13. fejezet

"Az élet barátok nélkül olyan, mint kert virágok nélkül."

(Danielle)

   Kikászálódva a limóból, barátnőm cuccait felkapva, léptünk be a villa ajtaján.

-          Szenttyéges basszantyú! – kiáltott fel, egy hanggal magasabban amint körül nézett. – Komolyan itt lakik az apád? Sosem említetted, hogy ilyen varázslatos házban él. – hitetlenkedett, miközben a nappalin át kivágtatott az udvarra.

-          Mert, sosem kérdezted! – S ezzel a válasszal, annyiban is hagytam ezt a témát.

   Majd miután barátnőm kicsodálkozta magát az udvarban, és annak fortékáiban, először a konyhába vezettem őt. Ahol bemutattam neki, Rosa – t, és Pedro – t.

-          A fiúk merre vannak? – kérdeztem meg halk suttogó hangon, Rosa-tól, hogy Rony még véletlenül se halja meg.

   Aki eközben, érdeklő figyelemmel halgatta Pedro – t, amint a rózsákkal feldiszített nappaliban lévő, vasrácsról mesélt. Hogy – hogyan készítette el.

   Tudni illik, hogy Rony él hal a virággal díszített kreavitásokért. Úgy hiszem, hogy az idő alatt, amelyett itt szándékozik majd tölteni, sok időt fog majd tölteni Pedro – társaságában.

-          Édesapáddal vannak, fent a studiószobában. Tudod, az új albumot készítik elő. – suttogta vissza a választ, Rosa.

-          Óh... köszönöm. – motyogtam.

   Majd Maya-val együtt, segítettünk felcipekedni a cuccait az emeletre, Rony-nak. Amint a Rony-nak szánt vendégszobába értünk, megkönnyebülten ültem le a hatalmas ágyra, miután leraktam a fekete bőröndöt.

-          Még is mi a fene van ebben, hogy ilyen nehéz? – kérdeztem meg.

   Mire ő szélesen elvigyorodott, és felnyitotta a bőröndöt. Amikor megláttam a tartalmát, kissé sokkot kaptam.

-          Tyűha... te komolyan, ennyi cipőt és szandált hoztál magaddal? – kérdezte meg döbbenten, mellőlem Mays. – Ahw... ez nem egy Montonelli cipő? – mutatott az említett cipő darabra, amelynek az ora kivágott.

-          Monto... micsoda? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és értetlenül.

-          Montonelli, drága szívem. Mon – to – nel – li! – szótagolta el, kedves barátnőm. – Egyébként pedig igen. Egy egész napomba telt, mire megszereztem. Amikor megláttam, egy ehhez hasonló cipőt, Nina Dobreven, akkor elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, de én is szerzek egy hasonló darabot. És, hát meg is lett....

   Na igen. Ha meglát, egy hírességen egy olyan ruhadarabot, amely elnyeri a tetszését, addig ügyeskedik, amíg magának is nem szerez egy ugyan olyant.

-          És mennyiben fájt ez apukádnak? – kérdeztem vissza viccesen.

   Szegény Robert-et, mindig megsajnálom egy ilyen alkalomkor. Bár tudom, hogy nagyon szereti dilis barátnőmet, és bármit megtenne és meg is adna neki, és ezt meg is teszi. Azért, még is, egy ilyen divatmániás lánnyal, elég nehezen tud bírni az ember.

-          Ha-ha-ha. – öltötte ki rám a nyelvét. – Egyébként pedig, 54. 35. euróba!

-          Komolyan mondom, teljesen lenulázod apukád bankszámáláját. – ráztam meg a fejemet, nevetve.

-          Nem is! – mondta komolyan, de azután elnevette magát ő is. – Na, jó még is!

   Miután segítettünk ki pakolni, és elrendezkedni a szobában. Mind a hárman, a konyhába mentünk, hogy megebédelhessünk.

   Az ebédlőben, rajtunk kívül csak Rosa volt. De tudtam, hogy pillanatokon belül, megjelenhetnek a fiúk is.

-          Már vagy  öt perc telt el azóta, hogy szóltam a fiúknak és, az apádnak is, hogy kész az ebéd. És még mindig nem jöttek le. – rázta meg a fejét, Rosa, és neki állt nekünk tálalni.

-          Bizonyára, még nem végeztek. De, ismerve őket, ha kajáról van szó, akkor hamarosan letolják magukat. – nyugtattam meg.

-          Még is, kikről van szó? Csak nem vendégeitek vannak? – nézett rám kíváncsian Rony. – Kik azok? Táncosok? Színészek? Avagy egy együttesről van szó? – találgatott.

-          De igen vendégeink vannak, és az egész nyarat nálunk töltik. – felelem. – De, hogy kikről is van szó, azt hamarosan megtudod.  – kacsintottam rá, vigyorogva.

-          Aj... olyan izé vagy... – dőlt hátra a székében, és összevonva a karjait a mellkasa előtt, duzzogva fordította el a fejét, rólam.

   Én csak nevettem rajta, hisz tudtam, hogy ezzel csak azt akarja elérni, hogy eláruljam neki, kikkel is fog egy fedél alatt lakni, majd másfél hónapig. De mivel azt akartam, hogy meglepetés legyen ez számára, így nem árultam el neki.

   Pár perccel később, ahogyan azt sejtettem... helyesbítek, tudtam... amint betoppantak a konyhába, egyessével a fiúk, barátnőm kezéből kiesett a villa, majd egy hangosat sikkantott.

   De nem... nem állt fel, és rohant oda a sikítástól ijedt és döbbent srácokhoz. De még el sem ájult. Csak hosszakat pillantott, és némán tátogott, miközben a szemei nagyra tágultak. Majd hol rám, hol pedig a kedvenceire tekintett.

   És mivel már vagy öt perce, hogy ugyanazt a mozdulat sort viszi végbe, sejtettem, hogy nem találja a szavakat. S eközben a fiúk is helyet foglaltak az asztalnál, és bár szerettek volna bemutatkozni, a kezzemmel mégis nemet intettem nekik. Hisz tudtam, hogy Rony sokkos állapotba került.

-          Inkább ez kerüljön a szádba, mint egy légy, hal-lány! – emelte Louis a leveses kanalat, Rony szájához, aki mellette foglalt helyett. – Egyébként pedig, Louis vagyok. – mutatkozott be, aranyos mosolyával.

   Amelyet, azt hiszem, hogy nem kellett volna. Ugyan is barátnőm, kishíján lefolyt a székből.

-          Öm... bocsánat,  a barátnőm viselkedése miatt. Csak ő nagyon nagy rajongótok. És ezt az élményt, hogy találkozhatott veletek, még fel kell hogy fogja. Amely nem fog tartani, még öt percnél tovább... – saccoltam meg az időt.

-          Danielle Anne Cloé Cowell, azonnal magyarázatot várok tőled... odakint! – szólt rám Rony, és látva a szemeiben az elszántságot, felálltam az asztaltól, majd követtem őt ki egészen az udvarig.

   Amint a hátunk mögött hagytuk, a meghökkent és zavarodott társaságot a konyhában, az előttem lépő barnahajú lány, egy hirtelen mozdulatot véve megfordult. Mire, ijedtemben neki ütköztem.

-          Bocs... – motyogtam.

-          Még is, mit jelentsen ez? – támadott le. – Miért nem közölted velem, a világ legklasszabb hírét, hogy az One Direction fiúk, nálatok vendégeskednek?

-          Ne... – kezdtem volna bele... azonban ő a szavamba vágott.

-          Egyszerre vagyok boldog, és kétségbeesett... amiért, így lesültem. És pont előttük. Pont Louis előtt. Istenem, most mit gondolhat rólam? Biztosan azt hiszik, hogy nem vagyok komplett. ...- az utolsó szavára mondani akartam valamit... de nem engedte... mert tovább folytatta, a dorgálásomat...

   Amikor már azt vettem észre, hogy kifogyott a dorgáló szavakból, és amikor már biztos lehettem abban, hogy most nem fog félbeszakítani, megszólaltam.

-          Ne haragudj rám. Azért nem mondtam el neked, hogy ők is itt vannak, mert meglepetésnek szántam... és eszem ágában sem volt téged ilyen kellemetlen helyzetbe hozni, de még is megtettem. Megtudsz nekem bocsátani? – néztem rá bocsánatkérően.

   Egy pár másodperc töredékig csak nézett rám, majd aztán mosolyogva a nyakamba ugrott.

-          Tudod, hogy nem ellen állni a szemeidnek. És egyébként sem haragszom rád. – szorított még szorosabban magához, majd azután elengedett. – Egyébként pedig, sikerült meglepned. És... legalább láthatom majd, Louist amint alszik... biztosan nagyon cuki olyankor is... – vigyorgott rám, egy széles mosollyal.

   És ekkor már tudtam, hogy egyáltalán nem haragszik rám. És, hogy már egyáltalán nem  parázik attól, hogy mit fognak szólni a kedvencei az előbbi viselkedéséről.

   Mindig is ezt szeretttem benne. Mármint, hogy csak rövid ideig rágja magát a kínos dolgokon, azután pedig újult erővel vág bele az új élményekbe.  

-          Na menjünk, és hadd mutatkozzam be a leendő férjemnek, és barátainak! – kacsintott rám, és belém karolva visszafele húzott a konyhába.

   Ahol miután bocsánatot kértünk az előbbi incidens miatt, barátnőm készségesen bemutatkozott a fiúknak, akikkel pillanatokon belül megtalálta a közös hangot.

   Miközben Rony, a fiúkkal és Maya-val került igencsak beszédes viszonyba pár perc leforgása után, addig én segítettem Rosa-nak a mosogatásban.

-          Úgy látom, a barátnőd nagyon kedveli a fiúkat. – mondta Rosa, aki csak a fejét rázva mosolyogta meg, Rony vicceit, amelyeken bőszen mesél.

-          Igen. Sőt mi több, nagyon rajongóuk. De legfőkébb, Louis-nak. De shh... – vettem halkabbra a hangomat. - ... ez titok.

-          Ígérem nem mondom el senkinek, ezt a hét pecsétes titkot. – suttogta ő is halkan, és az egyik kezét a szíve fölé is tette, bizonyításképpen.

   Ami miatt, mind a kettőnkből hangos kacagás szakadt ki.

   Végezve a mosogatással, és a törölgetésekkel, megdöbbenten vettem észre, hogy csak is ketten vagyunk a konyhába, Rosa-val.

-          Hát ezek meg? – kérdeztem, csodálkozva.

-          Nem tudom. Lehet, hogy átmentek a nappaliba. – mondta, tippelve.

-          Meg lehet. – bólintottam. – Azt hiszem, hogy én is csatlakozom hozzájuk.

-          Menj csak. – simogatta meg kedvesen a karomat. – Köszönöm, hogy segítettél.

-          Nincs mit megköszönnöd Rosa. Szívesen tettem. – mondtam, és egy csókot leheltem az arcára.

   Majd elindultam a lányok és egyben a fiúk keresésére...

Sziasztok. Hát íme, ennyi lett volna a fejezet. Tudom, és érzem is... hogy ez nem lett valami jó... szinte borzalmas.

De... egyszerűen nem tudtam, hogy mit írjak. Ugyan is, Liam és Danielle randiját... egy kicsivel később akartam összehozni.

De mivel, az már megvan a fejemben. Így azt a következő fejezetben fogom hozni. Remélhetőleg, egy hét múlva. :)

Az előző fejezethez írt kommenteket, Macy - nek, lovelife-nak és Nóci-nak nagyon szépen köszönöm! És természetesen a kattintásokat is köszönöm! :)

Ahogyan a megértéseiteket is, a késésem miatt. :S

Macy - nek, pedig még egy köszönettel tartozom - ezért a díjért és a kritikájáért:

Köszönöm, drága! <3

Legyen szép és kellemes estétek, +  hetetek!

Love

~Dóry~

Sorry!

Sziasztok!
Szörnyen sajnálom, el sem tudom mondani, hogy mennyire. :( Egy újabb késés... amely miatt csak annyit tudok mondani, hogy : "Sajnálom!"
Próbáltam neki fogni a fejezetnek, de ment. Egyszerűen, sehogy sem tudtam egy normális és értelmes részt összehozni. És ez elég bosszantó.
Főleg meg, úgy... hogy bár tudom, hogy mit szeretnék... még sem tudom, megfelelő mondatokba önteni.
De erősen rajta vagyok, hogy sikerüljön. És csak bízni tudok abban, hogy sikerülni fog... és hogy még hamarabb... megtudjam írni a következő fejezetet. És csak abban is bízni tudok, hogy nem fordultok el tőlem... amiért ismételten csak kések a frissel.
De kérlek titeket, értsetek meg engem is. Hogy nem egyszerű az egyik napról a másikra, egy olyan fejezetet megírni, amelynek értelmes lényege legyen. És ez a másik két blogom mellett, nem igazán megyen. :(
De nem adom fel.
Mert azt tudom, hogy ezt a történetet, akárhogyan is de... befogom fejezni. Ha törik - ha szakad. Lehet, hogy pár fejezeten belül... - bár, bízom abban, hogy nem lesz ez így... - lehet, hogy némi késésekkel.
Bármelyik is legyen... szeretném, ha nem pártolnátok el tőlem. :)

Pontosabban napot nem mondanék, és nem is tudok mondani, hogy mikor érkezik a friss. De, csak reménykedni tudok benne, hogy a hét folyamán sikerül majd jelentkeznem vele. Igyekszem, hogy ez így legyen!

Türelmeteket, és megértéseiteket pedig köszönöm!

Love
~Dóry

12. fejezet

Sziasztok. 

Hatalmas bocsánat, a fejezet késése miatt. De nem volt ihletem. 

Ha legközelebb is valami ilyesmi merülne fel, ami akadályozná a friss fejezet hozatalát, azt akkor mindenképpen közölni fogom veletek. 

Macy-nak nagyon szépen köszönöm a kommentjét, és innen szeretnék tőle is bocsánatot kérni amiért, nem írtam az ő blogjára véleményt, de még eddig nem volt időm eljutni odáig, hogy akár el is olvassam.:'( De, amint tudok megyek, és bepótolom a hiányaimat. (És természetesen a 14 db. kattintás a fejezet alatt, nagyon szépen köszönöm!

Erről a fejezetről annyit, hogy betoppant egy új szereplő, akinek a profil képét a szereplőknél csekkolhatja. :)

Kellemes olvasást!

Love

~Dóry

(Linkin Park - Runaway)

(Liam sz.)

Boldog napsütötte tengerpartos álmomból, ahol csak én és Danielle voltunk jelen, az ágyamon ugráló Niall és Louis keltett fel. Akikhez rögvest hozzá is vágtam a fejem alól, az egyik nagy párnát.

-          Normálisak vagytok? Miért nem hagytok aludni?! – förmedtem rájuk, miközben fentebb tornáztam magamat az ágyon, és egy hatalmasat ásítottam.

-          Már tíz óra is elmúlt, te hétalvó! – mondta nevetve Zayn, aki az ajtó félfának támaszkodott. – Niall elfecsegte nekünk,  hogy Danielle-től kaptál egy úgynevezett “bakkancslistát”. – rajzolt macskakörmöket a levegőbe. – Mi pedig úgy döntöttünk, hogy szívesen besegítünk a szervezkedésbe, ha benne vagy.

Bár még nagyokat ásítoztam, és egy csöppett még haragudtam is rájuk, amiért felébresztettek. Azért még is, legbelül a szívemben, meghatódtam attól amit Zayn mondott. És attól a tudattól, hogy önként vállalkoznak a szervezkedésbe, ha én rá bólintok.

Hatalmas szerencsém van, amiért olyan barátokra tettem szert, mint a szobámban lévő fiúkra. Az elmúlt két év alatt, sikerült annyira ki és megismernünk egymást, hogy mindannyian tudjuk, történjék bármi is... mindenki számíthat, a másikra.

Erre büszkén mondhatom azt, hogy: “Egy mindenkiért, mindenki egyért!”  És ez a mondás, így igaz is ránk.

-          Köszönöm, hogy felajánlottátok a segítségeteket. De egyenlőre azt hiszem, boldogulni fogom egy magam is. De, ha valami gondba ütközöm, ígérem, azonnal szólni fogok nektek. – néztem mind a négyőjükre hálásan.

Majd kimászva az ágyból, a srácokat kitessékeltem a szobából, utána pedig a fürdőszobát vettem célba.

Félóra készülődés, és rendbe szedve magamat, lementem a konyhába. Ahol Rosa, már épp az aktuális ebédet készítette. Köszöntve őt, két pírítós – amelyhez lekvárt is elővettem a hűtőből - , és egy pohár naracsdzsúsz kiséretével felültem a bárpult székek egyikére. Megkenve a két píritóst, jó ízűen álltam neki az elfogyasztásának, miközben Rosa-val beszélgetni kezdtem.

-          Danielle a szobájában van ne tán? – kérdeztem kíváncsian, amikor a mosogatóba tettem a tányért és a poharat, amelyet egy időben el is mosogattam.

-          Nem. Már rég elment itthonról. Azt mondta, hogy azzal a kislánnyal, azt hiszem Maya-nak hívják... igen, ő vele... csajos napot tartanak, ma. – válaszolta. – Őszintén szólva, eléggé meglepett azzal, hogy több mint valószínű, hogy plázába is mennek majd... mert ugye ő bár, ezelőtt teljesen irtózott az ilyesmi programoktól.

-          Lehet, hogy azóta megváltozott az élet stílusa. – mondtam hirtelen ami az eszembe jutott. – Köszönöm az információt. Esetleg segítsek valamiben? – kérdeztem, hátha a segítségére lehetek valamiben.

-          Köszönöm drágám, de ezzel a kicsivel már elboldogulok én is. Nyugodtan, csatlakozz csak a többiekhez. Majd ha kész lesz az ebéd, akkor majd értesíteni foglak benneteket. – felelte kedvesen mosolyogva.

Elhagyva a konyhát, csatlakoztam a fiúkhoz, akiket Simon társaságában a studió szobában találtam meg. Akik mint kiderült, csak is rám vártak. Csak hogy, elkezdhessük az új lemezünk dalait felvenni...

(Danielle sz.)

Miközben a May-n lévő újabb és újabb ruhákat véleményezem, azt kérdezem magamtól, hogy mi a fene üthetett belém amikor az éjszaka közepén, oda adtam Liam-nek az a listát. Az egyik percben még, bőszen hallgattam a konyha ajtó túloldalán, hogy miről susmognak Niall-el, a másik percben pedig pár egy gyors általam papírra vetett tíz lehetőséget felsoroló papírfecnit adok a kezébe.

Még most is alig hiszem el, hogy ezt tettem. Vajon, melyik lehetőséget fogja választani?

De még is, jól esett azt hallani, hogy valami olyasmi helyre szeretne vinni, ahova én is szívesen mennék. És éppen ezért, egyáltalán nem bánom, hogy oda adtam neki azt a papírt.

Gondolataimból, a “Linkin Park – Runaway” zenéje szakított ki. Amely során, a farzsemembe nyúltam, csak hogy feltudjam venni a hnagosan üvőltőző telefont.

-          Igen? – szóltam bele, megsem nézve azt, hogy ki is keres.

-          Wíííííííííííí! – hallatszódott a vonal másik felén, egy erőteljes síkitás. Ami folytán, képtelen voltam eltartani a fülemtől a készüléket.

-          Rony, jesszusom! – szóltam rá, közben ajkaimon boldog mosoly játszott, amikor fel ismertem a visító hang tulajdonosát. – Úgy örülök, hogy hívtál. Mesélj mi van veled?

-          Jó – jó... bocsi... – kért nevetve elnézést. – az a helyzet, hogy épp most száltam le, a Londoni repülőtéren. El sem hiszem, hogy itt vagyok. – hallottam a hangján a csodálatot a helyről.

-          Mi? Ez most komoly? – kérdeztem vissza pár perc elteltével, amikor tudatosult bennem, barátnőm eget rengető közlése.

-          Olyan komoly, ahogyan itt állok a reptéren, arra várakozva, hogy megérkezzék a bőröndöm... – röhögött fel. – lennék olyan kedves, hogy kijönnél elém? Mielőtt, véletlenül az “One Direction” fiú banda, házába vitettném magamat, az egyik taxissal.

-          Kérned sem kell. Tíz perc és ott is vagyok. – vágtam rá azonnal, s közben Maya-val együtt összeszedegettük a kiválasztott ruhákat, és a pulthoz mentünk. – Igen csak nagyott néznének a fiúk, ha megjelennél a lakásuk ajtaja előtt. – nevettem én is vele. – Ha lehet, ne császkálj el se merre, csak is a közeli büfébe. Sietek. – mondtam, és azzal ki is nyomtam.

Miután kifizettük a választott ruhákat, már be is ültünk a limóba. Amelybe miután be is ültünk, meg kértem Joe-t, hogy amilyen gyorsan csak tudd, hajtson a reptérre. A reptérig tartó útón,  felhívtam először Rosa-t, hogy készítse elő az egyik vendégszobát, Rony számára. Majd utána, Simon-nal beszéltem, hogy egy ideig, Rony nálunk fogja tölteni a nyarat.

Örömmel stimuláltam, hogy kedvesen azt mondta... hogy: “Ameddig csak akar, maradhat nálunk.” Ezt igen is jó pontnak könyveltem el.

S végül pedig az út maradék idejében, röviden Maya-nak is meséltem, a Chicagói legeslegjobb barátnőmről, miután biztósítottam őt arról, hogy egyáltalán nem fog zavarni minket.

Sőt mi több, biztosra veszem, hogy amint ő és Rony váltanak pár szót, egyből meg is fogják kedvelni egymást. Már csak a hasonló észjárásuk, viselkedéseikből ki indulva.

A reptérre meg érkezve, Maya-val az oldalamon indultam is el, érkező barátnőm keresésére. Akit, mint gondoltam a büfénél leltünk. Amint észrevett, hangosan felsikított, majd felpattant a székről amin ült, és felém szaladva a nyakamba ugrott.

Hosszú percekig, öleltük egymást. Hol sírtunk – hol pedig nevettünk. De a legjobb dolog az volt ebben az egészben, hogy együtt tettük.

-          Annyira hiányoztál, El! – mosolygott, boldogan Rony, amint elváltunk egymástól. – És... még mindig nagyon szép vagy. El kell mesélned mindent, onnantól kezdve, hogy leszáltál a gépről. – mondta ellen mondást nem tűrően.

-          Te is nagyon hiányoztál nekem. És... túlzol, te vagy az aki, még mindig és egyre szebb. – karoltam át a vállát. – És, amint a villába értünk, mindent elmesélek. Ahogyan te is nekem. De először hadd mutassam be neked, Maya-t. Maya, ő itt, a legeslegjobb barátnőm, Rony. – mutattam be a két, nagyon is egymásra hasonlító lányt.

Amint a bemutattam őket egymásnak, megfogva Rony cuccait, séltáltunk ki a limóhoz. Ahol miután bemutattam, Joe-t is Rony-nak, beszálltunk. És pillanatokon belül, már a Cowell villa felé tartottunk.

Közben pedig, barátnőm nyaggatására bele is kezdtem az eddig itt töltött napjaim rövid mesélésébe. De, a fiúkat direkt kihagytam a mesélésből. Ugyan is, nagyon szeretném látni az arcát, amikor megpillantja majd a ház valamelyik zúgában, a kedvenc együttesét. 

Mint ahogyan ezt, nem rég megtudtam tőle, a legitóbbi hívása alkalmából. Amikor azt közölte, hogy amint megérkezik Londonba és eltöltöttünk együtt egy pár napot, akkor rá fog engem arra venni, hogy akár az egyik koncertjükre is, de elmenjünk. Mire, én csak hangosan nevettem rajta.

Ó, ha majd megtudod, hogy kikkel is fogsz te egy lakásban élni, mind azon ideig amíg itt tartózkodsz Londonban?! – nevettem fel magamban, miközben Joe leparkolt a hatalmas ház udvarán....