Hali! Íme itt is van az első fejezet. Remélem, elnyeri majd a tetszéseiteket, s azt is remélem, hogy kapok majd egy pár visszajelzést. :) A második fejezet már írandóban van, ami hamarosan érkezni is fog. Igaz az eleje rövidebb fejezetben lesz, de utána ahogyan alakul majd a történet úgy lesznek majd hosszabbak a fejezetek. :)
Kellemes olvasást kívánok hozzá.
Love
~Dóry~
(Danielle sz.)
Képtelenség volt számomra
felfogni azt, hogy hagytam magam erre rávenni. Pedig két évvel ezelőtt,
megfogadtam, hogy soha több szünidőt vagy akárcsak egy napot is az apámnál
töltsek.
Akinek a munkája sokkal
fontosabb, mint a családja. Neki a munka volt az élete, a családja és egyben a
szerelme is.
És, most mégis itt vagyok. Újra
Londonban, mindössze kerek két év után.
Amint a gép földet ért, egy
kellemetlen sóhaj hagyta el ajkaimat.
Csak ezt a két és fél hónapot bírjam ki valahogy. – motyogtam magam
előtt, amikor leszálltam a gépről.
A tekintetemmel egy ismerős arc
után kutattam. Ám de a várt arc helyett, egy másik ismerős arcot véltem
felismerni egy fekete limuzin mellett.
A fejemet egy kínos mosoly
kíséretében megráztam, és a szememen lévő napszemüvegemet levetve közelítettem
meg az ismerős alakot.
-
Jó újra látni téged kis hölgy. – ölelt magához Joseph,
a limuzin sofőrje. Vele, valamilyen szinten nagyon is jól kijöttem az idő
alatt, amikor még a szünidőimet itt Londonban töltöttem. – Még gyönyörűbb
lettél, mint amikor legutóbb láttalak. – engedett el.
-
Én is örülök, hogy újra látlak Jo. – mosolyogtam rá
kedvesen.
-
Hé, Josh miért álltunk meg a reptérnél? – húzódott le a
kocsi hátsó ablaka, ahonnan egy göndör hajú srác hajolt ki. – Te meg ki vagy? –
nézett rám.
Mire az ablakban egyre több
kíváncsi fej bukkant fel
-
Ezt én is kérdezhetném tőled. – feleltem, majd Jo-ra
emeltem a tekintetemet. – Jo, még is mit jelentsen ez?
-
Kérlek, ne akadj ki, de a fiúk is velünk tartanak apád
házába. Ugyanis apád a menedzserük, és mivel a fiúk most készítik el az új
lemezüket így, ők is ott fognak lakni egy kis ideig. – nyögte ki. – Bizonyára,
felismerted őket. – szólalt meg kis idő múlva ismét.
Mire értetlen tekintettel
meredtem rá.
-
Még is honnan? – kérdeztem vissza, unottan..
-
Hát, ők az One Direction fiú banda. – válaszolta,
egyértelműen.
-
Aha. Biztos. De, ez engem, egy cseppet sem érdekel. Úgy
hogy akár mehetünk is, nem? Vagy van még valami?
-
Öm… nos, hát… Simonnak akadt egy igazán fontos dolga,
ami miatt el kellett utaznia. S csak egy hét múlva ér haza. És, azt üzenni,
hogy sajnálja. – húzta el a száját, befejezve a mondandoját.
-
Na, igen. Sajnálja, mint mindig mindent. - sziszegtem a
fogaim között.
Majd se szó, se beszéd,
beszálltam a sofőr melletti anyósülésre. S miközben, Jo a cuccaimat pakolta be
a csomagtartóba, a nyakam körül lógó fülest a fülembe dugtam, és elindítottam a
kezemben lévő iphone-on a következő számot. Amit eddig még soha ezelőtt nem
hallottam. De, mégis tetszett. Különösebben, hogy egy fiatalos, ám de mégis
mély hangzású fiú kezdte el a dalt, és őt követve más fiú hangok csatlakozott.
Ami egyben volt kicsit fura, másrészről pedig érdekes is. Különböző hang stílusok, de mégis tökéletes
hangzást adtak ennek a dalnak a hangjaikkal.
Ezt a számot csak is Rony
rakhatta rá, aki a világon a leges legjobb barátnőm. Akit, fájó és egyben
szomorú szívvel hagytam otthon. De, megígértettem vele, hogy amint tud ő is
csatlakozik majd hozzám.
Az út további részében, továbbra
is zenét hallgatva hunytam le a szemeimet, és próbáltam elnyomni a testemben
felgyülemlő érzéseket, ami az apámnak nevezhető alak miatt éreztem.
Nem is értem, hogy miért akarta
annyira, hogy vele töltsem a nyarat, ha már rögtön a nyár első hetét inkább
munkával tölti mintsem velem. Cöh… mégis mit várhattam volna tőle? Mindig ezt
tette. Soha nem volt ránk igazán ideje. Mert mindig csak a munkájával és a
munkájával volt elfoglalva.
Időközben a limuzin leparkolt a
hatalmas ház udvarán. Nem kapcsoltam ki a lejátszót, de még a fülhallgatót sem
húztam ki a fülemből, amikor kipattantam a kocsiból. Körbe néztem, valami
újdonság félét kutatva a házon, avagy annak udvarán. De, nem vettem észre
semmit sem. Minden ugyan olyan volt, mint régen.
Kikapva az egyik bőröndömet
Joseph kezéből vonultam fel a hat lépcsőfokos lépcsőn, majd az ajtóhoz érve
lenyomtam a kilincset. A házba lépve, az emeletet céloztam meg. Ahogyan a hátam
mögött hagytam el a lépcsőfokokat, tekintettemmel fürkészően néztem körül, akár
egy cseppnyi változatosság reményében. De meglepetten vettem tudomásul, hogy
itt aztán semmi sem változott meg az évek során. Felérve az emeletre, abba az
irányba indultam amerre régen az én szobám volt. Kicsit furcsa érzéssel ugyan,
de lenyomtam a szobám ajtajának a kilincsét, majd mély levegőt véve beléptem a
közepes méretű barna színben pompázó szobába.
A régi kiságyam helyét, egy
hatalmas franciaágy vette át. Amelyen csak ugyanolyan színű ágynemű volt, mint
amilyen a szobám falai.
A rusztikus tölgyfa szekrénysor a
szoba bal felőli sarkából, most a másik oldalra került, csak hogy a hatalmas
ágy elférjen a helyén, és a kétszárnyú ablak alatti kis sarokülő mellett.
Amelyen kasmír barna és fehér színű díszpárnák gondoskodtak arról, hogy
kényelmes legyen a bútor, ha valaki oda szándékozna ülni.
A szekrényen az itt hagyott
gyermekkoromban készült képek, rajzaim és egyéb emléktárgyaimat véltem
felfedezni, a temérdek könyveim mellett.
Szerettem olvasni. Mert az
olvasás általában legtöbbször, kikapcsolt és megnyugtatott.
Az ablakhoz lépve, egy boldog
mosoly kúszott az arcomra, amikor megláttam a hatalmasra nőtt tölgyfát, amelyen
egy fehérre festett két személyes hinta lógott. Mellette nem messze a hatalmas
medencét takarító Pedro-t, pillantottam meg. Aki a feleségével, Rosa-val együtt
a ház lakója volt, mióta az eszemet tudom.
-
Itt is vannak a bőröndjeid El. – szólított meg becézve
Jo, amikor a többi cuccomat is felhozta.
-
Köszönöm. – néztem rá hálásan.
Ő csak bólintott, majd hátat
fordítva kilépett a szobámból, maga után behúzva az ajtót.
Ahhoz a bőröndhöz léptem, amelyet
én hoztam fel. Kikaptam belőle, egy rövid citromsárga színű sortot és egy
felsőt. Amelyeket miután magamra öltöttem, visszabújtam a pöttyös – masnis
balerina cipőmbe…
Körülbelül egy órás,
bőröndjeimből kipakolás után, az iphone-ommal és az egyik kedvenc könyvemmel a
kezemben, elhagytam a szobámat.
Lassan lépkedtem lefele a
lépcsőfokokon, amikor az utolsó foknál egy testbe ütköztem. Aki a hirtelen
lendület miatt elvesztette az egyensúlyát, így mind a ketten a hideg csempére
érkeztünk.
A szemeimet, amelyeket időközben
lehunytam most felnyitottam. És ekkor a tekintetem találkozott, két aggódó
gyönyörű csokoládébarna szempárral…
