérdés. Lehet, hogy idővel biztosan... de eddig még nem. Mint mondtam, igyekeztem úgy tenni, mint ha én is egy normális és egészséges lány lennék. Sajnálom, de tényleg. És most már belátom, hogy hibát követtem el azzal, hogy nem mondtam el. – mondtam, és a folyóra eső fényeket kezdtem el szemlélni.

Újra néhány perces néma csönd telepedett közénk, majd egyszer csak azt érzékeltem, hogy Liam mögém lép, és hátulról a karjaival körül ölel.

A kezeimet az övéire simítom, és miközben ő az állát a vállamnak támasztja, együtt nézzük a gyönyörűen kivilágított, nyüzsgő London utcáit.

Most először látom gyönyörűnek a várost. Most először érzem úgy igazán, hogy nem vagyok egyedül. És talán ez így igaz.

Liam karjai között, olyan biztonságban érzem magam, mint eddigi tizenhét évem alatt, talán soha. Mintha ő egy jel lenne aki, azért került az utamba, hogy ne dobjam csak úgy el az életemet. És a lehetőséget, amely esetleg megmenthet.

Megfordulok a karjai közt csak, hogy láthassam az arcát. Csokoládé barna szemeiben elveszek újra és újra. Érzem amint a derekamon lévő tenyereit az arcomra simítja, én pedig eközben kíváncsian fürkészem a szólásra nyitott ajkait.

-          Van valami amit el kell mondanom neked. – kezdte el, majd egy pár másodpercnyi pillanatig a szemeit lehunyva, mély levegőt vett, azután pedig újra a szemeimbe nézett. – Szeretlek Danielle, attól a pillanattól fogva, amióta először ledöntöttél a lábamról, és megpillantottalak. Azóta minden vágyam volt, hogy téged meg ismerhesselek.. és hogy elmondhassam, mit érzek irántad.

Olyan volt ez a pillanat, mintha egy romantikus filmbe kerültem volna, ahol bár nem éppen egy kimondottan szerelmes dal szólt volna, hanem éppenséggel az egyik kedvenc dalom: Trading Yesterday – től a Shattered c. szám. Legalább is a mai nap élményei után, azt hiszem ez a dal, éppen ide illő. Bár az megeshet, hogy ezen a véleményen csak egyedül osztozom. De, hát még is csak az enyém és Liam-é ez a romantikus jelenetű film, nem pedig másé.

-          Egyszerűen leírhatatlan azaz érzés amit érzek. Szeretem hallani a hangodat, a dallamos nevetésed. Imádom a mosolyodat, a gyönyörű tengerkék szemeidet. Szeretem benned, hogy ön magadat adod, és...

Azt mondta, hogy szeret? A gyomromban a pillangóim öröm táncot lejtenek, miközben a szívem ezerszeresen dübörög a mellkasom fölött. Talán soha nem éreztem ilyen örömöt, és boldogságot, mint amilyet most érzek. Szeret, ahogy én is őt.

-          Aj... fogd már be! – szóltam rá, játékosan mogorván. – Én is szeretlek, amióta először ledöntöttelek a lábadról. – itt egyszerre nevettünk fel.

Majd amikor a nevetésünk alább hagyott, Liam az ajkaival megközelítve az enyémet, először egy apró puszit lehelt. Amely egy hosszabb, lágy – szerelmes csókba ment át. A karjaimat a nyaka köré fonva, húztam őt még közelebb magamhoz, és visszacsókoltam. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak. Ebben a pillanatban azt kívántam, bár örökre itt maradhatnék a karjaiban, az ő életében, a világában. Tudtam, hogy szükségem van rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... és az életre....