Újdonság!

Sziasztok.
Igaz ez ismételten, még nem a friss. De rajta vagyok!
Most amit leginkább szeretnék megosztani veletek, azaz, hogy: Én és egy ismerősöm, ketten közösen nyitottunk egy blogot, amelynek a címe: Versenyek és Pályázatok ( a címre kattintva az oldalon találhatjátok magatokat)
Ami ezt takarja: az egy különböző versenyekre való felhívásokat. Amelyről a blogon többet is megtudhattok.
Igazán örülnénk neki, hogyha benéznétek, és ha gondolkoznátok a dolgon. :)

Előre is köszönöm/köszönjük!

Love_Day

18. fejezet

Sziasztok. Íme itt is lenne az újabb rész. Amelyet sajnálatosan sikerült össze is csapnom. Amiért elnézéseteket is kérem. De ezen a héten, nem igazán tudtam most a fejezetre koncentrálni. Teljesen le voltam foglalva mással, éppen ezért késtem is a fejezettel. :/

Az előző fejezethez írt kommenteket, nagyon szépen köszönöm! És az eddigi szavazatokat is. :)

A következő fejezetet, amely egyben az utolsó előtti rész is lesz, igyekszem jobban, és hosszabbra írni. 

Kellemes olvasást, estét, és hétvégét mindenkinek!

Love_Day

(Danielle sz. )

Eddig mindig egyedül éreztem magam, de igazából sosem voltam teljesen egyedül. Mindig körül ölelt valami, amit csak a csend egy kis szigeteként tudtam jellemezni. A csendnek azon ritka fajtája volt ez, amikor az ember a levegőt sem meri kiereszteni, nehogy elijessze.

Tökéletes nyugalom száll meg... nem emlékszem, hogy vala is éreztem volna ilyen fokú békességet.

De érzem, hogy most minden megváltozott(ik) körülöttem.

A parton ülve, a hátamat Liam mellkasának döntve, mind a ketten a távolba meredünk, összekulcsolt ujjakkal. Orrunk előtt ott hömpölyög a víz, míg a partok közé a nyugodt békesség szorul. Csak bámuljuk a látszólag egyhangú, de mégis mindig változó folyamatot, amit a híd lámpáinak fénye világít meg.

Miután tudomást szereztem a betegségemről, nem hittem, hogy valaha is megfogom tudni tapasztalni a szerelem érzését. És most, hogy még is van részem érezni ezt a gyönyörű érzelmet, mérhetetlen boldogság járja át az egész testemet.

Az összekulcsolt ujjainkra tekintek, és az ajkaim pedig mosolyra kúsznak. Amit Liam észre is vett.

-          Min mosolyogsz? – kérdezi, és egy apró puszit nyom az arcomra.

-          Csak a boldogságtól mosolygok. – felelem. – Talán baj?

-          Hogy baj –e? De hogy is, kis butus. – von magához még közelebb. S én pedig boldogan élvezem ki, meleg ölelését.

Némi idő eltelte után, egyetértve döntöttünk úgy, hogy ideje haza menni.

Rendet téve magunk után, amint beültünk a szépséges Alfa Romeóba, Liam már be is indította a kocsit.

Időközben az ujjainkat újra összekulcsoltuk, és miközben Liam a vezetésre koncentrált, addig én a mellettünk elsuhanó, kivilágított várost figyeltem.

Amikor megálltunk egy piros lámpánál, a tekintetem, az utca túlsó oldalánál elhelyezkedő Bowling pályának elnevezett helyre esett, ahonnan a velünk egykorúak és felnőttek, nevetve szállingóztak ki és be. Az a gondolat futott át a fejemben, hogy egyszer a közeljövőben mi is eljöhetnénk ide. Gondolok itt a fiúkra, és a csajokra. Rosa-ékra akiket a nagyszüleimnek tekintek. Tom-ra, és Joe-ra, akik olyanok nekem mint, a nagy testvérek. A szüleimre, és végül pedig Liam-re. De erről majd a többiek véleményét is kikérem majd, hogy őt mit szólnának hozzá. És ha beleegyeznek, akkor szerintem kétség sem férne ahhoz, hogy egy őrületesen jó délutánunk avagy esténk lesz.

A hazafelé vezető utón,  Liam – mel is megosztottam a gondolatomat.

Szerinte is jó móka lehetne, egy bowling estét tartani, és az elmondása szerint a fiúk is tuti, hogy benne lennének.

Ez idáig, jól is hangzik. Azonban, ha a többiek is benne lesznek, akkor az maga lenne a tökély.

De ez csak is akkor lesz biztos, ha a saját szájukból hallom majd...

***

Másnap délután miután megebédeltünk, három kocsira osztódva, indultuk el a Bowling pályára. Rony, May,Zayn velem és Liam-mel ültek az Alfa Romeóba. Niall, Louis,Rosa és  Pedro, Joe –val jöttek a szüleim után. Tommal pedig ha minden igaz, pedig a pályán fogunk találkozni.

Igaz kicsit sajnálom, hogy Harry nem tarthat velünk. De elfogadtuk és meg is értettük, hogy most szeretne egy kis időt a szüleivel tölteni. Akikhez még a délelőtti órákban utazott el.

-          Már alig várom, hogy oda érjünk, és elkezdjünk játszani! – mondtam izgatottan, mire a kocsiban mindenki felkuncogott.

-          Majd nem leszel ilyen túl buzgó, ha kikaptok! – szólalt meg Zayn.

-          És mi van, ha ti lesztek azok akik veszteni fognak? – kérdezte Mays.

-          Azért mert mi már régóta bowlingozunk, és igencsak profi játékosok vagyunk. – válaszolta nagyképűen, a titokban magába szerelmes rossz fiúnk.

-          Valakinek itt túl nagy az egója! – bökte oda neki, a vörös hajú barátnőm.

-          Csak mert biztos vagyok a győzelmükben?

Mays és Zayn egészen addig civakodtak azon, hogy melyik csapat is fog győzni, és hogy melyiküknek nagyobb az egója, amíg meg nem érkeztünk a kijelölt helyre.

Miután biztos helyre sikerült leparkolni mind a három kocsit, és sikerült leráznunk magunkról a fiúk rajongóit. Akik a mai délután, gazdagabbak lehettek egy – egy aláírással és közös fotókkal, a fiúktól.

Szerencsére, apa jóvoltából hamar sikerült tovább állnunk. Azonban amíg mindenki másnak megvolt a cipő csere, addig Rony, May és én azon vitatkoztunk, hogy melyikünké legyen az egyetlen harmincnyolcas számú cipő.

-          Én vagyok a nagyobb és az idősebb is, éppen ezért legyen az enyém! – rántotta ki Rony a cipőket, May kezéből.

-          Az enyém legyen, mert én vagyok a legkisebbik! – vette vissza, May.

-          Na azt már nem! – álltam közéjük, majd egy hirtelen mozdulattal már az én kezemben landolt a cipő egyik fele. – Az én ötletem volt ez a program, és így az enyém kell hogy legyen! – mondtam határozottam, és a másik cipőt is a kezembe vettem.

Amíg mi hárman a cipőn vitatkoztunk, a körülöttünk lévők mind rajtunk szórakoztak, Niall kivételével. Aki egy hatalmas sajtos burgerrel a kezében foglalt helyet, a tőlünk alig egy méterre lévő asztalnál.

Meghökkenve fürkésztem őt, és az a kérdés fordult meg a fejemben, hogy még is honnan szerzett ő kaját? Mert én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy az elindulásnál lett volna nála kaja. De még arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán itt is lehet –e kapni sajtos burgert, vagy egyéb kajának nevezhető dolgot.

Meglehetősen Niall, annyira lefoglalta a figyelmemet a csajokkal folytatott civakodásról, hogy arra eszméltem föl,... hogy a cipő, anya kezébe került.

-          Tudjátok mit? – szólalt föl anya. – Csak hogy elkerüljük a súlyosodó veszekedést köztetek, ezt a cipőt egyikőtök sem fogja fel venni.

-          De... – vágtunk volna közbe, ha anya le nem int minket.

-          Helyettetek én leszek az aki felveszi majd. – jelentette ki, és ezzel lezártnak is tekintette ezt a témát.

De az helyet, hogy néma duzzogásba kezdtük volna, egyszerre tört fel mindhármunkból a nevetés. Amihez nem sokkal később csatlakoztak a többiek is...

A játék kezdetének elején, Rony-val egy “mindent bele” nézését vetettünk egymásra. Amelyet a társaságból, egyedül csak anya értett meg.

Otthon Chicagóban, rendszeresen jártunk el péntek délutánként Rony-val, és pár sulis társunkkal a Maximan Bowling-ba. Ahol volt alkalmunk, és lehetőségünk profi játékosokká válni  Már ha lehet így nevezni minket, akkor amikor sikeresen telibe tudtuk találni a bábukat, egyetlen egy gurítással.

Két részre osztva a csapatot: lányok a fiúk ellen, kezdtünk neki a játéknak.

Először Mays gurított, aki a tíz bábuból, mindössze csak hatot tudott ledönteni, Zayn örömére. Aki utána következett. De amikor neki csak ötöt sikerült kiütnie, mi is csatlakoztunk Rony-val Mays-hez, s együtt röhögtük ki Mr. Egoistát.

-          Úgy tűnik, hogy igen csak jó délutánnak nézünk elébe! – csapta össze a két tenyerét, Tom.

Aki nem sokkal, Mays gurítása előtt érkezett meg.

***

Utolsónak én és Apa maradtunk, akik még nem gurítottak. És az állás pedig eddig döntetlen lett. Ha most sikerül ledöntenem mindet, de apának meg nem, akkor a játékot mi nyerjük.

-          Hajrá Ellie! Megtudod csinálni! Úgy ahogyan szoktad, csak nyugodtan és lazán. – biztatott barátnőm.

-          Rendben. – feleltem bólintva.

Az ujjaimat a golyóba dugtam, és miután beálltam a helyemre, kifújtam a bennem lévő levegőt. Majd előre futva a pálya széléig, egy hercegnős pukedlizéssel a golyót a bábuk felé lendítettem.

Rettentő lassúnak tűnt az idő, és a golyó gurulása is, ebben a pillanatban. Anyáék felé fordulva, vártam a végeredményt, izgatottan. De a szemeimet szorosan lehunyva tartottam.

Döntse le mindet! Döntse le mindet! – mondogattam magamba. És amikor Rony-ék és anya is hatalmas éljenzésbe kezdtek, a szemeimet mosolyogva nyitottam ki.

-          Éljen! Éljen! Nagyon ügyes voltál! – ugrott a nyakamba dilis barátnőm boldogan.

-          Szép volt, de még ezzel nem dőlt el a meccs vége. Ugyan is még nekünk is van egy emberünk, aki még nem gurított. – csitított le bennünket Zayn.

Akinek igazat is kellett, hogy adjunk.

Ekkor mint egy végszóra, apa is beállt arra a helyre, ahol én is álltam nem rég, majd miután visszaszámoltunk neki háromtól, ő is előre lendítette a golyót... és amikorra már azt hittük, hogy telibe talált apa is, a golyó mintha velünk lenne, pont a bábuk előtt alig ötven centi méter távolságnál, gurult le jobb oldalra.

Míg a fiúk bosszankodtak az eredményt illetően, Niall kivételével – aki újra megéhezett -, addig mi lányok pedig egymás nyakába ugorva ünnepeltük a győzedelmünket...

***

(Deborah “Ellie anyukája” sz.)

-          Nem voltam benne biztos, hogy valaha is őszintén, újra boldognak fogom látni. És mégis, dacára mind annak, ami történt, most már tudom, hogy az. Boldog. – mondtam ki a nyilvánvalót, annak a férfinak akit a lányom apjának mondhatok, miközben az erkély ajtajának dőlve figyeljük, amint a gyerekek játszanak.

Hosszú ideje már, hogy nem láttam ilyen boldognak az én Ellie-met, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem. De én annak csak örülni tudok, hogyha őt boldognak láthatom. Nincs is szebb fogalom, vagy érzés annál, amit akkor érez a szülő, ha a gyermekét felszabadultnak lássa.

-          Rettenetesen szégyellem magam, amiért nem figyeltem rá úgy, ahogyan azt kellett volna. – hajtotta le a fejét, bűnbánóan. – Szörnyen érzem magam amiért, cserben hagytam őt akkor, és előtte is. Amikor elhagytatok, akkor döbbentem rá igazán, hogy mit is jelentettek, és jelentetek nekem.

-          Simon, ne. Kérlek, ezt a témát inkább ne is feszegessük tovább. – szóltam közbe, mielőtt újra veszélyes vizekre eveznénk.

Hol ott közben, nekem is rettenetesen fájt meghoznom azt  a döntést, hogy Ellie-vel, együtt elhagyjuk őt. De akkor nem volt más választásom.

-          Sajnálom. – kért bocsánatot.

-          Tudom. – mondtam, majd továbbra is a fogócskát játszó gyerekeken tartottam a tekintetemet. Akik bár már nem is gyerekek, ha nem sokkal inkább felnőttek.

De számomra, Ellie mindig is az én kicsi lányom marad.

-          Héj, Anya – apa, gyertek szálljatok be ti is! – szaladt hozzánk, Ellie.

Akinek a szemei, a boldogságtól ragyogtak.

-          Jó – Jó, már megyünk is, kicsim! – adta meg magát Simon, aki már bele is vetette magát a játékba.

-          Anya te nem jössz? – kérdezte felém fordulva.

-          Nem. Én most nem. De ti csak játszatok nyugodtan. – simítottam a füle mögé egy kósza tincset.

-          Oké. Szeretlek anya! – mondta és egy puszit nyomott az arcomra.

-          Én is téged kicsim. – viszonoztam a vallomásomat.

Majd örömmel kísértem figyelemmel tovább, amint a lányom önfeledten, felszabadultan játszik a barátaival, a barátjával és az édesapjával. Akivel a viszonyuk, úgy tűnik  hogy jó úton halad, a régi kapcsolatuk felé. Amikor még Ellie, kicsi volt.... 

Szavazás!

Sziasztok.

Ez még nem fejezet, de az is hamarosan jön. De nem ma. Remélhetőleg holnap, avagy kedden érkezik majd.
Amiről most szó lenne az az, hogy... gondolom már észrevettétek, vagy legalább sejtitek (bár lehet, hogy még nem... :S ), de a Danille/Liam páros, történetnek hamarosan a végére érünk. Azaz, pontosan három fejezet múlva.

De... igen itt van az a bizonyos de. Ami annyit jelent, hogy van egy pár "új" történet a tarsolyomba.
Az egyik, ennek a (könyvnek) ... mondhatni a második könyve lenne.

Aminek a címe: " Every minute as if it would be the last song " ( a történet címére kattintva, elolvashatjátok, hogy miről is szólna a következő rész, és a szereplők képeit is láthatjátok ugyan ott )
És még az is előfordulhat, hogy lenne harmadik és (negyedik) könyv is... ha kíváncsiak lennétek arra, hogy Harry és Niall is megtalálja -e a szerelmet, és milyen áron, és miként...

Avagy először inkább egy saját történetet... amelynek a címe:
" While it does not steal any piece of your heart " ( ennek a történetnek, egy másik új blogot nyitottam, amelyet megtekinthettek akkor, ha a cím-re kattintotok )

A döntést a ti kezetekbe szeretném adni, ha továbbra is kíváncsiak lennétek az írásaimra.
Egyenlőre az a szándékom, hogy a felsoroltak közül... amelyikre a jobb felső sarokban is lehet szavazni, mindenféleképpen megírjam. Vagyis szeretném megírni. De, hogy ti melyiket szeretnétek először olvasni, azt ti tudjátok. Ti döntésetek.

Remélem sokan fogtok szavazni... és akár ide ez alá a bejegyzés alá is leírhatjátok a véleményeiteket, hogy melyiket szeretnétek!

Eme bejegyzés megtekintését, előre is köszönöm, és a lehetséges szavazataitokat is.:)

Love_Day

17. fejezet

Sziasztok. Íme itt is van az újabb rész... amely nos, nem úgy jött össze ahogyan azt én szerettem volna. :/ Nagyon szépen Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket. Nagyon sokat jelentett nekem. :) Nem is húzom tovább az időt. Csak még annyit, hogy kellemes olvasást kívánok a fejezethez. És szép estét mindenkinek! :)

Love_Day

" A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege... "

 (Danielle sz.)

Trading Yesterday - Shattered

Azt mondják, leolvashatóak a szándékaink: választjuk azt, ahogyan élünk. De mikor az élet nem úgy alakul, ahogyan remélted, az elgondolkodtat.

Volt egyáltalán választásod, vagy egyszerűen így kellett lennie? Mit befolyásolhatunk a döntéseinkkel, és mi az, ami egyszerűen a lényünkből fakad?

Döntések... ez az élet állandó szereplői. A döntés, hogy bátran tovább menjünk, vagy meghátráljunk. Hogy megálljunk, és elszalasszuk az életet. Olykor azzal nyugtatjuk magunkat: nincs választásunk, pedig épp ellenkezőleg. Mindig van választásunk.

Amikor azoknak a személyeknek a beszélgetését hallgattam ki, akik fontosak számomra. Rá kellett ébrednem arra, hogy élnem kell a lehetőséggel. Még akkor is, ha ez a lehetőség, mindössze csak huszonöt százalékig biztos, hogy segíteni fog rajtam...

A szívembe mintha, ezernyi kést döftek volna... avagy mintha ezernyi darabokra szakadt volna, amikor azt kellett hallanom, és látnom, hogy milyen fájdalmat okoztam a szeretteimnek. Akik szeretnek, és nem akarnak elveszíteni.

De, belül a lelkem mélyén, őszinte boldogsággal tölt el a tudat, hogy azt akarják, éljek. Amit én sem szeretnék, másképp. Csak hát, félek. Félek egy olyan műtéttől, amely csak kevés százalékot biztosít arra, hogy meggyógyulok. S ez nem igazán kecsegtetett, számomra jó hírrel.

De, még is meg kell próbálnom. Végül is  aki nem mer, az nem nyer! – ezzel az elhatározottsággal, adtam a szeretteim tudtára, hogy én is itt vagyok, és hogy el vállalom a műtétet.

Apa volt az első, akinek sikerült felfogni a mondatom lényegét. El engedve anyát, felém sietett, majd se szó, se beszéd az ölelésébe zárt. Az eddigi viselkedéseim helyett, most boldogan bújtam az ölelésébe, és úgy szorítottam mintha, soha többé nem ölelhetném meg őt többet. De reménykedem abban, hogy ezentúl minden másképp lesz....

Apát, először Rony és Maya követte. Őket pedig a fiúk, Liam kivételével. Amikor Louis elengedett, Rosa zárt az ölelésébe. Amikor elengedtük egymást, a tekintetemmel azt a pontot figyeltem, ahol nem rég még Liam ült. Azonban őt sehol sem találtam.

Hisz még az előbb ott volt, most meg hova lett? – kérdeztem magamtól. De amikor anyára esett a pillantásom, aki boldog mosollyal törölte az arcáról a könnyeit.

Odalépve hozzá, szorosan magamhoz öleltem őt. Majd, miután egy csókot nyomtam arcára, Liam keresésébe kezdtem.

Először a hátsó udvaron néztem meg őt, azonban nem találtam ott. Visszatérve a házba, ott kerestem el tovább keresni őt. De mintha a föld nyelte volna el, mert sehol sem találtam.

-          Louis, nem tudjátok, hogy hova lett Liam?  - szaladtam vissza a nappaliba.

Ekkor mind a négy fiú egymásra nézett, majd végül Harry válaszolt a kérdésemre.

-          Ha nincs sehol a házban, akkor csak is egyetlen egy helyen lehet. Még hozzá lent a parton.

-          Ő.. oké. Akkor elvinne oda engem valamelyikőtök? – kérdeztem, siettetve őket.

-          Gyere, majd én elviszlek. – ajánlotta fel saját magát Louis.

Akinek a kocsijának a kulcsát, apa adta oda.

Mielőtt beszállhattam volna Louis mellé a kocsiba, eszembe jutott valami. Így visszaszaladtam a házba. Ahol Rosa segítségével egy piknik kosarat pakoltunk össze. Majd amikor végeztünk, csatlakoztam Louishoz, aki pár perccel később már el is indult.

Mire elértünk a Temze partjához – amiről az idő alatt, amíg idefele tartottunk, mint kiderült, hogy ez Liam kedvenc partja -, a napnak már hűlt helye volt. Azonban London most is a kivilágított fényében tündökölt, mint mindig ilyenkor: este lévén.

Amikor megláttam Liam kocsiját, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, amiért jó helyre jöttünk. Kivéve a kocsiból a kosarat és a magunkkal hozott plédet. Hálásan magamhoz öleltem Louis-t.

-          Köszönöm Louis. Jövök neked eggyel. – mondtam, miközben elengedtem őt.

-          Nincs mit. – felelte mosolyogva. – Sok sikert. Ja és, még a szavadon foglak. Na menj! – mondta, majd beülve apám kocsijába, elhajtott.

Én pedig mély levegőt véve, a kosárral és a pléddel a karomon, indultam le a dombos parton. Amelynek az aljánál, megpillantottam Liam –et. Aki mintha kavicsokat dobálna bele a folyóba.

Amikor már csak alig két méterre lehettem tőle, le terítettem a plédet a fűre. Ami után, hangtalanul kezdtem el kifele pakolni a Rosa által készített szendvicseket, a két üveg rostos levet, a süteményes tálcát, és a gyümölcsös tálkát.

Majd hangosan megköszörültem a torkomat, mire Liam ijedten fordult meg.

-          Danielle? – kérdezi ijedten, miközben felém kezd el lépkedni.

-          Igen Liam, én vagyok az. – válaszoltam.

-          Mi... hogy... hogy kerülsz ide? És hogy találtál meg? – kérdezi zavarodottan.

-          Ha leülsz, akkor felelek a kérdésedre. – ajánlottam.

Kérésemnek eleget téve, leült velem szemben a plédre, majd kíváncsian várta a válaszomat.

-          Miután nem találtalak a házban, megkérdeztem a fiúktól, hogy nem –e tudják, merre vagy. Amire Harry válaszolt, és ő azt mondta, hogy csak egyetlen egy helyen lehetsz, ha sehol vagy a házban. Még pedig a parton. Ahová Louis hozott el. Azaz ide. – tettem eleget a kérdésének. – Nem is tudtam, hogy ez a kedvenc helyed.

-           Értem. – bólintott. – Hát, most már tudod. – válaszolta, váll rándítva.

-          Figyelj Liam! – szólítottam meg pár percnyi néma csend után. – Sajnálom, hogy nem meséltem a betegségemről. És bár tudom, hogy egy egyszerű sajnálattal éppenséggel nem sokra megyek... de tudnod kell, hogy nekem sem volt könnyű ez az egész. Mind addig ameddig magamban nem tudtam, vagy is nem tudom letisztázni, addig nem is akartam erről beszélni senkinek sem.

Egy pillanatra elhallgattam, de csak addig amíg fel nem álltam.

-          Amikor kiderült, hogy mi a bajom, és hogy csak huszonöt százaléknyi az esélyem a gyógyulásra, egyáltalán nem hisztiztem. De nem is sírtam. Egyszerűen fel sem fogtam az egészet, vagy inkább nem is akartam felfogni. Megpróbáltam úgy tenni, mint ha mi sem történt volna. Mintha ez a betegség nem is lenne. Éppenséggel ezért is nem akartam a műtétet. Mert nem akartam vele foglalkozni.

Liam, figyelmesen hallgatott. Egyáltalán nem igyekezett a szavamba vágni.

-          Másrészről pedig azért nem akartam erről bármit is mondani, mert nem akartam, hogy mindenki elkezdjen babusgatni. Nem akartam, hogy csak azért mert beteg vagyok, mindenki velem foglalkozzon. Ahogyan azt sem akartam, hogy mindenki léptem - nyomon engem figyeljen, nehogy valami bajom essen.

-          Ezért inkább titokban tartottad a betegségedet. De az egyáltalán nem merült fel benned, hogy mi lesz, ha kitudodik  Hogyha már túl késő lesz, mire azok akik szeretnek téged, akiknek fontos vagy, megtudják?

-          Őszintén? – kérdem vissza, mire ő bólint egyet. – Nem. Még nem merült fel bennem ez a kérdés. Lehet, hogy idővel biztosan... de eddig még nem. Mint mondtam, igyekeztem úgy tenni, mint ha én is egy normális és egészséges lány lennék. Sajnálom, de tényleg. És most már belátom, hogy hibát követtem el azzal, hogy nem mondtam el. – mondtam, és a folyóra eső fényeket kezdtem el szemlélni.

Újra néhány perces néma csönd telepedett közénk, majd egyszer csak azt érzékeltem, hogy Liam mögém lép, és hátulról a karjaival körül ölel.

A kezeimet az övéire simítom, és miközben ő az állát a vállamnak támasztja, együtt nézzük a gyönyörűen kivilágított, nyüzsgő London utcáit.

Most először látom gyönyörűnek a várost. Most először érzem úgy igazán, hogy nem vagyok egyedül. És talán ez így igaz.

Liam karjai között, olyan biztonságban érzem magam, mint eddigi tizenhét évem alatt, talán soha. Mintha ő egy jel lenne aki, azért került az utamba, hogy ne dobjam csak úgy el az életemet. És a lehetőséget, amely esetleg megmenthet.

Megfordulok a karjai közt csak, hogy láthassam az arcát. Csokoládé barna szemeiben elveszek újra és újra. Érzem amint a derekamon lévő tenyereit az arcomra simítja, én pedig eközben kíváncsian fürkészem a szólásra nyitott ajkait.

-          Van valami amit el kell mondanom neked. – kezdte el, majd egy pár másodpercnyi pillanatig a szemeit lehunyva, mély levegőt vett, azután pedig újra a szemeimbe nézett. – Szeretlek Danielle, attól a pillanattól fogva, amióta először ledöntöttél a lábamról, és megpillantottalak. Azóta minden vágyam volt, hogy téged meg ismerhesselek.. és hogy elmondhassam, mit érzek irántad.

Olyan volt ez a pillanat, mintha egy romantikus filmbe kerültem volna, ahol bár nem éppen egy kimondottan szerelmes dal szólt volna, hanem éppenséggel az egyik kedvenc dalom: Trading Yesterday – től a Shattered c. szám. Legalább is a mai nap élményei után, azt hiszem ez a dal, éppen ide illő. Bár az megeshet, hogy ezen a véleményen csak egyedül osztozom. De, hát még is csak az enyém és Liam-é ez a romantikus jelenetű film, nem pedig másé.

-          Egyszerűen leírhatatlan azaz érzés amit érzek. Szeretem hallani a hangodat, a dallamos nevetésed. Imádom a mosolyodat, a gyönyörű tengerkék szemeidet. Szeretem benned, hogy ön magadat adod, és...

Azt mondta, hogy szeret? A gyomromban a pillangóim öröm táncot lejtenek, miközben a szívem ezerszeresen dübörög a mellkasom fölött. Talán soha nem éreztem ilyen örömöt, és boldogságot, mint amilyet most érzek. Szeret, ahogy én is őt.

-          Aj... fogd már be! – szóltam rá, játékosan mogorván. – Én is szeretlek, amióta először ledöntöttelek a lábadról. – itt egyszerre nevettünk fel.

Majd amikor a nevetésünk alább hagyott, Liam az ajkaival megközelítve az enyémet, először egy apró puszit lehelt. Amely egy hosszabb, lágy – szerelmes csókba ment át. A karjaimat a nyaka köré fonva, húztam őt még közelebb magamhoz, és visszacsókoltam. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak. Ebben a pillanatban azt kívántam, bár örökre itt maradhatnék a karjaiban, az ő életében, a világában. Tudtam, hogy szükségem van rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... és az életre....

16. fejezet

Sziasztok. Íme itt is van az újabb rész, amely remélem szintén tetszeni fog majd, és hogy ide is írtok majd. . Az előző fejezethez írt kommenteket, mindenkinek nagyon szépen köszönöm. És már válaszoltam is rájuk. Kellemes olvasást kívánok a fejezethez, és szép estét. :)

Love_Day

(Danielle sz.)

   Amikor kinyitottam az ajtó, váratlanul anyába botlottam.  Nem foglalkozva az értetlen és kérdő tekintetével, a karjai közé vetettem magamat. Az arcomat a mellkasába temettem, majd végül szabad utat engedtem a könnyeimnek...

   ... anya vigasztalóan a hátamat kezdte el simogatni, közben pedig azt kérdezte, hogy mi történt?! Miért sírok?!

Nem válaszoltam, helyette még inkább szorosabban öleltem őt. Hallottam amint, apa alig hallhatóan, válaszol helyettem. Amikor kiejti a betegségem, még erősebbé válik a zokogásom.

Pár másodperc elteltével, anya eltol magától, de csak annyi időre amíg fel nem érünk a szobámba, amelynek az ágyára letelepedve, újra a karjai közé zár. Újra érezni anya illatát, és jelenlétét, megnyugvással tölt el. Azt hiszem soha ennyire nem örültem még így neki, mint most.

Mindig is ő volt azaz egyetlen egy személy, aki mindig törődött  és foglalkozott velem. Aki ott volt mellettem, amikor beteg voltam, vagy amikor az első balett próbámra mentem. Mindig ott és akkor volt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ahogyan most is. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen mit is keres most itt, helyette az számít most nekem, hogy itt van velem...

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy anya karjai közt feküdtem az ágyamon, de amikor a zokogásom alább hagyott, az időközben behozott ásványvízért nyúltam, amely az ágyam melletti lévő kis szekrényen lévő tálcán volt. Amit nem sokkal azután, hogy feljöttük a szobámba, Rosa hozott be.

Félig kiürítve a poharat, helyeztem azt vissza a tálcára, majd úgy helyezkedtem el az ágyon, hogy anyával szemben legyek.

-          Jobban vagy már kicsim? – kérdezi, és a kezét az enyémre teszi, amelyet magam előtt kulcsoltam össze.

-          Igen. Azt hiszem. – válaszolom, félszeg mosollyal.

Valóban, tényleg úgy éreztem, hogy valamennyivel jobban vagyok. Mintha egy ezernyi fölösleges tonna súly esett volna le a vállamról. És ez így is volt. Egy olyan súlyt hordoztam magammal, amelyről mind ez idáig, csak én, anya és az orvosok tudtak.

Vajon, ha nem titkolom el a betegségemet, akkor könnyebb lett volna ezzel a teherrel élni a napjaimat? Lehetséges, hogy igen. De az is meglehet, hogy nem.

Hiszen még is csak azért titkoltam el, mert nem akartam, hogy sajnáljanak. Hogy másként viselkedjenek velem, nem úgy mint pedig egy csecsemővel.

-          Annyira fáj, hogy ilyennek látlak téged, kicsim. – rázza meg a fejét, szomorúan.

-          Kérlek ne beszéljünk erről. Oké? – kérdem.

-          Tudod mit? Te most szépen veszel egy jó forró fürdőt. Én pedig addig, készítek neked egy – két szendvicset, és gyümölcs teát. Már ha van itt ebben a házban. Utána pedig, kifésülöm a hajadat, úgy mint régen. És közben pedig mesélsz nekem a barátaidról. – sorolta fel az utasításait, amelyet én mosolyogva el is fogadok.

-          Ez a beszéd. Na, nyomás! – terelt a fürdőszoba felé.

-          Oké, de a pizsim is kell. – indulok el a szekrényem felé, ahonnan elő is vettem egy szürke, pizsama szettet  Amely egy rövid nadrágból és egy ujjatlan pólóból állt.

Anya utasítását követve a fürdőbe lépek, és miközben a megfelelő mennyiségű vizet a kádba engedtem, felhígítottam némi fürdő olajjal és fürdő habbal. Majd levetve magamról a ruháimat, bele ülők a kellemesen forró vízzel megtelt kádba. Ahol a délután történteket elemezgettem magamban, és az a kérdés merült fel bennem, hogy mi fog történni ezután. Mármint, hogy milyen érzés lesz majd a betegségem kitudódása következtében, a többiek szeme elé kerülnöm.

Amiben biztos vagyok, azaz, hogy mindannyiukat megrázta a hír. És, hogy nem lesz könnyű nekik földolgozni az állapotomat. Amelyet még én magam sem tudtam eddig feldolgozni, csak egyszerűen próbáltam nem foglalkozni vele. De mint mindig kevés sikerrel jártam.

Hiszen mégis, hogyan lehetne –e egy ilyen betegséget feldolgozni? Amelynek a gyógyulási esélye, mind össze csak huszonöt százalék?! Őszintén szólva sehogy. Legalább is nekem ment, és nem is megy.

Hisz még is csak, egy tizenhét éves lány vagyok. Aki előtt még ott állhatna egy egész élet arra, hogy felfedezze a világ rejtelmeit és a többit.

Mindig szerettem volna körbe utazni a világot. Egyetemre járni, majd tanár avagy ügyvéd lenni. Majd idővel egy csodálatos férfihez, feleségül menni, akivel családot alapíthatnék... De mindez csak egy vágy álom. – sóhajtottam fel szomorúan, elmerülve a habokban...

(Narrátor sz.)

A percek teltek, és csak teltek egy más után. Mindenki síri csöndben gubbasztott a nappaliban, és a a nem rég történteket próbálja meg, megemészteni.  

Alig tudták elhinni, hogy valóban minden amit Danielle ma elmondott, az igaz. Persze mindenki tudta jól, hogy nem lenne képes arra, hogy ilyet hazudjon. De ezt az egészet abszurdnak tartották tartották. Úgy gondolták, nem lehet, hogy egy olyan élet vidám, és erős lány mint ő, egy ilyen betegségben szenvedjen...

Miért nem mondta el nekünk, hogy beteg? Miért titkolta el mind ez idáig? Még is mit hitt? Talán azt, hogy esetleg cserben hagytuk volna... vagy hogy, nem kerestük volna a társaságát? – merült fel a kérdés Liam-ben, aki nem sokkal később gondolatban fel is csattant. - Nem tudom, a rohad életbe!

Aki most nem tudta, hogy ilyenkor, mit kéne tennie, avagy mondania. Pedig általában a bandából, ő az az aki mindenre talál megoldást, vagy valami hasonlót. De, most ő is pont olyan tanácstalan volt, és elkeseredett, mint a nappaliba lévőek.

El volt keseredve, amiért az a lány akit szeret. Akit szívből szeret, egy súlyos betegségben szenved. Amelyet mind ez idáig, titokban tartott előttük.

Gondolataiból, Danielle anyukája köhintése zavarta föl. Mire mindannyian rá emelték a tekintetünket.

-          Elnézést kérek amiért, így váratlanul betoppantam. Csak hiányzott nekem a lányom, és aggódtam is érte, az állapota miatt. – nézett körbe rajtuk.

-          Debby, de még is, hogy... hogy történhetett meg ez? – tette fel a kérdést, Simon kétségbeesetten. – És, miért titkoltátok el előlem?

-          Tudom, hogy legalább veled közölnöm kellett volna, de Ellie, megígértette velem, hogy... hagyom, hogy ő mondja el neked, ha annak eljön az ideje. Én pedig nem szeghettem meg a neki tett ígéretem, amikor... amikor ő a legfontosabb személy az életemben. – foglalt helyet, Simon mellett, akinek a térdén nyugvó, egyik kezére simította az övét.

-          De ugye van rá valami mód, amivel meglehet őt gyógyítani? Ugye? – kérdezte, szipogva Rony, Louis karjai között ülve. – Kell lennie valami, gyógymódnak. Nem lehet, hogy... – csuklott el a hangja.

De nem kellett arra várniuk, hogy megtudják mire akart kilyukadni a lány. Ugyan is, mind tudták, a mondata folytatását.

-          Kérem mondja, hogy van gyógymód! – kérdte Liam, szinte esdekelve.

-          Liam, ugye? – kérdezi, mire ő válaszként bólint. – Ellie, már sokat mesélt rólad, ahogyan a többiekről is. - nézett a többiekre, majd vissza rá. – Egyetlen egy gyógymód van, ami csak huszonöt százalékban biztosítja azt, hogy meggyógyul.

A válaszát hallva, mindenki egyszerre sziszegett fel. Nem hitték el, hogy valóban ennyi lenne az esélye, Danielle-nek.

-          Biztos, hogy csak ez az egy megoldás van? – tette fel az újabb kérdést.

-          Igen, de...

-          De? – kérdezi vissza Simon.

-          ... de Ellie, nem akarja a műtétet. – fejezte be a mondatot, szomorúan.

-          Mi az, hogy nem akarja a műtétet? Elvileg még nincs tizennyolc, így nekünk is jogunk van, eldönteni  hogy megműtik –e vagy sem. – csattan fel, Simon.

-          Lehet, hogy még nincs tizennyolc. De a korához képest elég érett és okos lány. És, bár saját magam is beleörülök ebbe az egészbe, még is elfogadtam a lányom... az egyetlen egy lányom, döntését és akaratát. – állt fel Danielle anyukája. – Ez az ő akarata, amit nekem, nektek... azaz nekünk, meg kell próbálnunk elfogadni. Mert mást úgy sem tehetünk.

-          Ugye, ezt te sem gondolhatod komolyan Deborah?! – pattant fel menedzserünk, idegesen. – Még is hogyan kérheted az tőlem,  hogy fogadjam el, amint a lányom éppen... hal – haldoklik? Nem megy. Érted? Egyszer már elveszítettem őt. Nem veszíthetem el még egyszer. Azt már nem élném túl.

-          Mert szerinted én ezt így akarom? Szerinted én nem akarom azt, hogy a lányom tovább éljen úgy, mint bármelyik más vele egykorú? Szerinted én... én... – fakadt ki, Deborah, aki már nem tudta tovább visszatartani a könnyeit.

Simon oda lépett hozzá, és az ölelésébe zárta őt.

-          Elvállalom a műtétet... – hallatszód ott a mondat, a nappali bejáratából, mire mindenki arra fordította a fejét, ahol a könnyáztatta, barna hajú lány állt...

Little Things

Sziasztok... ez nem friss, bár lehetséges, hogy örültetek volna neki. De, még nincs kész, csak a fele. Amelyet lehetséges, hogy a hétvégén tudtok is majd olvasni. :)

Ebben a bejegyzésben egy videó Klippet láthattok, a fiúk új számának a Little Things Klippjét  Amelyet remélem, hogy később felújítanak majd, s ez csak egy elsődleges verzió. 

Én személy szerint nagyon imádom ezt a dalt. És a dalhoz képest, sokszor mosoly kúszott az arcomra a videó láttán. Annyira helyesek, és annyira 1D. <3

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=xGPeNN9S0Fg

Legyen mindenkinek kellemes estéje, és szép hétvégéje! ;)

Love_Day

15. fejezet

„Sírni a szemünkkel sírunk, más lehetőség nem adatott nekünk, de azon az estén úgy éreztem, mintha minden pórusomból, testem minden hasadékából és zugából patakoznának a könnyek... A könny a fájdalom néma nyelve.”

( Danielle sz. )

   Őszintén megvallva, ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy: “Figyelj csak, a mostani nyár lesz  a legemlékezetesebb nyarad!” – akkor tuti, hogy képen röhögtem volna. Legfeljebb a legunalmasabb nyara – gondoltam volna akkor.

   Azonban ahogyan ma is, úgy az elmúlt napokban – hetekben is rendkívüli jókedvűen ébredtem.

   Egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy haza szeretnék menni, annak ellenére, hogy anya már nagyon hiányzik nekem, még úgy is, hogy szinte minden második avagy harmadik nap telefonon beszélünk egymással.

   Most először érzem magamat itt, igazán jól, és felszabadultnak hosszú idő során. És ezt azt hiszem, a fiúk, Tom, Maya és Rony érdeme. Amiért egyetlen egy perc nyugtom sem lehetett igazán. Mindig sikerült valami jó, avagy kézhez fogható programot kitalálni. Ami bár kezdetnek siralmasnak tűnt, a végére még is egy felejthetetlen élmény lett számunkra. Amelyet szerintem egyikünk sem bán.

   Amint elvégeztem a reggeli teendőimet, és a pizsamámat lecseréltem egy pipacsvirág mintás térdig érő – nyakba akasztós ruhára, és a hajamat pedig csattal felfogattam, már száguldoztam is lefele a lépcsőről.

   Az arcomon vidám mosoly virult. S lemerném fogadni, hogy a szemeim pedig a boldogságtól csillognak...

   Leérve a lépcsőről, vagy inkább lezúgva, az eséstől két erős kar mentett meg, aki oldalról megtartva fogott meg.

   Nem kellett, hogy felemeljem a fejemet ahhoz, hogy tudjam ki is a megmentőm. Mert elég volt csupán csak a levegőbe szippantanom, és tudtam, hogy ki az illető. Jellegzetes parfüm illatát, most is mint eddig minden egyes alkalommal, mélyen magamba szippantottam. Majd végül felemelve a fejemet, a tekintetem kissé aggódó arcára emeltem.

-          Minden rendben, “szélvész kisasszony”? – kérdezi becézve, mint mindig olyankor, amikor belé botlok.

-          Igen, köszönöm. – válaszoltam mosolyogva, és hálám jeléül egy apró puszit nyomtam az arcára.

-          Örülök neki. – viszonozza a mosolyomat, amelytől az én szívem most is nagyot dobbant. – Gyönyörű vagy. – bókja közben, egy rövid kósza tincset a fülem mögé tűr.

-          Köszönöm. – felelem, és érzem amint amint felfórosodik az arcom, ujjai érintése mentén.

   Nem sokkal később pedig megengedek magamnak néhány pármásodpercet, amely elegendő idő ahhoz nekem, hogy végig mérjem őt... Egy kék koptatott farmer halász nadrágot és egy hozzá passzoló, kék csíkos - fekete rövid ujjú pólót viselt, egy fehér converse cipővel. A haja pedig elölről fel lett zselézve.

   Újra felnézek az arcára, és észreveszem amint csibészesen elmosolyodik. Ajkaimat az arca egyik oldalához illettem, és egy apró puszit nyomok rá.

-          Ezt most miért kaptam? – kérdezi.

-          Csak úgy. – rántom meg a vállam mosolyogva, majd a kezeinket összekulcsolva csatlakozunk a konyhába, a többiekhez.

   Ahogyan eddig mint minden reggel, úgy most is mosolyogva köszöntöttem a többieket, majd Liam mellett helyet foglalva álltam neki elfogyasztani, Rosa finom ízletes szalonnás omlettjét. Közben pedig mosolyogva, néztem végig az asztalnál ülő társaságot, akik közül csak egy valakit hiányoltam. Még pedig az apámat.

   Kissé elszontyolodtam, amiért egy újabb reggelit töltünk el nélküle, közel egy hete. Hogy miért, és mi okból nincs már itthon reggel, azt nem tudom. És amikor rákérdeztem valamelyik este, eme okára, akkor azt állította, hogy egy új projekten dolgozik, aminek köze van az X-Faktor stúdiójához. De valami azt sugallta nekem, hogy hazudik. Valami más lehet ennek hátterében.

   De vajon mi?

-          Nincs kedvetek valami filmet megnézni? – kérdezte Louis, amikor befejeztük a reggelit.

-          Én benne vagyok. – feleltem váll rándítva.

-          Akkor én is. – felelte Liam, aki után a többiek is beleegyeztek a film nézésébe.

   A “játszó” szobába érve, mindenki helyet foglalt valahol. Volt aki a két személyes kanapén, de volt olyan is aki a négyszemélyes kanapén foglalt helyet. És akadt aki a focilabda mintájú babzsákfotelen hasalt.

   Mi Liam-mel a két személyes kanapét foglaltuk el, ám ő a fejét az ölembe fektette, és miközben a Piszkos osztag c. filmet tette be Louis a lejátszóba, addig Niall és Harry egy nyolc személynek elegendő pattogatott kukoricát, chipse-t, ropit és üdítőt hozott be.

   Nagyjából figyeltem a filmre, de leginkább Liam foglalta le a figyelmemet. Aki összekulcsolva az ujjainkat, nézte tovább a filmet.

   Vajon mi van bennem, amelyet más lányban nem talál(t), vagy lát? Mi az ami miatt, tőlem kérte azt, hogy próbáljuk meg együtt?  - napok óta, hogy ezek a kérdések kavarognak a fejemben lefekvés közepette.

   Mi lesz akkor, ha...?!

   A fenébe is! Nem akarok megint ezen agyalni, még akkor sem, ha tudom, hogy előbb vagy utóbb...

   Nem! Nem, és nem! Nem szabad erre gondolnom. Legalább is, nem most! Nem akkor, amikor végre találkoztam egy olyan fiúval, aki önmagamért akart megismerni. Aki... akibe beleszerettem.

   A szívemben érzem, hogy ő az, aki az életem maradék hátralévő idejében boldoggá tud tenni. És aki eltudja feledtetni velem, a közelgő idő fájdalmait.

   De ezáltal rengetek szenvedést, és fájdalmat okozhatok neki. Amelyet se hogysem tudnék elviselni. Nem hagyhatom, hogy velem együtt szenvedjen. Ő nálam, sokkal jobbat érdemel.

-          Mi a baj? – gondolataimból, számomra a világ legszebb hangja térít vissza a jelenben.

   A kíváncsian fürkésző, gyönyörű barna szemeibe nézek, majd tetettet mosollyal válaszolok.

-          Semmi lényeges. Csak elbambultam.

-          Biztos?

-          Igen. – bólintok, és hogy még véletlenül se faggasson tovább a tv képernyőjére tekintek.

   A délelőtti és a délutáni órákban, a fiúknak hála sikerült elterelnem a figyelmemet a gondolataimról. Amiért magamban legbelül, vagy ezer hálát elrebegtem nekik.

   Vacsora előtt, úgy döntöttem, hogy veszek egy gyors zuhanyt. Ám amikor a szobámba értem,  meghökkenve néztem apámra, aki az ágyamon ülve, tenyerébe temette az arcát.

   Még is mit csinál ő itt? És mi történt vele, hogy most így látom? – kérdeztem magamtól, miközben beljebb léptem a szobába.

   Érkezésemre felém kapta a fejét, de amikor a barna szemeibe, amelyek szikrákat szórtak a haragtól, megijedtem. Mielőtt szólásra nyithattam volna a számat, egy narancssárga kis üvegdobozt tartott felém.

-          Még is mit jelentsen ez, El? Mi ez? – kérdezi haragosan.

-          Vitaminok. – válaszoltam,enyhe higgadtsággal a hangomban, amikor felismerni véltem nála, a gyógyszeres dobozomat.

-          És még is miféle vitaminok? – állt fel az ágyról, majd egy lépést tett felém.

-          Vitaminok. – ismétlem el újra a választ, amivel sikerült még jobban felhúznom őt. Bár nem volt szándékos.

-          Utoljára kérdezem! Mik ezek a tabletták  és miért szeded? Netán kábítószer? Vagy mi? Válaszolj! – förmed rám.

-          Nem kábítószer! Még is honnan feltételezed azt, hogy kábítószerhez nyúlnék? – kérdeztem vissza, felháborodottan.  – Meg áll az eszem! A saját apám azzal gyanúsít, hogy drogozom vagy mi. Tulajdonképpen még is mi a fenét keresel te itt? És miért kutaztál a cuccaim között? – próbáltam témát váltani, az helyett, hogy az igazságot elmondtam volna neki.

   Nem tudom, hogy miért. De egyszerűen képtelen vagyok neki elmondani az igazat, arról a titkomról amelyet lassan másfél éve őrzök. Egyszerűen túl gyenge vagyok ahhoz, hogy elmondjam neki. Pedig előbb – utóbb, úgy is megfogja tudni. Éppen ezért kellene neki most elmondanom, de nem megy.

-          Ne válts témád, ha kérhetem! És nem tűrőm meg ezt a hangnemet, kisasszony! – förmed rám, most már dühösebben a kelleténél. – Az én házamban, aztán nem!

-          Hát persze! – bólogattam. – Csak, hogy tudd egyáltalán nem önszántamból jöttem ide. Bárhol, sokkal szívesebben lennék, mint itt, nálad – veled.  – csattantam fel, és bár a könnyeim a szemeimet szúrták, mégis visszatartottam őket.

-          Fejezd be! Az apád vagyok, és nem fogadom el ezt a fajta viselkedést!

-          Óh, most hirtelen az apám vagy? Érdekes. Mert eddig nem tűntél annak. – simítottam meg a nem létező szakállamat, gondolkozást tettezve. – És, hogy nem tűrőd meg a viselkedésemet? Nem tudlak sajnálni érte. Én is sok mindent eltűrtem neked az elmúlt évek során.

   Az utolsó mondatott, hangosan vágtam oda neki, majd kikerülve őt magam után erősen csaptam be az ajtót, és miközben igyekeztem leküzdeni magamban a feltörekvő dühömet, és könnyeimet, majd sietős léptekkel száguldottam le a lépcsőről.

   Hallottam amint apám idegesen a nevemet kiálltja. De még sem álltam meg.

   Leérve a lépcső utolsó fokáról is, a tekintetem öt döbbent és két ijedt szempárral találkozott. Az utóbbi két ijedt szempár tulajdonosa, nem másé volt, mint Rosa-é és Liam-é.

-          Ellie… - szólalt meg először Rosa. Azonban nem tudta tovább folytatni, ugyanis Simon vágtatott le idegesen.

-          Még is, hogy képzelted ezt? Csapkodsz? Felemeled az egyik velem szemben a hangod? Hát ezt a neveltetést kaptad te anyádtól? – vont kérdőre.

   Még az első három feltett kérdése nem is érintett meg, de azonban az utolsó nagyon is.

Még is, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen szinten az anyámat sértegesse?

   Kezdet betelni a pohár nálam, és éreztem, hogy ennek most érkezett el az ideje, hogy kitörjön belőlem. Még akkor is, ha tudtam, hogy későn nagyon –de nagyon megfogom bánni.

-          Nem érdekel, hogy mi tetszik neked vagy mi nem! Nem érdekel, hogyha engem oktatsz ki! De anyát, hagyd ki ebből! Aki egyedül is eme fajtaviselkedésemről tehet, az te vagy! És nem pedig anya. – mondtam, közben éreztem, hogy a szemeim mérges szikrákat szórnak felé. - Egyébként sem lehetne neked okod arra, hogy engem ki oktass, és számon kérj bármi miatt is. Mert semmit sem tudsz rólam. Az égadta világon semmit. Soha nem tudtál, és nem is fogsz!

-          El.... – vágott a szavamba, lejjebb higgadva. De én nem hagytam, hogy tovább folytassa.

-          De tudod mit? – teszem fel a kérdést, miközben keserűen felnevetek. – Elmondom neked, hogy miért szedem azokat a tablettákat. – nézek a szemeibe. – Közel egy évig, hogy folytonos reumás lázban szenvedtem, ami gyakran megtámadta a szívemet, és ezáltal gyulladásos szívbetegséget okozott. S ezáltal Szívburokgyulladásom van. Amelyeknek a fájdalmán, csak is a vitaminok és az a fajta gyógyszer enyhít, amelyet a fiókomban találtál. De sajnos az állapotomon ezek mégsem tudnak segíteni. – vonok vállat.

   A sokkot, és fájdalmat látom a szemeiben. Rosa szemei könnyel teliek, ahogyan Rony – é és, Mays - é is.  Niall, Zayn és Harry zavarodottan és sokkolva néznek rám. Louis, a falnak döntve a hátát, igyekszik palástolni az előbb történteket. Majd végül Liam-re esik a pillantásom, akinek a tekintete mélységes fájdalommal, és és zavarodottsággal volt teli.

   Fájt így látnom őt, és bármit megtennék, hogy ne érezzen így.

-          Mi? Nem! Mond, hogy ez nem igaz! – kérte kétségbeesetten, Rony miközben közelebb lépett hozzám és a karjaiba zárt.  

-          Sajnálom.

-          Miért nem mondtad el? Azt hittem, hogy... – engedett el, és majd hogy csak nem, hisztérikusan nevetett fel.

-          Sajnálom. – ismétlem el a választ, miközben hátat fordulva az ajtóhoz lépek.

   Amikor kinyitottam az ajtó, váratlanul anyába botlottam.  Nem foglalkozva az értetlen és kérdő tekintetével, a karjai közé vetettem magamat. Az arcomat a mellkasába temettem, majd végül szabad utat engedtem a könnyeimnek...

Sziasztok. 

Ismételten csak az elnézéseteket kérem a fejezet késése miatt, de a gépem még mindig a haldoklás szélén van. S így is csoda, hogy mostan engedte feltölteni. :S

Remélem valamelyest ez a rész is tetszett nektek. Amelynek a végére nem kis fordulatot okoztam, amelyet a történet elején, kissé későbbre szántam, de most ez így jött ki. :S

A folytatást, amint tudom hozom is. :)

Kellemes és szép estét mindenkinek!

Love_Day

Ezért a díjért hatalmas köszönet Macy-nek! (köszönöm drága ♥)

Válaszok Macy kérdéseire:

1.      Sorolj fel 5 olyan dalt, amit mindennap meg szoktál hallgatni!

-          Nos, nálam ez leginkább hetente változik. Most pl.: Miley Cyrus and Emily Osment – Wherever I go; Why – (nem tudom, az énekes nevét, de ha a dal címére kattintasz, megtudod hallgatni);The Calling– Last Goodbye; Linkin Park – Castle Of Gass; és végül de nem legutolsó sorban: One Direction mostan debütáló fantasztikus dala – Little Things;

2.      Várod már a Take Me Home című albumot?

-          Naná, hogy igen! :)

3.      Mit szeretnél karácsonyra kapni?

-          Nekem már az nagy ajándék, ha együtt van a család, békés hangulatban. :)

4.      Harry Potter vs. Adam Sandler – filmek?

-          Egyik sem.

5.      Jonas Brothers vs. One Direction?

-          Mindkettő. De első az 1D!

6.      Mi az, amit a legjobban szeretsz egy történetben – könyv, blog...?

-          Huhh... na most megfogtál. Igazság szerint, azt szeretem, ha nem minden tejfölként kezdődik és folytatódik. De a vége persze lehet az. xD De, legyen meg a kellő varázslata már az elején, avagy valami támpont, amely nem hagyja magát elvettetni  hanem még inkább akarja magát olvastatni. És természetesen az, hogy az elejétől a végéig magával ragad, hogy aztán azon rágódhassam, hogy miért is kellett ilyen hamar kiolvasnom. :)

7.      Kedvenc könyv vagy blog?

-          Most éppenséggel a Fifty Shades trilogy kötet a kedvencem, a Becca Fitzpatrick_Csitt-Csitt c. könyve előtt. Őszintén, szólva ez is változó nálam, de egy jó ideje, igazán csak három kedvenc blogom-om van, az egyik a tiéd a Rach/Liam párosítású, és kezd a Louis-os is a szívemhez közeledni. :) Nina Law, mind két blogja az egyik az Eric Saade –s, a másik pedig a nem rég nyitott One Direction-os blogja. A harmadik kedvencem pedig Lovelife – Szerelmem tárgya c. blogja. :)

8.      Milyen 1D –s relikviáid (féltve őrzött dolog...) vannak?

-          Ez titok. Különben nem nevezném féltve őrzött-nek. ;)

9.      Melyik az a gyümölcs vagy zöldég, amit a pokol legmélyebb bugyraiba küldesz?

-          Az ananászt,a gyümölcsök közül. Zöldségek közül pedig van egy jó pár... :/

10.  Szereted Cher Lloyd-t?

-     Nem mondom, hogy nem. De azt sem, hogy igen. :/

11. Mi/Ki ösztönzött az írásra?

-  Néhány olyan blogíró akiknek a történetei legelőször megfogtak, akikkel a saját blogjain keresztül sikerült megismerkednem, és jó viszonyt ápolnom. És természetesen a bátyám ösztönzött az írásra. :)