B.Ú.É.K.

" Szilveszter alkalmából

nem kívánok egyebet,

csendes lépteid kísérje szeretet!

Költözzön szívedbe béke,

lelkedbe nyugalom,

légy boldog a következő 365 napon! "

Minden kedves olvasómnak, és ide látogatónak  ezzel a képpel és az alatta lévő idézettel, szeretnék kívánni: Szeretettben Gazdag - Békés - Sikeres és Egészséges Boldog Új Évet!

Remélem, találkozunk a 2013 - as évben is! :)

Szeretettel: Love_Day

20. fejezet

Sziasztok! Végre, sikerült meghoznom a megkésett részt, amely egyben az utolsó is volt. (legalábbis az 1.évadból). Sajnálom, hogy eddig nem hoztam, és nem is adtam semmilyen hírt magamról avagy, hogy miért nincs friss, de a gépem már lassan több mint két hete, hogy bemondta az unalmast, így nem tudtam írni se hogysem .. igaz még eddig nem tudta - vagyis nem jutott úgy rá ideje a szerelőnek, akihez elvittük a gépünket, hogy megtudja javítani, de kétlem, hogy az idén készen lenne vele. :( Azonban, mostan - nem is olyan régen, pár napja, a sógorom kölcsön adta a laptopjukat, arra az időre amíg nem lesz kész a gépünk. Így a tegnapi napon elkezdtem megírni a befejező részt, amelyet csak a mai nap tudtam befejezni. 

Őszintén sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni. :( 

Na és akkor most következzék is a fejezet:

Amikor, minden jóra fordul

" Az élet szép, csak élvezd és sokkal szebb lesz... "

(Liam sz.)

Várakozással és némi aggodalommal tekintek az előttünk álló következő órákra. A félelem az egész testemet birtokba vette, holott tudom, hogy éppenséggel ezt azt egyet nem szabadna éreznem vagy legalábbis erre gondolnom.

De még is, hogyan tudnék nem a félelemre is gondolni, amikor az a lány, akit szeretek éppenséggel a műtő asztalon fekszik, és az esély, hogy túl élheti csak huszonöt százalék?!

-          Én nem bírok sokáig itt bent lenni, úgyhogy ki megyek egy kicsit a friss levegőre. Esetleg csatlakozik hozzám valaki? – teszi fel a kérdést Rony, aki igyekszik visszatartani a könnyeit.

-          Én csatlakozom. – krákogom ki, majd amikor tudomásul vettük, hogy senki más nem csatlakozik hozzánk, egymás mellett indultunk ki a kórház udvarára.

Ki érve az udvarra, mind a ketten az ajtó mellett lévő padon foglalunk helyett, és néma csendben – szótlanul meredünk előre.

Az elmúlt napok és hetek teljes félelem érzetei mind, most törnek fel belőlem, amitől a könnyeimnek nem tudok már megálljt parancsolni. Ennyi volt, eddig bírtam. Képtelen vagyok már továbbra is, elsiklani a dolgok felett. Nem megy. Nem megy, mert félek... félek attól, hogy elvesztem azt az egyetlen személyt a világon, aki nem a hírnevem, sem a népszerűségem, sem pedig a pénzem miatt volt – van velem. Ha nem önmagam miatt. Elfogadott és velem maradt annak ellenére, is hogy tudta mivel jár, ha ez ember lánya egy hírességgel van együtt. De ő ezzel nem foglalkozott, mert nem érdekelte, csak is az, hogy mellette saját magamat adjam, nem pedig azt a Liam Payne-t, akit mindenki az One Direction együttesből ismer.

Amikor belegondolok abba, hogy mi lesz akkor, ha nem látom már többé gyönyörű szép kék szemeit, mosolyát, ha nem hallom többé, édesen csengő nevetését és hangját, akkor egy részem biztosan vele marad.

Vele marad, mert bár tudom... vagy legalábbis azt mondják, hogy az ember életében akár többször is eljöhet a szerelem, azonban a legeslegelső szerelmet soha senki sem felejti el.

És igen... ezalatt az első szerelmet, értem ahhoz, amiben idén nyáron volt és van részem, még pedig Daniellel. Akivel, szerelem volt első látásra ... vagy a mi esetünkben: “szerelem volt, első ütközésre”!

Emlékszem arra amikor először megpillantottam őt, már akkor tudtam, hogy ő egy különös lány, aki bár rejtély volt nekem, még is megakartam őt ismerni. És lám, sikerült is.

Megismerhettem a valódi énét, akinek a szíve némi tüskét és sebet hordozott, de még is egy életre való, erős, kedves és önzetlen teremtés...

Ha valaki most azt kérdezné tőlem, hogy ki érdemelné meg az életet, minden szó nélkül azt felelném rá, hogy Ellie. Hogy miért? Mert kedvességének és az önzetlenségének határai miatt, mindenkinek az arcára mosolyt tud csalni, és ahol tud ott ad és nyújt segítséget. És amiért szeretem. S továbbra is szeretnék vele lenni, újra gokartozni  görkorizni, és egyedül csak is vele lennék hajlandó kipróbálni az ejtőernyőzést, amelynek a kipróbálására oly annyira áhítozott...

-          Túl fogja élni a műtétet, Liam! – térít vissza a gondolataimból, Rony hangja, aki együttérzően szorítja meg a bal combomon nyugvó kezemet.

-          Tudom, de... – mondanék valamit, de képtelen vagyok rá.

-          Nincs de, Liam. Ő Ellie! Az a lány, aki soha nem adja fel a küzdelmet, és ez most sem lesz másként – mondja.

-          Nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha esetleg még sem élné túl. Maga a gondolat, hogy nem sikerül a műtét, teljesen megrémít és...

-          Állj! – kiált fel mellettem, amihez egy jókora nagy pofon is csattan az arcomon, mire félbe hagyom a mondatot, és az udvaron lévő összes szempár a párosunkra siklik. – Ne, hogy még egyszer ki mond! Még is, hol van az a Liam, aki elfogadva a szerelme betegségét, erősen megállta a helyét a mai napig? Hol van az a Liam, aki a szerelme mellett állt, és bízott abban, hogy meggyógyul  Hol? ... Az isten szerelmére már, Payne! Ő az én barátnőm is, még hozzá a legeslegjobb, sőt mi több olyan számomra mint egy testvér – a húgom. Nekem is fáj, és én is félek. De ismerem őt, jobban is mind ő saját magát, és tudom, hogy képes lesz rá arra, hogy meggyógyuljon, mert erős lány. És, mert szeret minket, éppen ezért nem lenne képes arra, hogy feladja a küzdelmet. Hinnem, és bíznod kell benne, itt belül – teszi a jobb tenyeremet, a szívem fölé – Tudom, hogy szereted. És ha mindannyian bízunk abban, hogy életben marad, akkor nem fogjuk elveszíteni őt, mert tudja, hogy szükségünk van rá.

Igaza van. Minden egyes kimondott szava – mondata az igazságot tükrözte  Valóban, hinnem és bíznom kell abban, hogy nem veszítjük el őt. Mert ő aztán képes arra, hogy küzdjön az életéért.

-          Köszönöm Rony! – suttogom a fülébe hálásan, amikor felállok és magamhoz ölelem.

-          Nincs mit. Én köszönöm, hogy vagy Ellie-nek. – enged el, és egy halvány mosolyt virít felém.  – De ennek ellenére nem fogom bocsánatot kérni a pofon miatt, mert megérdemelted.

-          Valahogy azt sejtettem – viszonoztam a mosolyt – de menjünk, vegyünk valamit a többieknek – mondom felajánlva a bal karomat, amelybe néhány perc múlva bele is karolt, és így sétáltunk el a büféig, majd vissza a többiekhez a váróba...

***

Néhány óra elteltével, Ellie orvosa lép be hozzánk a váróba – közben a kezében tartva a maszkját - , majd szólásra nyitotta a száját, mire mindannyian egyszerre pattantunk fel ülő helyzetünkből, és kérdőn meredtünk fel rá.

-          Sajnálom, hogy így elhúztuk a műtétet, de alaposak akartunk lenni, csakhogy minden komplikáció mentes legyen... – kezdett bele, azonban idegességünk révén, Niall volt az aki elsőként vágott az orvos szavába:

-          Csak azt mondja meg, megfog – e gyógyulni és hogy marad –e valami maradandó károsodása a műtétnek, vagy elvesztettük őt!

-          Elhiszem, hogy mindannyian idegesek és aggódnak Miss Cowen állapota miatt, de...

-          A fenébe is a szokásos – berögződő szövegeivel! Minket az érdekel, hogy mi van Ellie-vel! – vágunk ismételten a szavába Rony-val.

-          A műtét sikeres volt, azonban ahhoz, hogy bizonyosak lehessünk abban, hogy nem szenvedett bármilyen károsodást, ahhoz huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk az intenzív osztályon, majd csak utána fogunk tudni többet mondani -  a válaszát hallva, mindannyiunkról leesett körülbelül egy fél tonnányi súly, és egy hatalmas ölelésben részesítettük egymást.

-          Köszönjük Dr. Úr. És elnézést kérünk az előbb történtekért, de tudja, hogy a lányunk állapota érdekelt most leginkább mindenkit. – mondja Simon, mialatt hálásan megrázza az orvos kezét.

-          Esetleg bemehetünk hozzá? – teszi fel a kérdést, Deborah reménykedve.

-          Igen, de egyszerre csak egy, legfeljebb két személy mehet be hozzá. – feleli, miközben végig tekint rajtunk. – Védőruhát, Nora nővértől kérhetnek a nővérpultnál, de hogyha most megbocsájtanak, még várnak rám a többi betegeim.

-          Persze csak nyugodtan. És még egyszer köszönjük. – feleljük, majd megbeszéltük, hogy ki(k) mikor mehet(nek) be Ellie-hez.

Először, Debborah és Simon ment be hozzá, másodszor Rosa és Pedro. Harmadszor Rony és May, negyedjére Tom és Jo. Ötödjére Zayn és Harry, hatodjára Niall és Louis. És végül, utoljára pedig én mehettem be hozzá, egyedül, miután megbeszéltük, hogy én itt maradok Elli-vel, míg mindenki visszatér a Cowen villába.

Az ágya mellett lévő székre leülve, az egyik kezembe veszem a bal kezét, míg a másikkal végigsimítok, sima – nyugodt arcán. A szívem egy pillanatra összeszorul az elém táruló látványtól – amelyet a karjából kiálló tűt – amelyen keresztül az infúzió jut a szervezetébe – és az orrában lévő oxigén cső – takar. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szörnyű érzés őt így látnom, de mellette tudom, ezek nélkül nem lenne képes a gyógyulásra.

Az ajkaimhoz emelve a kezét, csókot lehelek rá, miközben elmesélem neki, a Rony és a köztem lejátszódó jelenetet...

-          ... és tudod, igaza is volt. Csak bíznom kellett abban, hogy te képes vagy megbirkózni a műtéttel  és lásd csodát, sikerült is. – mesélem neki halvány mosollyal az ajkaimon, amelyet ő most még nem láthat. – Már csak fel kell ébredned, de előtte aludd ki magad nyugodtan. Én itt leszek melletted, nem hagylak egyedül. – simogatom meg az ujjaimmal az új begyeit. – Akarod, hogy énekeljek neked? Mondjuk a "Back For You" – t? Ez a szám, most úgy is imponál valamelyest a jelenlévő állapothoz – mondom, majd belekezdek a dalba:

Whenever I close my eyes, I picture you there
I’m looking out at the crowd, you’re everywhere
I’m watching you from the stage yeah
You’re smile is on every face now
But every time you wake up
You’re hearing me say
Goodbye

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you

I’ve never been so into somebody before
And every time we both touch I only want more
So tell me nothing’s going to change yeah
And you won’t walk away yeah
Cause even though every night you’ll know what I’ll say
Goodbye.

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you

Right back for you
Right back for you
Right back for you

Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you
Yeah I am coming back for you yeah

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you

Right back for you, right back
Right back for you, right back
Right back for you, right back
Right back for you.

Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you.

Amikor becsukom a szememet, ott lefestelek téged
Kikereslek a tömegből, mindenhol te vagy
Nézlek téged a színpadról igen
Most minden arcon mosolyogsz
De minden alkalommal mikor felkelsz
Hallasz engem mondd
Viszlát

Baby, neked nem kell aggódnod
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Még soha nem volt ennyire valaki azelőtt
És minden alkalommal mikor érintkezünk egyre többet akarok
Szóval mondd nekem semmi nem fog megváltozni
És te nem fogsz elsétálni igen
Mert ennek ellenére minden éjszaka tudni fogod mit fogok mondani
Viszlát.

Baby, neked nem kell aggódnod
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Egyenesen vissza hozzád
Egyenesen vissza hozzád
Egyenesen vissza hozzád

Újabban kezdek megőrülni
Szóval vissza fogok térni hozzád
Igen visszatérek hozzád igen

Baby, neked nem kell aggódnod

Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza
Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza
Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza

Egyenesen vissza hozzád.

Újabban kezdek megőrülni
Szóval vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád!

-          Jó éjszakát Ellie, álmodj szépeket! Szeretlek! – suttogom, amikor abbahagyom a dalt, és a homlokára lehelek egy apró puszit, majd amikor vissza ülök a székre, érzem amint az én szemeim is kezdenek leragadni, amit végül hagytam is, hogy lecsukódjanak, mely során mély álomba szenderültem...

(Danielle sz.)

Olyan furcsa, ám de mégis kellemes érzés és tudat öntött el, amikor valahonnan közelről élesebben kezdtem el hallani a gépek csipogását, amelyek nyilvánvalóan, hogy az én szívritmusaimat mutatják  Egy puha, bársonyos kéz érintését éreztem az egyik kezemen, amelynek a tulajdonosát úgy is felvéltem ismerni, hogy nem nyitottam ki a szemeimet.

Boldogság járja át a szívemet, a tudattól, hogy az a srác, akibe belezúgtam, megtartva az ígéretét, itt van velem, és nem hagyott egyedül.

Bár fáj a bal oldalon lévő mellkasom, és a műtét helye, még is legyűrőm a fájdalmat, majd szépen, lassan egyenként nyitom ki a szemeimet.

Amikor a tekintetem az édes alvó fiúra esik, mosolyra kúszik a szám. Körbe nézve a helyiségben, észreveszem, hogy csak mi ketten vagyunk itt. Egy kis időre, elszomorkodtam amiért anyáék és a többiek, nincsenek bent, de aztán, amikor tudatosult bennem, hogy Liam-en védő ruházat van, akkor egyedül csak egy személy tartózkodhat bent nálam.

Vajon mióta lehet bent Liam? – teszem fel magamnak a kérdést, amikor azzal kezdek el próbálkozni, hogy megtudjam simítani az arcát. De épp, hogy csak megmozdítom a tenyerében lévő kezemet, a szemei hirtelen föl pattannak, és a tekintetünk találkozik egymással.

-          Ellie... – suttogja a nevemet, halkan. – hát felébredtél. – jelenti ki, mint sem kérdezi, megkönnyebbülten. – Szólok egy nővérnek, vagy orvosnak, hogy felébredtél. Mindjárt visszajövök – mondja, és apró puszit lehelve az arcomra, lép ki a folyósora.

Pár perc elteltével, Liam az éppen engem kezelő orvossal tér vissza, aki már is el kezd kérdésekkel traktálni, míg a szemeimet is megvizsgálja...

***

Néhány óra elteltével, miután kivizsgálták, hogy nem maradt –e valami maradandó károsodásom a műtét során, egy rendes normális beteg szobába vittek, ahol Liam mellett, a szüleimet és a számomra fontos személyek is jelen voltak...

Annyira boldognak éreztem magam attól, hogy mindenki itt van velem, aki csak számít nekem.

A mosoly az arcomról levakarhatatlan volt egész nap  de úgy hiszem, hogyha van miért mosolyogni, akkor ne fogjuk vissza magunkat.

A szüleimen, Rosa-ékon, Jo-n és Tom –on, a lányokon és fiúkon, és végül Liam-en kívül  semmi másra nem vágyhatnék már. Mert bennük, és általuk meg van mindenem, amire vágyhatnék, avagy kívánnék.

Boldognak és szerencsésnek érzem magam, amiért ők a szeretteim, nélkülük mit sem ért volna küzdenem, de hála nekik, az lehetek aki mindig is akartam lenni...

Az estéhez közeledve, lassan mindenki búcsúzkodni kezdett tőlem, és kérésemre, most Liam is velük fog tartani.

-          Jó éjt El, és vigyázz magadra, mert holnap is szeretnénk téged ébren találni. – ölelt meg Louis, aki után Liam lépett közelebb az ágyamhoz.

-          Jó éjszakát Ellie. – suttogja közel az ajkaimhoz, amelyekre egy apró ám, de mégis szerelmes csókot nyomott. – Szeretlek.

-          Én is szeretlek, Liam! – viszonozom a vallomását.

Mosolyogva figyelem amint ő is kilép a szobából, míg végül csak a szüleim maradtak bent velem.

-          Jó éjt kicsim, álmodj szépeket. – köszön el anya is, miután a homlokomra lehel egy anyai csókot,  majd kettesben hagy apával, aki helyet foglal mellettem a széken.

Némi kis idő elteltével, a kezeimet a sajátja közé veszi, amelyet én hagyok is.

-          Nézd kicsim, tudom, hogy sokat hibáztam a kapcsolatukban, de tudnod kell, hogy mindig is nagyon szerettelek, ahogyan most is. Tudom, hogy egy egyszerű bocsánat szóval, nem javíthatok a múlton, de szeretném, ha újra kezdenénk. Megértem, ha még mindig haragszol rám, de kérlek adj egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, mennyire is fontos vagy nekem. – kéri, mire a szavai hallatán az arcomon végig folyik néhány, könnycsepp, míg az ajkaim mosolyra kúsznak.

-          Apa – szólítom meg, mire megpillantani vélem a tekintetében azt az örömöt, amelyet azzal okoztam, hogy újra apának hívom – már réges - rég megbocsájtottam neked, csak kellett némi kis idő, amíg elmondhassam neked, hogy már nem haragszom rád. Már bebizonyítottad, hogy mennyire is szeretsz. Hisz ha nem így lenne, akkor most nem lennél itt. Köszönöm, hogy itt vagy, és hogy csak tud, én is nagyon szeretlek apa!

-          Óh, kicsim. – ölel magához, és mostanra már együtt sírunk az örömtől...

Apa távozásakor az éjszakai nővér, akit Nora-nak hívnak, miután beszedette velem a fájdalomcsillapítót egy korty teával, kezdtem elálmosodni, míg végül meg nem adtam magamat, az álmok tengerének...

Epilógus

“Élet. Annyiszor ejtjük ki a szánkon, és még sem érezzük a súlyát... kaptad. Igen. Mind kaptunk egyet. Van aki harcolt érte mikor világra jött, és van akinek könnyebb volt az útja. Ok nélkül semmi sem történik, minden összefüggésben van, minden ami körülöttünk létezik, össze van kapcsolódva. Gondolkodj... levegő nélkül képtelen lennél élni, de az egyensúlyoknak is meg kell lenni, például a fény és a sötétség, a víz és a tűz, a hideg és a meleg, rossz és a jó... Olyan mintha csak mese lenne az egész, de mégsem. Benne élsz, a körforgás része vagy. Születsz, élsz, meghalsz. Rajtad áll, hogy az élsz az nálad mivel egyenlő. Sokan úgy tartják, hogy a boldogság és a szerelem is létezik. Próbáljuk meg ábrázolni őket, a szerelmet is hasonlíthatjuk mindenhez, de szerintem mindenki máshogy éli meg.

A boldogság, az pedig számomra benne van akár egy mosolyban is. Nekem az sem mindegy, hogyan kelek fel reggel az ágyból. Itt nem a bal lábbal vagy a jobb lábbal kelésre gondolok, hanem arra, hogy mit álmodtam, vagy hogy mosoly van –e az arcomon mikor kilépek a valóságba a takaróm alól.

Álmok. Olyan elképzelhetetlenek, ahogy léteznek, de igen, ott vannak. A valóság az, csak egy kicsit elferdítve.. mind álmodunk. Mindegyikünknek meg van írva a saját élete. Akár egy nagy könyv. Vagy egy társasjáték. Valaki felette ül, és mozgat minket  Attól függ minden a játékos éppen mit dob. Nem mindegy, hogy hatost vagy egyest dob.

Élünk, lélegzünk. Ki könnyebben, ki nehezebben. Az életet sohasem értheted míg át nem élet... tapasztalj, merj önmagad lenni, ne félj az elutasítástól. Tudd meg mit jelent az a szó, hogy ÉLNI. De ne vidd túlzásba, tudd hol a határ.. de ha átléped, kitudja milyen lesz onnan a kilátás, csak Te tudhatod...” – a szónoklatom befejeztét, hangos füttyszó és tapssor követi, amelyet én szimpla mosollyal, és enyhe meghajlással köszönök meg.

Majd amikor az iskolaigazgató lezártnak nevezi az érettségi – bizonyítván lezárását is, a szeretteimhez rohanok, akikkel hatalmas kört alakítva, öleljük meg egymást.

Először anyák gratulálását foglaltam el, akik nem kis megdöbbenésemre, a műtétem utáni két héttel, újra egymásra találtak. Majd őket követték Rosa-ék, és Joe – aki a fiúk közül, elsőnek pörgetett meg.

-          Gratulálok hercegnőm! – pörgetett meg másodikként, Tom, aki elhozta az újdonsült barátnőjét is, Lara-t, aki egy öleléssel és két puszival gratulált.

Tomékat követték Harry és Niall, akik után Maya és Zayn vont az ölelésükbe.

-          Már csak a megfelelő diplomák hiányoznak, és hivatalosan is ügyvéd lehetsz majd, el sem hiszem. – rázza meg a fejét hihetetlenül, Louis aki a fekete zakó alatt, egy fehér – kék csíkos tengerész pólót viselt, a kedvemért. – de azért gratulálok El, és alaposan megszorongat, majd végül átengedi a helyét, barátnőjének Rosalie-nak.

-          Én is gratulálok neked, Ellie! – ölel meg kedvesen.

Viszonozva az ölelését, pillanatokon belül szerelmem karjaiban kötök ki, aki miután megpörgetett, egy szerelmes *gratulálok* csókban részesített.

Én utánam pedig Rony  barátnőmön volt a sor, akit elhalmozhattak a többiek a gratulációiakkal, és kedves biztató szavaikkal. Amíg mindenki Rony-t fogta körbe, addig én fél karral át öleltem a mellettem álló, mosolygó barna hajú lányt. Akit mind össze, alig fél éve, hogy ismerjük, de már most úgy tekintünk rá, minthogyha ezer éve ismernénk.

Észreveszem, amit boldogsággal figyeli szemmel barátja, Louis vicces táncát, amely során biztosan állíthatom, le sem tudná tagadhatni, hogy odavan a mi répa imádó srácunkért.

Csak bízni és remélni tudok abban, hogy a kettejük kapcsolata jól fog alakulni... (de ez már egy másik történet)

Miután Rony is megkapta a gratulációkat, Mr. Borell igazgató rólunk és a szeretteimről is készített egy csoport képet, amelyre egész életem végig mosolyogva fogok visszatekinteni, mert mindenki rajta van, aki számít, és akikért bármit megtennék , és megadnék...

The End

Íme ez lett volna ennek a történetnek az első évada/könyve. Amelynek a második évada, ha még szeretnétek, hogy elkezdődjön, akkor elkezdem majd az írását.
Köszönöm, mind azt a kedves szót, biztatást, szeretettet és kitartást, amit tőletek kaptam. Úgy érzem, hogy soha sem fogom tudni meghálálni nektek, mindazt amit adtatok nekem. (Kedves szavakat, biztatást a folytatásra, és a kitartást - amiért nem hagytatok el.)
Remélem, hogy tetszett az utolsó rész is, ahogyan az egész történet.
És bár így megkésve, de ez lett volna az én karácsonyi ajándékom - kissé megkésve -.!

Köszönöm, hogy olvastátok a történetemet, és csak bízni tudok abban, hogy az ezután következőt is figyelemmel kíséritek és szeretni fogjátok majd. :)

Szeretettel: Love_day

Újabb felhívás!

Sziasztok.

Mint tudni illik egy újabb pályázat felhívásra került a sor, a Versenyek és Pályázatok c. blogunkon.
Amelyen három témából lehet választani.
Az első: RobSten témájú novella megírása - amely minimum 2-3, maximum 10 oldalas lehet.
A második: Alkonyatos - karácsonyi novella megírása - amelynek hossza 5-15 oldal lehet.
A harmadik pedig: One Direction szintén karácsonyi novella írása - mely szintén 5-15 oldal lehet. - Mindegy, hogy melyik tag van a főszerepben, a lényeg, hogy mind az öt fiú szerepet kapjon az éppen adott novellában.

A választási lehetőség az adott, a lényeg, hogy: a RobSten témában beküldött novellák tárgya: 1. pályázat
                                                                       az Alkonyatos témában beküldött nov. tárgya: 2. pályázat
                                                                       az One Direction témában beküldött nov. tárgya: 3. pályázat
                                                                                                             legyen!

Beküldési határidő: december 20.
erre az email címre: dory022@gmail.com

További kérdéseket kommentben, chat-ben és email-ben fogadunk, és válaszolunk meg!
Reméljük, hogy lesznek majd még további érdeklődök és jelentkezők!

by: Dóry a négyzeten

19. fejezet

Sziasztok! Nos ahogyan ígértem, igyekeztem még mára meghozni az utolsó előtti részt, amely remélem tetszeni fog majd nektek. :) Az előző részhez írt véleményeket pedig nagyon szépen köszönöm. :) Ígérem, megpróbálok sietni az utolsó fejezettel. De addig is kellemes olvasást, és hetet nektek!

Love_Day

“Az ölelés az egyik legbensőségesebb mozdulat két ember között. Érzékeltetjük vele a szeretet, a szerelmet és a barátságot...”

 (Change My Mind)

(Liam sz.)

Száguldó gondoltaim megtorpannak. Tanácstalanul egy helyben állnak. Olyan érzésem támad, mint mikor elhajtok valami mellett, és később ugyan nem tudom, hogy mit láttam szemem sarkából, de érzem, hogy fontos.

Nem tudom, hogy mit kéne tennem, vagy éppenséggel mit nem. Az eddigi napok és hetek, elnyomott félelem érzései, most döntöttek, úgy – hogy ellepik a testemet, és az agyamat egyaránt.

Nem tudom, hogy mit hoz a holnap. De félek. Félek, hogy elveszítem azt a személyt akiért minden egyes alkalommal hevesebben kezd verni a szívem. Az eddigi tizennyolc évem alatt, még soha nem éreztem ilyet, vagy ehhez hasonlót.

Amikor rám mosolyog, a napom jobbá és szebbé válik. Amikor a gyönyörű tengerkék szemeibe nézek, a világ megszűnik létezni körülöttem, és csak is ketten létezünk. Amikor vele vagyok, minden gondom és bajom megszűnik, s nem számít más csak az, hogy velem van, és boldognak látom őt.

Eddig elnyomtam magamban azt a tudatot, hogy ő beteg, amiért lelkiismeret furdalásom is van. Még akkor is, ha csak azt akartam, hogy ő boldognak érezhesse magát.

Most ébredtem rá igazán, hogy akár el is veszíthetem őt. Hiába mondja mindenki azt, hogy nem kell mindig a legeslegrosszabbra gondolni. De mi van akkor, ha éppenséggel ez miatt történnek meg velünk a rosszak? Ezt nem tudhatjuk, éppen ezért kell arra is gondolni, hogy mi van, ha nem úgy történnek majd a dolgok, ahogyan azt szeretnénk, és elvárnánk. Legalább is én így hiszem.

És, bár számomra is nehéz, sőt mi több fájdalmas erre gondolnom, de erre is számítanunk kell, még ha nem is akarunk.

Csak bízni és reménykedni tudunk abban, hogy minden rendben lesz majd, és hogy Ellie velünk marad.

-          Liam, hé! Danielle aki a föld nevű bolygón él, hívja Liam Payne-t. – bökött meg Ellie, s ezzel sikerült vissza rántania engemet a gondolataimból.

-          Igen? – kérdezem, miközben az ölembe rántom le és a karjaimmal pedig körül ölelem. Ő pedig, imádott hangján felkacag.

-          Ideje lenne felmennetek a színpadra, mert idő van. – magyarázza, majd amikor az arcára emelem a tekintetemet némi aggódást vélek ki olvasni a szemeiből. – Minden rendben van?

-          Persze. Csak elbambultam. – felelem, majd az időközben összekulcsolt ujjainkat az ajkaimhoz emelem, és egy apró puszit lehelek rá.

-          Liam, gyere már! Már csak rád várunk! – lépett be az öltözőbe Harry.

-          Jó – jó, megyek! – mondom egy nagy sóhajt kíséretében.

Majd hagyom, hogy Ellie felálljon az ölemből, és maga után húzzon engem is.

Kilépve az öltözőből Ellie-vel egy apró puszit váltottunk, ugyan is a Harry-nek és Louis-nak nevezetű barátom, belém karolva húztak fel maguk után a színpadra, amint Steven, Mays apja felkonferált minket.

-          Helló! Szép estét mindenkinek! – köszöntöttük rajongóinkat.

Mint minden egyes adandó alkalommal amikor fellépünk, egyfajta megnyugvás és a haza szeretetét érzem. Igaz van igazi otthonom, de amikor éneklek akkor érzem magamat igazán otthon. Az emberek öröme és szeretete amelyet felénk árasztanak, egyszerűen leírhatatlan érzés és élmény is egyben.

Ha ők nem lennének, mi sem lennénk most itt. Ezért a legkevesebb amit tehetünk értük, hogy nem adva fel az éneklést, fellépésről – fellépésre feldobjuk a napjukat, avagy estéjüket, és örömet szerzünk nekik a dalainkkal.

-          Dobjuk fel ezt az estét, az egyik új dalunkkal a Little things –sel. – kiáltom hangosan, mire a rajongóink lány tagjai hangos sikításba tör ki.

Ekkor a nekünk külön felkészített székekre ülünk le, miközben Niall kezébe a saját gitárja került.

Mielőtt felcsendülhetett volna az első akkordok, a lámpákat lecsukták és csak a színpadot bevilágító fényszóró égett.

Először Zayn hangja szólalt meg, mire a tekintetemet Mays-re emeltem, aki szélesen mosolyogva karolt bele, Ellie-be és Rony-ba. Majd miután egy kacsintást megengedtem magamnak szerelmemre nézve, az én sorom következett és közben újra a közönségre tekintettem.

-          I know you’ve never loved. The crinkles by your eyes when you smile, You’ve never loved your stomatch or your back at the bottom of your spine. But I’ll love them endlessly...(Tudom, hogy sosem szeretted a ráncokat a szemednél, mikor mosolyogsz. Sosem szeretted a hasad vagy a combjaid, a gödröket a hátadon, a gerinced alján, de én végtelenül szeretem őket...)

Amint az én sorom a végéhez ért, bekapcsolódtak a többiek is a refrénbe...

A dal közben felelevenedett bennem azok az emlékek, amikor ezt a számot vettük fel, a stúdióban  és a lányok is csatlakozták hozzánk. Amit Rony fel is vett mobillal.

Emlékszem aznap este már totál fáradtak voltuk, ugyan is szinte egész nap megállás nélkül a dalainkat vettük fel. És amikorra már azt hittük, hogy nem bírjuk tovább, a lányok jelentek meg, akik a vidámságukkal és a támogatásukkal feltöltöttek minket.

-          I won’t let these little things, slip out of my mouth. But if it’s true. It’s you, it’s you, the add up to. I’m in love with you, and all your little things...(Nem hagyom, hogy ezek a kis dolgok kicsússzanak a számon, De ha ez igaz, téged, ezek csak is téged, eredményeznek. Szeretlek téged, és az összes ilyen kis dolgot...) – halkult el a hangunk, mire hatalmas taps – éljenzés – és hangos füttyszó töltötte be az arénát. – Köszönjük. – feleljük mosollyal, meghajolva, majd belekezdünk egy újabb számba, amelyet követi a többi dalaink...

(Danielle sz.)

Ahogyan most így végig tekintek azon a két személyen - akik mellettem állnak -, majd a színpadon lévő fiúkon, úgy érzem, hogy sokat köszönhetek nekik. Amiért mellettem álltak és állnak ebben a nehéz időszakban, az helyett, hogy magamra hagytak volna. Amiért támogatnak, és nem hagyják, hogy magamba forduljak. Ők miattuk, Tom és Rosa-ék, és a szüleim miatt érzem úgy, hogy harcolnom és küzdenem kell a betegségem ellen. Leginkább miattuk, mentem bele a műtétbe, és az ezzel járó vizsgálatokba.

Bár félek a holnapi naptól, de még is boldognak érzem magamat. Talán most vagyok a legboldogabb és a legkiegyensúlyozottabb, mert mellettem vannak a szeretteim, akikért érdemes élnem...

Az éjfélhez közeledve a fiúk a negyedik visszahívás után, azt a számot adták elő, amely Liam szerint, pont a mi kettősünkhöz illik. Vagyis inkább a refrén. S éppen ezért lett ez a mi dalunk, a mi refrénünk:

-          Cause we belong together now (yeah). Forever united here somehow (yeah). You got a plece of me and honestly. My life (my life) would suck (would suck) without yooouu.... (Mert most már egymáshoz tartozunk (igen). Örökké együtt leszünk valahogy, (igen). A tiéd egy darab belőlem, és őszintén. Az életem (az életem) szívás lenne (szívás lenne) nélküled...)

***

Hazaérve, míg mindenki a szobájába ment, addig én és Liam a hátsó udvarra sétáltunk, majd helyet foglalva a hintában, egymást át karolva néztük a csillagos eget.

Ahhoz képest, hogy kevesebb mint tíz óra múlva a műtő asztalon fogok feküdni, az orvosok kezeik alatt, egyáltalán nem érzem magamat kétségbeesettnek  Meglehet azért, mert úgy hiszem, hogyha a félelemmel és azzal, hogy mi van ha.. kérdéssel törődnék, akkor most nem érezném azt a boldogságot, amelyet most jelen pillanatban érzek.

Mindig úgy hittem, a betegségem be fogja határozni azt, hogy önkénytelenül is boldog lehessek mindazon személyekkel, akik a legfontosabbak az életemben. De nem. Nem így történt. Sokkal inkább, még közelebb hozott minket. Aminek én csak örülni tudok...

-          Tudod, az én életem is szívás lett volna, és lenne ha te nem lennél most velem. – búgtam Liam mellkasába a szavakat, idézve a dalból amelyet az este folyamán adtak elő.

-          Az én életem is szívás lenne nélküled! – suttogja halkan, az állam alá csúsztatva ujjait. Majd amikor a fejünk egy szintbe érkezik, miután Liam szerelmet vall, összeérinti az ajkainkat. – Szeretlek!

A csókja gyengéd és édes, - mint a méz – ahogyan szokták ezt mondani, - azonban én inkább a legfinomabb kókusz süteményhez hasonlítanám a csókja ízét. Amelyből, úgy érzem, hogy sosem lenne elég...

Amikor ajkaink elváltak, Liam a homlokát az enyémnek döntötte, de a szemeit nem nyitotta ki. Az ujjaimmal végigsimítottam a sima arcán, s közben mélyen magamba szívtam arca minden egyes részét.

Szerencsésnek érzem magam, amiért megismerhettem a valódi énjét, aki úgy és azért szeret engem, amilyen vagyok. Bár lehet néha kissé makacs vagyok és ön fejű, de ő így ismert meg, és szeretett belém.

-          Azt hiszem ideje lenne pihennem egy keveset, a műtét előtt, bár úgy is altatni fognak. – szólaltam meg némi idő eltelte után, mire ő világ leggyönyörűbb csokoládé barna gömblyeit kinyitotta, és mosolyogva tekintett vissza rám.

-          Szerintem is pihenned kellene egy keveset. Gyere, menjünk. – mondja, majd miután mind a kettőnket talpra állít, a kezünket összekulcsolva, vezet vissza be a házba...

A szobámhoz érve, mielőtt Liam elköszönhetett volna, hirtelen a karja után kaptam.

-          Liam várj! Nem lehetne, hogy ma éjszaka velem aludj? – kérdezem félve a visszautasítástól.

-          Ha szeretnéd, akkor veled alszom. – lép vissza. – csak letussolok és már itt is vagyok. – simít végig az arcomon újból.

-          Oké. – felelem, majd belépek a szobámba...

Körülbelül félóra eltelte után amikor visszatértem a szobába, Liam – et már az ágyam szélén ülve találtam.

Az ágyhoz lépve, Liam-et fentebb húztam az ágyon, aki közben ránk is terítette a vékony takarót, majd mikor sikerült elhelyezkednem a karjai között, arra kértem őt, hogy énekeljen nekem. 

Lassan – lassan kezdtem elveszíteni az önuralmamat az eszméletem felett, míg végül a Liam által dúdolt dal hallatára, mély álomba szenderültem...

***

Reggel amikor felébredtem, némi szorongást éreztem a gyomrom tájékán. De tudtam, hogy ez csak az alig pár óra múlva esedékes műtét miatt van. Így hát próbáltam elterelni a figyelmemet, de semmi sikerrel nem jártam. Hiába kértem segítségül a srácokat, hogy tereljék el a figyelmemet, de ők is, ahogyan én szintén gyomorgörccsel ébredtek fel. Nem is hibáztatom őket érte, mert tudom, hogy nem akarnak elveszíteni engem, ahogyan én sem őket.

Szerencsére anyával és Rony –val még a tegnapi napon elpakoltunk némi váltás ruhát, és tisztálkodási szettet amelyre szükségem lehet, mindaddig ameddig a kórházban tartózkodom majd.

A tíz órához érkezve, mindannyian a limóba szálltunk be, ahol ki – ki ért, annak a kezét szorongatta, ahogyan én is tettem anyával és Liam – mel. Aki bár ugyanazzal a szédületes mosolyával mosolygott rám amelyet szeretek, még is tudom, hogy belül ő is épp úgy ideges és fél, mint ahogyan én és a többiek.

A kórházhoz érve, mély levegőt véve szálltunk ki mindannyian a limóból, ami előtt nem is kevesen figyeltek fel ránk. De szerencsénkre most senki sem jött oda hozzánk, hogy aláírásokat szerezhessenek a fiúktól, amiért most magamban hálás is vagyok.

Épp hogy csak be értünk a kórház épületébe, a recepciós pultnál pont a kezelő orvosomba ütköztünk, aki mint ugyan kiderült csak is minket várt.

Amíg Dr. Wayne anyával és apával beszélték át újra a műtét készületeit, addig én Liam ölelésébe húztam magam, amikor beszálltunk a liftbe. Ahol úgy éreztem, hogy valami új felé közeledek.

Minden egyes számmal mi megjelent a kijelzőn egyre jobban éreztem, közeledek.

Megérkeztünk! – jelentettem ki magamban, amikor kiléptünk a folyósora. Elindultunk a folyóson és egy öltöző felé tereltek, ahova csak anyával mentem be.

Átöltözve a zöld védő köpenyféleségbe  sorban köszöntem el mindenkitől. Visszatartva a könnyeimet, hagytam, hogy Dr. Wayne bevezessen a “kettes számú műtőbe”, ahol kémlelő arcok hada vett körül. Mind úgy vizsgált, hogy szinte a vesémig beláttak.

Felkészítettek a műtétre, először az egyik kezem szúrták, majd a másikat, s végül ki is kötötték mindkettőt. S egyszer csak képszakadás...

A frissről!!! + Valami, ami számomra fontos!

Sziasztok.

Először is kezdeném azzal, hogy remélhetőleg a mai napon felkerül majd a 19. fejezet. Amelyet, este 7-ig igyekszek befejezni, és feltenni.Ha esetleg ma nem kerülne fel, akkor a holnapi napon. De akkor mindenképpen! De bízom abban, hogy még ma feltudom rakni. :)

Másodszor pedig folytatnám azzal, hogy mint tudjátok avagy még nem. A versenyek és pályázatú c. blog - on hirdetett, 1. pályázatnak a beküldési határideje három nap múlva lejár. Azaz pontosan dec. 6 -án.

Örömmel várjuk, a novellákat. A blogon minden információt megtalálhattok a novellával kapcsolatosan.

http://versenyek-palyazatok.blogspot.hu/

Köszönettel: Love_Day

Újdonság!

Sziasztok.
Igaz ez ismételten, még nem a friss. De rajta vagyok!
Most amit leginkább szeretnék megosztani veletek, azaz, hogy: Én és egy ismerősöm, ketten közösen nyitottunk egy blogot, amelynek a címe: Versenyek és Pályázatok ( a címre kattintva az oldalon találhatjátok magatokat)
Ami ezt takarja: az egy különböző versenyekre való felhívásokat. Amelyről a blogon többet is megtudhattok.
Igazán örülnénk neki, hogyha benéznétek, és ha gondolkoznátok a dolgon. :)

Előre is köszönöm/köszönjük!

Love_Day

18. fejezet

Sziasztok. Íme itt is lenne az újabb rész. Amelyet sajnálatosan sikerült össze is csapnom. Amiért elnézéseteket is kérem. De ezen a héten, nem igazán tudtam most a fejezetre koncentrálni. Teljesen le voltam foglalva mással, éppen ezért késtem is a fejezettel. :/

Az előző fejezethez írt kommenteket, nagyon szépen köszönöm! És az eddigi szavazatokat is. :)

A következő fejezetet, amely egyben az utolsó előtti rész is lesz, igyekszem jobban, és hosszabbra írni. 

Kellemes olvasást, estét, és hétvégét mindenkinek!

Love_Day

(Danielle sz. )

Eddig mindig egyedül éreztem magam, de igazából sosem voltam teljesen egyedül. Mindig körül ölelt valami, amit csak a csend egy kis szigeteként tudtam jellemezni. A csendnek azon ritka fajtája volt ez, amikor az ember a levegőt sem meri kiereszteni, nehogy elijessze.

Tökéletes nyugalom száll meg... nem emlékszem, hogy vala is éreztem volna ilyen fokú békességet.

De érzem, hogy most minden megváltozott(ik) körülöttem.

A parton ülve, a hátamat Liam mellkasának döntve, mind a ketten a távolba meredünk, összekulcsolt ujjakkal. Orrunk előtt ott hömpölyög a víz, míg a partok közé a nyugodt békesség szorul. Csak bámuljuk a látszólag egyhangú, de mégis mindig változó folyamatot, amit a híd lámpáinak fénye világít meg.

Miután tudomást szereztem a betegségemről, nem hittem, hogy valaha is megfogom tudni tapasztalni a szerelem érzését. És most, hogy még is van részem érezni ezt a gyönyörű érzelmet, mérhetetlen boldogság járja át az egész testemet.

Az összekulcsolt ujjainkra tekintek, és az ajkaim pedig mosolyra kúsznak. Amit Liam észre is vett.

-          Min mosolyogsz? – kérdezi, és egy apró puszit nyom az arcomra.

-          Csak a boldogságtól mosolygok. – felelem. – Talán baj?

-          Hogy baj –e? De hogy is, kis butus. – von magához még közelebb. S én pedig boldogan élvezem ki, meleg ölelését.

Némi idő eltelte után, egyetértve döntöttünk úgy, hogy ideje haza menni.

Rendet téve magunk után, amint beültünk a szépséges Alfa Romeóba, Liam már be is indította a kocsit.

Időközben az ujjainkat újra összekulcsoltuk, és miközben Liam a vezetésre koncentrált, addig én a mellettünk elsuhanó, kivilágított várost figyeltem.

Amikor megálltunk egy piros lámpánál, a tekintetem, az utca túlsó oldalánál elhelyezkedő Bowling pályának elnevezett helyre esett, ahonnan a velünk egykorúak és felnőttek, nevetve szállingóztak ki és be. Az a gondolat futott át a fejemben, hogy egyszer a közeljövőben mi is eljöhetnénk ide. Gondolok itt a fiúkra, és a csajokra. Rosa-ékra akiket a nagyszüleimnek tekintek. Tom-ra, és Joe-ra, akik olyanok nekem mint, a nagy testvérek. A szüleimre, és végül pedig Liam-re. De erről majd a többiek véleményét is kikérem majd, hogy őt mit szólnának hozzá. És ha beleegyeznek, akkor szerintem kétség sem férne ahhoz, hogy egy őrületesen jó délutánunk avagy esténk lesz.

A hazafelé vezető utón,  Liam – mel is megosztottam a gondolatomat.

Szerinte is jó móka lehetne, egy bowling estét tartani, és az elmondása szerint a fiúk is tuti, hogy benne lennének.

Ez idáig, jól is hangzik. Azonban, ha a többiek is benne lesznek, akkor az maga lenne a tökély.

De ez csak is akkor lesz biztos, ha a saját szájukból hallom majd...

***

Másnap délután miután megebédeltünk, három kocsira osztódva, indultuk el a Bowling pályára. Rony, May,Zayn velem és Liam-mel ültek az Alfa Romeóba. Niall, Louis,Rosa és  Pedro, Joe –val jöttek a szüleim után. Tommal pedig ha minden igaz, pedig a pályán fogunk találkozni.

Igaz kicsit sajnálom, hogy Harry nem tarthat velünk. De elfogadtuk és meg is értettük, hogy most szeretne egy kis időt a szüleivel tölteni. Akikhez még a délelőtti órákban utazott el.

-          Már alig várom, hogy oda érjünk, és elkezdjünk játszani! – mondtam izgatottan, mire a kocsiban mindenki felkuncogott.

-          Majd nem leszel ilyen túl buzgó, ha kikaptok! – szólalt meg Zayn.

-          És mi van, ha ti lesztek azok akik veszteni fognak? – kérdezte Mays.

-          Azért mert mi már régóta bowlingozunk, és igencsak profi játékosok vagyunk. – válaszolta nagyképűen, a titokban magába szerelmes rossz fiúnk.

-          Valakinek itt túl nagy az egója! – bökte oda neki, a vörös hajú barátnőm.

-          Csak mert biztos vagyok a győzelmükben?

Mays és Zayn egészen addig civakodtak azon, hogy melyik csapat is fog győzni, és hogy melyiküknek nagyobb az egója, amíg meg nem érkeztünk a kijelölt helyre.

Miután biztos helyre sikerült leparkolni mind a három kocsit, és sikerült leráznunk magunkról a fiúk rajongóit. Akik a mai délután, gazdagabbak lehettek egy – egy aláírással és közös fotókkal, a fiúktól.

Szerencsére, apa jóvoltából hamar sikerült tovább állnunk. Azonban amíg mindenki másnak megvolt a cipő csere, addig Rony, May és én azon vitatkoztunk, hogy melyikünké legyen az egyetlen harmincnyolcas számú cipő.

-          Én vagyok a nagyobb és az idősebb is, éppen ezért legyen az enyém! – rántotta ki Rony a cipőket, May kezéből.

-          Az enyém legyen, mert én vagyok a legkisebbik! – vette vissza, May.

-          Na azt már nem! – álltam közéjük, majd egy hirtelen mozdulattal már az én kezemben landolt a cipő egyik fele. – Az én ötletem volt ez a program, és így az enyém kell hogy legyen! – mondtam határozottam, és a másik cipőt is a kezembe vettem.

Amíg mi hárman a cipőn vitatkoztunk, a körülöttünk lévők mind rajtunk szórakoztak, Niall kivételével. Aki egy hatalmas sajtos burgerrel a kezében foglalt helyet, a tőlünk alig egy méterre lévő asztalnál.

Meghökkenve fürkésztem őt, és az a kérdés fordult meg a fejemben, hogy még is honnan szerzett ő kaját? Mert én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy az elindulásnál lett volna nála kaja. De még arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán itt is lehet –e kapni sajtos burgert, vagy egyéb kajának nevezhető dolgot.

Meglehetősen Niall, annyira lefoglalta a figyelmemet a csajokkal folytatott civakodásról, hogy arra eszméltem föl,... hogy a cipő, anya kezébe került.

-          Tudjátok mit? – szólalt föl anya. – Csak hogy elkerüljük a súlyosodó veszekedést köztetek, ezt a cipőt egyikőtök sem fogja fel venni.

-          De... – vágtunk volna közbe, ha anya le nem int minket.

-          Helyettetek én leszek az aki felveszi majd. – jelentette ki, és ezzel lezártnak is tekintette ezt a témát.

De az helyet, hogy néma duzzogásba kezdtük volna, egyszerre tört fel mindhármunkból a nevetés. Amihez nem sokkal később csatlakoztak a többiek is...

A játék kezdetének elején, Rony-val egy “mindent bele” nézését vetettünk egymásra. Amelyet a társaságból, egyedül csak anya értett meg.

Otthon Chicagóban, rendszeresen jártunk el péntek délutánként Rony-val, és pár sulis társunkkal a Maximan Bowling-ba. Ahol volt alkalmunk, és lehetőségünk profi játékosokká válni  Már ha lehet így nevezni minket, akkor amikor sikeresen telibe tudtuk találni a bábukat, egyetlen egy gurítással.

Két részre osztva a csapatot: lányok a fiúk ellen, kezdtünk neki a játéknak.

Először Mays gurított, aki a tíz bábuból, mindössze csak hatot tudott ledönteni, Zayn örömére. Aki utána következett. De amikor neki csak ötöt sikerült kiütnie, mi is csatlakoztunk Rony-val Mays-hez, s együtt röhögtük ki Mr. Egoistát.

-          Úgy tűnik, hogy igen csak jó délutánnak nézünk elébe! – csapta össze a két tenyerét, Tom.

Aki nem sokkal, Mays gurítása előtt érkezett meg.

***

Utolsónak én és Apa maradtunk, akik még nem gurítottak. És az állás pedig eddig döntetlen lett. Ha most sikerül ledöntenem mindet, de apának meg nem, akkor a játékot mi nyerjük.

-          Hajrá Ellie! Megtudod csinálni! Úgy ahogyan szoktad, csak nyugodtan és lazán. – biztatott barátnőm.

-          Rendben. – feleltem bólintva.

Az ujjaimat a golyóba dugtam, és miután beálltam a helyemre, kifújtam a bennem lévő levegőt. Majd előre futva a pálya széléig, egy hercegnős pukedlizéssel a golyót a bábuk felé lendítettem.

Rettentő lassúnak tűnt az idő, és a golyó gurulása is, ebben a pillanatban. Anyáék felé fordulva, vártam a végeredményt, izgatottan. De a szemeimet szorosan lehunyva tartottam.

Döntse le mindet! Döntse le mindet! – mondogattam magamba. És amikor Rony-ék és anya is hatalmas éljenzésbe kezdtek, a szemeimet mosolyogva nyitottam ki.

-          Éljen! Éljen! Nagyon ügyes voltál! – ugrott a nyakamba dilis barátnőm boldogan.

-          Szép volt, de még ezzel nem dőlt el a meccs vége. Ugyan is még nekünk is van egy emberünk, aki még nem gurított. – csitított le bennünket Zayn.

Akinek igazat is kellett, hogy adjunk.

Ekkor mint egy végszóra, apa is beállt arra a helyre, ahol én is álltam nem rég, majd miután visszaszámoltunk neki háromtól, ő is előre lendítette a golyót... és amikorra már azt hittük, hogy telibe talált apa is, a golyó mintha velünk lenne, pont a bábuk előtt alig ötven centi méter távolságnál, gurult le jobb oldalra.

Míg a fiúk bosszankodtak az eredményt illetően, Niall kivételével – aki újra megéhezett -, addig mi lányok pedig egymás nyakába ugorva ünnepeltük a győzedelmünket...

***

(Deborah “Ellie anyukája” sz.)

-          Nem voltam benne biztos, hogy valaha is őszintén, újra boldognak fogom látni. És mégis, dacára mind annak, ami történt, most már tudom, hogy az. Boldog. – mondtam ki a nyilvánvalót, annak a férfinak akit a lányom apjának mondhatok, miközben az erkély ajtajának dőlve figyeljük, amint a gyerekek játszanak.

Hosszú ideje már, hogy nem láttam ilyen boldognak az én Ellie-met, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem. De én annak csak örülni tudok, hogyha őt boldognak láthatom. Nincs is szebb fogalom, vagy érzés annál, amit akkor érez a szülő, ha a gyermekét felszabadultnak lássa.

-          Rettenetesen szégyellem magam, amiért nem figyeltem rá úgy, ahogyan azt kellett volna. – hajtotta le a fejét, bűnbánóan. – Szörnyen érzem magam amiért, cserben hagytam őt akkor, és előtte is. Amikor elhagytatok, akkor döbbentem rá igazán, hogy mit is jelentettek, és jelentetek nekem.

-          Simon, ne. Kérlek, ezt a témát inkább ne is feszegessük tovább. – szóltam közbe, mielőtt újra veszélyes vizekre eveznénk.

Hol ott közben, nekem is rettenetesen fájt meghoznom azt  a döntést, hogy Ellie-vel, együtt elhagyjuk őt. De akkor nem volt más választásom.

-          Sajnálom. – kért bocsánatot.

-          Tudom. – mondtam, majd továbbra is a fogócskát játszó gyerekeken tartottam a tekintetemet. Akik bár már nem is gyerekek, ha nem sokkal inkább felnőttek.

De számomra, Ellie mindig is az én kicsi lányom marad.

-          Héj, Anya – apa, gyertek szálljatok be ti is! – szaladt hozzánk, Ellie.

Akinek a szemei, a boldogságtól ragyogtak.

-          Jó – Jó, már megyünk is, kicsim! – adta meg magát Simon, aki már bele is vetette magát a játékba.

-          Anya te nem jössz? – kérdezte felém fordulva.

-          Nem. Én most nem. De ti csak játszatok nyugodtan. – simítottam a füle mögé egy kósza tincset.

-          Oké. Szeretlek anya! – mondta és egy puszit nyomott az arcomra.

-          Én is téged kicsim. – viszonoztam a vallomásomat.

Majd örömmel kísértem figyelemmel tovább, amint a lányom önfeledten, felszabadultan játszik a barátaival, a barátjával és az édesapjával. Akivel a viszonyuk, úgy tűnik  hogy jó úton halad, a régi kapcsolatuk felé. Amikor még Ellie, kicsi volt....