9 - 10. fejezet

(Flo Rida - Whistle)

(Danielle sz.)

    Amint Joe leparkolt a Cowell ház udvarán, Maya-val együtt azonnyomban ki is pattantunk a limóból. Amikor Maya a tekintetét a házra emelte, eltátotta a száját. Na igen, azt megkell hagyni, hogy kivülről is elktudja kápráztatni az embereket a ház. Ahogyan annak idején engemet is.

-          Ti-ti itt laktok? – kérdezte csodálkozva.

-          Igen, itt. –feleltem.

Majd kézen ragadva őt futottam fel a lépcsőn, és amint a házban találtuk magunkat, elengedtem őt. És amíg én „apám” irodájába mentem, addig hagytam, hogy Maya körbe nézhessen.

Lehet, hogy nem szabadna őt egyedül hagynom, hiszen még alig pár órája, hogy ismerem csak. De valami azt súgja, hogy ő rendes lány. Így miután megtaláltam a kért dokumentumot, tértem vissza az előszobába.Ahol Maya elképedt tekintettel meredt az antik szekrény mellé..

Ahol egy fehér és vörös színű rózsa futott végig egy vasrács szerűségen. Igaz egy kicsit elképesztőnek hangzik ez az egész. De, Pedro-nak köszönhetően, még is igaz. És gyönyörű látványt mutat.

-          Ez... ez gyönyörű. – motyogta elképedve.

-          Szerintem is az. De, ez egyedül is csak Pedro érdeme. Aki ott jön. – mutattattam a konyha iránya felől, ahonnan az említett személy tartott felénk. -Maya, hadd mutassam be neked Pedro-t. A ház gondokát, és egyben őslakosát. Aki szinte olyan számomra, mintha a nagyapám lenne. – fordultam újdonsült barátnőm felé. – Pedro, ő pedig itt Maya annak a clubnak a tulajdonosának a lánya, ahol a fiúk a ma este fognak fellépni.

-          Örvendek. – nyújtotta a kezét Maya, Pedro felé.

-          Én is örvendek. – fogott vele kezet. – Esetleg nem érezted jól magat a clubban? – fordult felém kérdő tekintettel.

-          Á, de hogy is. Erről szó sincs. Csak ap... akarom mondani, Simon megkért, hogy ezeket itt – mutattam fel a kezemben lévő mappát – vigyem el neki. De, megyünk is vissza. Csak előtte át öltözöm.

-          Óh, értem. Hát akkor előre is jó szórakozást. – mosolygott ránk kedvesen, majd mielőtt elhaladt mellettem, a homlokomra nyomott egy puszit.

-          Köszönjük. – mondtuk egyszerrre Maya-val, akivel már az emeleten lépkedtünk fel, egészen a szobámig.

A szobámba felérve, a kezemben lévő mappát az ágyamra dobtam, majd a ruhás gardróbomba léptem be. Ahol a választásom egy fekete szatén rövidnadrágra, és egy aranybarna színű topra esett. Amely alá egy fekete fehérnemű szettet választottam. Míg kiegészítőnek, az aranymedálomat tettem fel. Amelynek a közepében két F betű volt belevésve, azaz a második betű fordítottan.

A hajamat pedig visszakötöttem lófarokba, miután az kibomladozott a gumiból. Egy kis parfümőt fújtam magamra a kedvencemből, amelyből Maya-nak is adtam.

-          Klassz a szobád, meg a házatok is. – mondta, miközben az ablakon át kitekintett az udvarra. – Csinos vagy. – fordult meg.

-          Köszi. Gyere, keressünk neked is valami dögös cuccot, amellyel leveheted Zayn-t a lábáról. Bár azt hiszem már levetetted. – néztem rá mosolyogva.

-          Hogy mi? – nézett rám döbbenten.

-          Aj, ne mond már, hogy nem vetted észre.

-          Még is mit? – kérdezte.

-          Hát, hogy Zayn-nek tetszel.

-          Na persze. Majd pont egy olyan lány tetszene, Zayn Malik-nak mint én?! Kizárt. – rázta meg a fejét, kissé csalódottan, majd levetette magát az ágyra.

Én csak a fejemet ráztam meg, majd odalépve mellé, felrángattam az ágyamról.

-          Igen pont te. És, most szépen velem jösssz, hogy kicsíphesselek téged. Hogy azután, Zayn-nek elálljon a lélegzete is, amint megpillant téged. – húztam be őt magam után a gardróbomba.

-          Huhh... hogy neked mennyi, gyönyörű ruhád van. – suttogta.

Én csak elmosolyodtam, majd a megfelelő ruhadarab keresésébe kezdtem. És amikor a kezembe akadt egy krém színű ruha, akkor tudtam, hogy ez remekül fog festeni rajta. Megkeresve a hozzá illő krém színű kivágott orrú magassarkú cipőt, Maya kezébe adva, a fürdőszobába toltam be őt.

Pár perc elteltével, amint kilépett a fürdőből. Elismerően csodáltam, hogy mennyire is jól áll rajta ez a ruha.

-          Elképesztően jól áll neked ez a ruha. Remélem, elfogadod tőlem ajándékba. – mosolyogtam rá.

-          Mi, de hogyis. Nem lehet. – kezdett tiltakozni, amelyet én nem hagytam.

-          Kérlek. Neked annyival jobban áll mint nekem. És, nagyon örülnék neki, ha elfogadnád. – néztem rá kérlelőn.

-          Aj... köszönöm, köszönöm. Annyira kedves, és aranyos vagy. – lépett közelebb hozzám, és hálásan megölelt.

Miután ki sminkeltük egymást, elkészítettem a frizuráját. Majd lefele indultunk a fölszintre, ahol beleütközve Rosa-ba, Pedro-ba és Joe-ba, pironkodva fogadtuk a bókokat. Elköszönve Rosa-éktól, Joe kinyitotta nekünk a limuzin ajtaját, amelybe beülvén már a clubb felé tartottunk.

Amikor megérkeztünk, Joe segített mindkettőnknek kiszállni, amely miatt hálás pillantásokat löveltünk felé. Majd a sorban álló tömeg mellett eloldalazva közelítettük meg a bejáratot.

-          Hölgyeim, álljanak be a sorba. – mondta a nagydarab fickó, aki az ajtóban állt.

-          Kérem, az apám a clubb tulajdonosa. – mondta neki Maya.

-          Már hallottam ezt a szöveget egy párszor kislány. Ugyhogy csak nyugodtan álljatok be a sorba. – mutatott a sor végére.

-          Na idefigyeljen maga őstulók! Én az igazat mondtam az előbb, ugyhogy vagy beenged mind a kettőnket most azonnal, vagy felhívom az apámat. – förmedt rá.

És ez így ment cagy ötpercen keresztül, hogy Maya a próbálta megértetni a férfival, hogy ki is ő, de nem járt semmi sikerrel. Már épp azon voltam, hogy az egyik hátsókijárat felé húzom magammal Mayat. Amikor egy ismerős hangot halltottam meg az ajtó felől.

-          Elindultak már, értem. Köszönöm Rosa. További szép estét. – kilépve az ajtón, emelte el a fülétől a telefont. – Á, már itt vagytok. – lépett közelebb felénk amikor észrevett minket. – Valami gond van esetleg, Philip? – fordult a nagy darab férfi felé Simon.

-          Ők... – mutatott ránk.

-          A lányom, és a barátnője, aki nem mellesleg a tulajnak a lánya. – válaszolta neki összehúszott szemöldökkel.

-          Értem. Sajnálom, nem tudtam. – nézett ránk bocsánatkérően.

-          Semmi gond. Előfordul az ilyesmi. – mondtam.

Azonban Maya nem volt ilyen engedékeny típus. Ugyan is elkezdte neki mondani a magáét, amikor ismételten karon ragadtam őt, és magammal húztam befele a már lassan megtelő clubba.

-          Kértek valami inni? – kérdezte meg Simon, amikor már egy kisebb helyiségű „VIP” részlegbe értünk.

-          Igen, én egy colát. – felelte Maya.

-          Én szintúgy. – feleltem én is.

-          Rendben. Akkor mindjárt hozzom is. – bólintott, majd magunkra hagyott minket.

-          Jó fej az apukád. – bökött meg.

-          Jah... – hagytam annyiban a dolgot. Ugyan is most legkevésbe sem az „apámmal” való kapcsolatommal akartam foglalkozni.

Miután egy harmincas éveiben járó férfi felkonferálta a fiúkat, hatalmas üdvrialgás és ujjongás lengte be az épületet. Amikor a fiúk a színpadra léptek, és felcsendült az első dal, mindenki teljes lázban énekelte velük a sorokat.

(One Direction - What Makes You Beautiful)

Valahonnan ismerősek voltak a fiúk hangjai csak azt nem tudtam, hogy honnan.  De megkell hagyni, igazán jó hanggal rendelkeznek mind az öten.

Miközben a soron következő dalokat énekelték, először a mellettem táncoló vöröshajú lányra pillantottam, majd a színpad egyik végén álló Zayn-re. Aki éneklés közben is, a közönség helyet, csak is Maya-t tüntette ki a figyelmével.

-          Nézz csak oda! – böktem oldalba, Maya-t és a Zayn felé biccentettem.

Aki továbbra is csak a lányt nézte.

-          Jesszusom. Zayn Malik engem néz... – motyogta halkan, de szerintem magának.

Zavarba jött, ez nem kétség. Hiszen az arcára kiülő pír, ezt bizonyítja.

-          Látod, mondtam én, hogy Zayn-nek elfog állni a lélegzete. – mondtam neki somolyogva.

-          Igazad volt. Én pedig nem hittem el. Ez annyira... uhh... elképesztő érzés. – sóhajtotta. – De te rólad pedig Liam nem veszi le a szemét. – fordította a fejemet arra a pontra, ahol ő állt.

Szürke farmert viselt, fehér torna cipővel, és fehér csíkokkal – lila kockás inget, amelynek az ujjai könyökig fellett hajtva. Göndör barna haja pedig rövidre lett nyírva. Bár sajnáltam, hogy egy jó darabig nem láthatom göndör fürtjeit, amelyet időnként egyenesre vasal. De még is, így sokkal érettebnek tűnt. És igazán férfiasabbnak.

Vagyis... Na valld be Ellie! Vald be, hogy így sokkal jobban tetszik neked Liam! – utasított egy hang a fejemben.

Oké, bevallom. Igen is, így sokkal jobban tetszik nekem Liam! – sóhajtottam fel magamban.

Amikor a pillantásunk találkozott, mind a ketten zavartan fordítottuk el egymásról tekintetünket.

-          Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten Maya, aki hol rám tekintett, hol pedig Liam-re.

-          Mi ... mivolt? – kérdeztem vissza.

-          Tudod te azt nagyon is jól. – mondta, s közben szerényen bólogatott is. – Van valami köztetek, ez látszik.

-          Még is miből gondolod, hogy van köztünk valami?

-          Komolyan mondom, ti összeilletek. Mind a ketten úgy tesztek, mint akik nem értik a nyílván valót. Drága „újdonsült” barátnőm, neked tetszik Liam Payne, akiért csak úgy mint a többi fiúért, több ezer lány rajong. Ha nem több... és az ő pillantásaiból kivéve, te is tetszel neki. – mondta, rám vigyorogva.

-          Az lehet, hogy nekem tetszik ő... de az totál kizárt, hogy én is tetszenék neki. – ráztam meg a fejemet.

-          Most totál ugyan azt csinálod, mint amit én nem is olyan régen. – világított rá, a nem rég történt párbeszédőnkre, amikor is azt bizonygattam neki, hogy ő is tetszik Zayn-nek.

Ezután nem szóltam egy szót sem. Egy pár percre kizártam a hangokat, és csak is a saját gondolaimat hallgattam visssza a fejemben.

Mivan ha Maya-nak igaza van?

-          Akkor boldog lennék.

Mivan ha tévedett?

-          Akkor minden bizonnyal, szomorú és csalódott lennék.

Bár tudnám, hogy miként is érez Liam.

Vajon ő is érzi azokat a bizonyos szikrákat, amikor az ujjaink egymáshoz érnek? A szíve neki is olyan hevesebben ver mint az enyém, amikor megpillantsuk egymást?

Óh, bárcsak tudnám a választ a kérdéseimre! – sóhajtottam fel.

(One Direction - One thing)

Gondolataimból, egy ismerős dallam felcsendülés zavart fel. És azt hiszem eléggé megdöbbent képet vághattam, ha Maya, Simon és mind az öt fiú engem tüntetett ki a figyelmével, amikor hirtelen pattantam föl a puffról.

Nem lehet, hogy pont ők énekeljék azt a dalt, amelyet az ide utazásomon lévő napon, pont a limóban hallgattam! – hogy kértem –e, vagy csak úgy gondoltam... nem tudtam eldönteni.

Ugyan is amikor Liam belekezdett a dallamba, a tekintete rabul ejtette az enyémet.

-          I’ve tried playing it cool. Girl when, I’m looking at you. I can never be brave. Cause you make my heart race. (Próbálom a menőt játszani. De mikor rád nézek, sose tudok/leszek bátor lenni. Mert tőled hevesebben ver a szívem.) ...

A szívem hevesebben vert a mellkasomban, ugyan is minden dalsorát, nekem énekelte. Mindvégig az én szemeimbe nézett, elnem eresztve őket. Annyira lehetetlennek tűnt, de még is igaz volt. Ugyan is a saját fülemmel, hallom, hogy valójában ők énekli ezt a dalt. Pont azt, amely az első hallásra, elnyerte a tetszésemet.

-          Get out, get out, get out of my head. And fall into my arms instead. (Tűnés, tűnés, tűnés a fejemből! Inkább omolj a karomba.)...

Amikor a számnak véget ér, vele együtt egy tízenöt perces szünetet is beiktattak. Ennek a negyed órás szünetnek köszönhetően, eltudtam slisszolni, barátnőm és „apám” mellett – akik épp a fiúk mai napon eddigi szerepléseiről diskuráltak -. Átvágva magamat a tömegen, az egyik hátsó kijárat felé vettem az irányt.

Amikor kiléptem az ajtón, egyből megcsapott a friss hűs levegő. Látva egy vaskorlátot, odamentem. Amelynek neki dőlve, hunytam le a szemeimet.

Még is miért végig az én szemembe nézve, énekelte ezeket a sorokat? – kérdeztem magamtól.

Mert lehet, hogy így próbálja a tudtodra adni az érzéseit. – válaszolta, egy másik hang a fejemben.

Lehetséges lenne, hogy valóban így akarta a tudomra adni, az érzéseit? - merült fel bennem egy újabb kérdés, amelyre most nem kaptam választ, az ismeretlen hangtól.

-          Ellie... – suttogta, egy ismerős mély hang, közvetlenül mellőlem.

Éreztem amin az ujjaival végig simít az arcomon. Az ujjai érintése nyomán, egy jóleső sóhaj szakadt fel a torkomból. Kinyitva a szemeimet, Liam gyönyörű csokoládé barna szemeivel találtam szembe magamat.

Egyikünk sem szólalt meg, de Liam ujjai még mindig az arcomat érintették. Hüvelykujja az alsó ajkamat súrolja, és a lélegzete elakad egy másodpercre – ahogyan az enyém is -. A szemembe néz, egy pillanatig, vagy talán örökre, állom aggodó – égető tekintetét az enyémbe fúrja. Ajkaival az enyémek felé közeledik... de én elfordítom a fejemet.

A fenébe is Ellie, mi a csudát művelsz?! – ripakodtam magamra.

Hallottam csalódott sóhaját, miközben az ujjait elhúzta az arcomról.

-          Sajnálom... de én... vagy is... nekem ez túl gyors. – nyögtem ki, amikor visszaemeltem a tekintetemet az arcára.

Még is mi a túl gyors neked El? Mitől félsz? – szólalt meg ugyanaz a hang, amely nem régiben egy választ adott nekem.

Esetleg attól, hogy én nem leszek elég jó neki?! Vagy attól, hogy mielőtt igazán egymásra találnánk, elszakadunk egymástól?

Mind a két kérdésre tudtam a választ. Igen, félek attól, hogy nem leszek neki elég jó. Félek attól, hogy nem lesz elég időm arra, hogy kimutathassam neki az érzéseimet.

-          Nekünk ez nem menne Liam... – suttogtam, majd lehunytam a szemeimet, hogy visszatudjam tartani a könnyeimet.

-          Danielle... – az ő szájából, különösképpen elképesztően hangzott a nevem. – Kérlek, nézz rám. – fogta két ujja közé az államat. – Kérlek.

Eleget téve a kérésének, kinyitottam a szemeimet. Aggódó és reményteljes pillantása újra rabul ejtett.

-          Honnan veszed, hogy nekünk nem menne? – kérdezte kíváncsian.

Elakartam fordítani a fejemet, de nem engedte. Elakartam szakítani a tekintetemet az övétől, de nem eresztett. Elakartam neki mondani az igazságot, hogy mitől is félek... de nem voltam rá képes. Hazudni meg nem tudtam, és nem is akartam neki. Neki nem.

-          Mert... – kezdtem bele, de az volt az igazság, hogy nem tudtam, hogy mit feleljek rá. - ... mert félek, hogy nem leszek neked elég jó. – nyögtem ki az igazság első felét, s lesütöttem a szememet.

-          Ne félj. – kérlelt. – Csak annyit kérek, hogy próbáljuk meg. Rendben?

Próbáljuk meg...

Még is mi bajod származhat belőle?

Esetleg annyi, hogy a végén megsebzem őt?! – kérdeztem ironikusan magamtól.

Jaj, ne légy már ennyire szigorú magadhoz! – szólt rám, a már ismerősen csengő hang.

-          Próbáljuk meg. – feleltem, mire megjelent az arcán az a boldog mosoly, amely engem is mosolygásra késztettet.

-          Köszönöm. – suttogta a fülembe, miközben magához ölelt.

Viszonozva az ölelését, egy pillanatra a megnyugvás érzése fogott el. Bár szerettem volna továbbra is kiélvezni az ölelését, mégsem tehettem. Ugyan is, alig két méterre tőlünk. Louis hangját véltük fel ismerni.

-          Bocsi galambocskáim hogy megzavarom ezt a meghitt pillanatot, de itt az idő a koncert második felének. – magyarázta.

-          Menjünk. – mosolyogtam rá Liamre.

Aki viszonozva a mosolyt, összekulcsolta ujjainkat, majd együtt mentünk be Louis után az ajtón.

Belépve az ajtón, pillanatokon belül elengedtük egymás kezét, mert Liam-nek a színpadra kellett lépnie.

Amikor visszamentem a VIP részlegbe, Maya egyetlen egy mondatától, egy hatalmas sóhaj kiséretében égnek emeltem a szemeim.

-          Minden egyes részletet elkell majd mesélned!

-          Oké... – feleltem, megadva magamat.

És most már biztosan állíthatom, hogy egy és ugyanazon a stílusa és viselkedése, mint Rony-nak. Nem elég nekem egy Rony Baker, és még hozzá csatlakozik egy Maya Stevenson nevű lány, akik ellen nem lesz menekvés, számomra?

A gondolat arról, hogy mi lesz velem, hogyha Rony és Maya összefognak majd, amikor megismerik egymást, képtelen vagyok a fejemet fogni.

Azonban ezeken a most következő félórában, a fiúknak köszönhetően, nem gondolkoztam tovább.

Helyette hagytam, hogy magával ragadjon a zene, és ama tudat arról, hogy Liam és én megpróbáljuk egymással...

Sziasztok.

Őszintén sajnálom, amiért megint csak késtem a fejezettel... de őszintén megvallva, nem volt időm se rá, meg ihlet hiányban szenvedtem.  De, most itt van... és egy helyet, két fejezetet kaptok. Amelyről csak remélni tudom, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket, és hogy véleményt is hagytok majd. Macy-nak külön köszönöm, amiért írt az előző fejezethez. <3

Szeretném, ha leírnátok a véleményeiteket... hogy tudjam érdemes -e folytatnom tovább eme történet írását.

Igaz... egy teljesen új történet fogalmazódott meg bennem... amelyet már el is kezdtem levetni, csak azt nem tudom, hogy kíváncsiak vagytok -e rá. Mert ha igen, akkor ugyan ezen a blogra írnám. Csak mert, a másik történetnél, több most az ihletem... :/

A döntés rajtatok áll.

Love

~Dóry~

8. fejezet

Sziasztok.
Nagyon, de nagyon röstellem magam amiért eddig nem volt friss fejezet, és amiért nem jelentkeztem. De, mint az előző bejegyzésnél is közzé tettem... volt egy magánéleti problémám...amely szerencsére már megoldódott. :) S éppen ezért mostanra már tudtam hozni a frisst... amely hát... lehetett volna jobb is... de mondhatni ez egy amolyan, a következő részre bevezető fejezet volt. ;)
Kellemes olvasást hozzá. Hétvégén pedig, jön a folytatás. :)
Love
~Dóry~

Chapter 8

(Danielle sz.)

Másnap reggel, mosollyal az ajkaimon kelltem ki az ágyamból. És, miközben elvégeztem a reggeli szükségleteimet és átöltöztem, még akkor is az arcomon virított az a levakarhatatlan mosoly.

Amely attól a pillanat óta az arcomon teng, amióta kinyitottam a szemeimet.

Hogy mi lehet az oka a mosolygásomnak?

Nem tudom. Egyszerűen, úgy ébredtem, hogy ez a nap: boldog lesz számomra. Hogy miként? Még nem tudom, de bízom abban, hogy hamarosan kiderül.

A hajamat lófarokba kötve, bújtam bele az aranyszínű sarumba. Majd egy kis halvány rózsaszín alapsminket felvéve az arcomra, a bagoly fejes nyakláncomat és a türkízkék és aranysárga karkötöimet, raktam fel. Miután késszé nyilvánítottam magamat, lefele indultam a konyha felé. Ahonnan a frissen csavart narancslé és a palacsinta illata áradt felém.

Belépve a konyhába, Rosa-t és Pedro-t találtam.

-          Jó reggelt. – köszöntöttem őket, a szokásos reggeli puszikkal.

-          Jó reggelt kincsem! – köszöntek vissza, mosolyogva.

-          Mit kérsz reggelire? Van palacsinta, tükör – és rántotta, pirítós, croissant. – sorolta fel Rosa a varriációkat, amelyek közül szabadon választhattam.

-          A palacsinta jó lesz. – feleltem, s már is elővettem egy tányért és egy villát a szekrényből.

Majd csoki sziruppal megkentem az épp a tányomon lévő palacsintát. Amelyet egy pohár narancslé kiséretében fogyasztottam el.

Mire az utolsó falatot is eltüntettem, betoppantak a konyhába a fiúk is, mögöttük az „apámmal”.

-          Jó reggelt. – mondták kórusban, amit mi hárman viszonoztunk is.

Amint mindannyian helyet foglaltak, én felálltam a helyemről és a mosogatóba tettem a tányéromat és a poharamat, majd megköszöntem Rosa-nak a reggelit.

-          Ellie, nem lenne kedved velünk tartani a Heaven-be a mai nap folyamán? – tette fel az egyik percben, Simon váratlanul a kérdést.

Melyen, egy pár percig elgondolkoztam.

Végül is, miért ne? – kérdeztem magamtól. Legalább látnám, és hallanám a srácokat élőben. És még akár jól is érezhetem magam a nap további részében.

-          De hogy is nem lenne kedvem. Örülnék neki, ha veletek tarthatnék. – válaszoltam.

-          Akkor, amint a fiúk megreggeliztek indulhatunk is, hiszen nem árt ha mikrofon próbát tartanának. – mondta Simon, és mintha egy megkönnyebült mosoly terebélyesedett volna az arcára, a válaszomat hallván.

Amíg a fiúk „apámmal” egyetemben a reggelijüket fogyasztották el, addig én felmentem a szobámba, csak hogy a szükséges dolgaimat egy kis táskába dobhassam. Amint végeztem a rövid kis át pakolással, a vállamra kaptam a táskámat, és pillanatokon belül már a nappali közepén állva, Liammel és Louis-sal a maradék három négy fiút vártuk. Miután csatlakoztak hozzánk a többiek is, az időközben megérkező Joe, vitt el minket a Haven night clubba. Amíg Harry, Zayn és Liam Simon mellett foglalt helyett, addig én Niall és Louis közé fészkeltem be magamat. És ameddig megnem érkeztünk az adott helyszínre, addig az „apám” és a fiúk beszélgetését hallgattam, a fellépő dalaikról, amelyeket elfognak majd énekelni a mai nap során.

A clubbhoz érve, hatalmas szerencsénkre nem ütköztünk sem rajongókkal, sem pedig újságírokkoal – fotósokkal. Így nyugodtan, és lazán mehettünk be, a még rengetek vezetéktől hemzsengő hatalmas épületbe. Az ablakok a tetőtér alatt voltak, de mind ki volt nyitva. A falak, fehér színűek voltak. De, ha a vezetékeket, a bárpultot és ha a színpadot nem nézzük, akkor a hely csupa üressnek tűnt.

Összevetve, egész jó helynek tituláltam ezt a clubbot. Hatalmas beltérrel rendelkezik, és négy vagy öt kijáratot féltem feldfedezni szükség esetén.

-          Igaz most még elég üresnek néz ki, de amint megkezdődik a party, előtte már vagy két órával ez a hely hemzsegni fog a tömegtől. – lépett mellém Harry, aki egy palack ásványvizet nyújtott felém.

-          Klasz hely. – mondtam, bólogatva. Majd lecsavarva a kupakot, ittam egy korty vizet. – Köszi.

-          Nincs mit. Várj, mindjárt hozok egy széket neked. – mondta és már startolt is visszafele arra, amerről jöt.

-          Nem kell, de köszi. – szóltam utána, és a pult iránya felé vettem az irányt. Amelyre azonnyomban fel is pattantam. – Látod? Ez sokkal kényelmesebb.

Erre ő mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta az útját tovább arra amerre az előbb tartott. Gondolom a többiekhez ment.

Nem sokkal azután, hogy Harry magamra hagyott, besegítettem a hangszer beállítoknak. Így mindannyian jól jártunk. Ők azzal jártak jól, hogy még két kézzel gyarapodtak, és hamarabb sikerült összeboronálni a berendezéseket. Én pedig azzal, hogy eltudtam magamat foglalni. Időközben, sikerült néhány jó ismerősre lelnem. Akikkel a munka közben, elég jól összebarátkoztam.

De közülök aki a legszimpatikusabb volt számomra az, Maya volt. Aki a club tulajdonosának a lánya volt. Vörösre festett haja, és mogyoróbarna szemeivel egy nagyon kedves, és elragadó lánynak tűnt. És az is volt. Bár külsőleg egyáltalán nem hasonlít, a legeslegjobb barátnőmre Rony-ra, de még is ő rá emlékeztetett.

-          És milyen érzés az 1D-s fiúkkal lakni? – kérdezte meg csak egyszer, miután felültünk a pultra és onnan szemléltük, Mark-ot és Petert, akik az utolsó simításokat végezték a színpadnál. És akik ráadásul, helyesek is.

-          Kicsit fura. – vontam vállat.

-          Fura? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

-          Igen fura.

-          De hát, hogy lehet fura? Én valami olyasmi válaszra számítottam, mint pl.: Eszméletlen, vagy szuper...

-          Nekem csak szimplán fura. Ugyan is, nem vagyok a rajongójuk. Őszintén szólva, egészen addig a napig, amíg lenem szálltam a gépről, nem is hallottam róluk. Vagy legalábbis ha igen, nem szenteltem rájuk annyi időt, hogy akár egy számukat is meghallgassak tőlük. De, amióta megismertem őket, eléggé megkedveltem őket. Átlagos, normális srácoknak ismertem meg őket. Valójában olyanoknak is akartam pket megismerni.

-          Óh... és csak óh... – motyogta döbbenten. – Várj... akkor még soha nem is hallottad őket énekelni sem? – kérdezte.

-          Nem. Vagy legallábis nem hiszem. De azt tudom, hogy amióta itt Londonban vagyok, még nem hallottam őket énekelni. – néztem rá.

-          Végülis, szerintem ez így tök normális. Bár, ha én a te helyedben lennék, biztosan addig könyörögtem volna nekik, amíg nem énekelnek nekem. De, ahogyan mondtad, hogy nem vagy az a fanatikus rajongó típusú ember. Így el tudom fogadni, hogy te önmagukért akartad megismerni a fiúkat, és nem pedig azért amiért a többi lány.

-          És, te is ugyan olyan...

-          Örült?

-          Valami ilyesmire gondoltam igen... rajongója vagy a fiúknak?

-          Nem. Bár, imádom a hangjukat és a dalaikat. De, mivel az apám ennek a clubnak a tulajdonosa, és itt sok híres énekes – együttes lép fel, hétről – hétre, megtanultam visszafognom a rajongásomat az irányukban. Belegondolva abba, hogy ha én lennék a helyükbe... én sem igazán repdesnék az örömtől, egy – egy olyan rajongó láttán aki bármire képes lenne, egy aláírásért, vagy fotóért.

-          Értem. – mondtam, egyetértően.

Hiszen valóban, nem könnyű a hírességeknek az életük. Nap mint nap, különbnél – különb sztorykkal – pletykákkal lássák magukat vissza a címlapon, amelyből vagy az igazat olvassa az ember, vagy a hazugságot. Ráadásul, egyetlen egy szabadpercük sem lehet... mert léptük – nyomukban mindig ott van, egy lesifotós avagy riporter.

Éppen ezektől a dolgoktól menekült el anyám, Chicagóba.

-          Á... itt vagy. Már azt hittük, hogy leléptél. – lépett mellém Zayn, és felülve mellém, oldalba bökött.

-          Tudod, már épp azon voltam, hogy lelépjek amikor összefutottam Maya-val, Mark-kal és Peter-rel. – böktem vissza.

-          Maya-val? – kérdezett vissza, mire a mellettem lévő lányra mutattam.

-          Zayn ő itt Maya, a club tulajdonosának a lánya. Maya ő pedig itt Zayn. De, úgy is tudod, hogy ki ő.

-          Helló. – intettek egymásnak.

-          Egyébként milyen Mark-ról és Peter-ről beszéltél az előbb? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

-          Ők róluk ott... a színpadnál, fehér és fekete pólóban. – mutattam a színpad írányában.

-          Áhá. – motyogta az orra allatt. – Tényleg, mivan Liam-mel?

-          Még is mi lenne? Barátok vagyunk, ahogyan veled és Louis-al, Harry-vel és Niall-el. – néztem rá értetlenül. – Miért?

-          Semmi. Csak úgy kérdeztem. – vont vállat, és ennyivel annyiba is hagyta a dolgot.

Azonban én nem akartam csak úgy annyiban hagyni...ám, de mielőtt kiszedhettem volna belőle bármit is, az emlegetett szamár jelent meg előttünk.

-          Helló. – köszönt. – Maya. – biccentett oda May-nak, aki mosolyogva köszönt neki vissza.

Ezek szerint, ők már ismerik egymást.

-          Ti ismeritek egymást? – kérdezte meg előbb Zayn őket.

-          Igen. – felelték egyszerre.

-          Még kisgyerekek voltunk, amikor megismertük egymást. – válaszolta Liam.

-          Aha. – vágtuk rá, Zayn-el.

És miközben én May-at fürkésztem kíváncsian, aközben Zayn Liam-et. Ők pedig kérdő tekintettel pislantottak vissza ránk.

Mielőtt, bármelyikünk is kérdezhetett volna. Megjelent Simon, egy vele egy idős fazonú férfival, akiről mint kiderül Maya apukája. És a színpadra utasította a fiúkat. Akik szófogadóan, léptek fel az emelvényre és fogták a kezükbe a mikrofonokat.

Ám mielőtt, meghalgattam volna végre először a fiúkat, Simon megkért, hogy otthonról hozzak el neki egy fontos mappát. Igaz magamban kicsit puffogtam is egy sort, de még is megtenni készültem azt neki, amire kért.

-          Esetleg nincs kedved velem tartani? – fordultam Maya felé, aki először meghökkenve nézett rám, majd után kérdőn fordult az apukája felé.

-          Nyugodtan menj csak. – egyezett bele.

Mire egymásra mosolyogva, és egymás kezét megfogva rohantunk ki a club elé. Ahol Joe már nyitotta is a limuzin ajtaját. Amelybe miután beültünk, már el is indult hozzánk...

Díj + Szünet!

Sziasztok.
Először is, áttérek a "szünet" részre.
Van egy kis magánéleti problémám... amiről rövidesen csak annyit, hogy a kórházat fogom meglátogatni, ahol a vérvételi eredményemet fogom készhez kapni, s megtudni, hogy mi is a bajom. Hogy komolyabb -e a betegségem, vagy sem?! Az a napokban fog kiderülni.:(
És éppen ez okáért, teljesen kivagyok készülve... s így nem tudok az írásra koncentrálni.. úgy ahogyan azt szeretném. :(
Kérlek, ne haragudjatok rám amiért késni fog a friss fejezet.
Türelmeteket és megértéseteket, pedig köszönöm!

Másodszor pedig áttérek a "díjra".

Hihetetlen hogy ez igaz... de még is az. A blog megkapta első díját, még pedig  ••Macy Claudia Morrow♥•• - nak! Köszönöm neked, hogy gondoltál rám! <3

Igaz tartoznak szabályok, de remélem nem haragszotok meg, ha most nem írnám le őket... de legközelebb, lefogom. ígérem nektek! :)

Egy max. két hét múlva újra jelentkezem, s remélhetőleg már a 8. fejezettel! :)

Love
Dóry

7. fejezet

Sziasztok. Íme itt is van az újabb rész. Amely... nos nem igazán lett valami jó... de azért, remélem nektek valamennyire elnyeri majd a tetszéseiteket. :$ Macy-nak és N.-nek köszönöm a véleményeiket, amelyet megosztottak velem. És Imeandmyself-nek is köszönöm, a chat-ben írt véleményét. :) 

A következő fejezettel kapcsolatosan, még nem tudok semmit sem mondani. De addig is Kellemes és szép hetet kívánok, nektek.

Love

~Dóry~

(Danielle sz.)

Pár nappal később…

Már négy napja, hogy itt vagyok Londonban. Ez alatt a négy nap alatt, sikerült annyira megismernem a srácokat, amennyire én akartam. Azaz, csak is azokra a pillanatokra voltam kíváncsi, amelyek nem kötődnek a sztársághoz.

Például okára, arra voltam kíváncsi, hogy hol laktak, mit csinálnak olyankor, amikor nem kell a médiában szerepelniük. Na meg arra az időszakukra, amikor még nem jelentkeztek a tehetségkutatóra.

Igaz az első napon, amikor ideérkeztem, és megtudtam, hogy ők is jelen lesznek az életemben, ebben a két és fél hónapban, úgy gondoltam, hogy oly messzire elkerülöm majd őket, amennyire csak tudom. E – helyet, amióta itt vagyok szinte mindig velük voltam.

Kellemesen csalódtam bennük, annak ellenére, hogy ők egy híres bandatagok, és hogy az apám a menedzserük.

Olyanok, mint minden más, hétköznapi fiatal srácok. Csak annyi különbséggel, hogy ő értük szinte a fél világ rajong.

Kivéve én. Ugyanis én nem hallgattam eddig a dalaikat, vagy legalábbis nem rémlik, hogy valaha is hallottam volna róluk, mind idáig. Nem kértem őket arra, hogy játszanak nekem valamit. Mert engem nem, azaz oldaluk érdekelt, és érdekel, amelyet a külvilág számára mutatnak.  Hanem azaz oldaluk, akik ők valójában a magánéletben…

A gondolataimat az ajtómon lévő kopogtatás zavarta meg. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, az ajtóm kinyitódott.

-         El, kicsim! – lépett be, azaz ember a szobámba, akit az apámnak kéne szólítanom, de az elmúlt évek során, már nem tekintettem őt annak.

Tett felém egy lépést, mire én hátrább léptem. Amint ő ezt észrevette, megállt.

-         Már nem is köszönthetlek? – kérdezte, felháborodást tettetve.

-         Szia. – köszöntem neki, minden érzelem nélkül.

A hajára pislantva, néhány ősz tincs látszódott. A szeme alatti karikák, újra visszatértek. Az elmúlt két év alatt, nem változott sokat. Ugyan úgy nézett ki, mint amikor legutóbb láttam őt.

-         Csak ennyi egy, szia? Semmi, jó téged is újra látni apa? Vagy egy ölelés? – kérdezte, most már csalódottan.

-         Semmi ölelés, és sem pedig jó téged is újra látni. Tudtommal nem éppen jó viszonyban váltak el útjaink. – mondtam, hátha emlékszik még az itt létem utolsó pillanatára. – És az óta eltelt vagy két év. És megváltoztam. Már nem az vagyok, aki akkoriban voltam, Simon.

-         Értem. – felelte, miután felfogta a szavaim értelmét.

Először azt hittem, hogy valami szólni fog majd arról, hogy a nevén szólítom az „apa” helyett. De nem tette.

-         Azért én még is mondanék valamit. Örülök, hogy itt vagy. – mondta, és egy mosolyt is küldött felém.

Nem feleltem, csak bólintottam.

Még egy kis ideig némán ált a szobám közepén, aztán megfordult és elhagyta a szobámat.

Csalódottságot, és némi szomorúságot láttam a szemeiben, de nem hatott meg. Többé már nem. Rengetek csalódást, szomorúságot és fájdalmat okozott ő nekem ahhoz, hogy most hirtelen félre tegyek minden haragos érzelmet, és utána rohanjak. És a karjaiba ugorjak.

Nem tudtam már rá úgy tekinteni, mint régen. Pedig amikor megpillantottam őt, az elhatározottságom majdnem romba dőlt.

Egy rövid pillanat erejéig, a nyakába akartam vetni magam. Érezni akartam, apai ölelését. És el akartam neki mondani, hogy mennyire hiányzott.

De az után, hogy eszembe jutottak a múlt történései, sikerült tartanom magamat.

Nem hagyom, hogy többé csalódást okozzon. Vagy akár fájdalmat.

Mert már többet nem viselnék el tőle…

Késő délután volt, a nap elég melegen sütött még mindig, de már nem annyira, mint dél tájban. Így hát, a szekrényemhez léptem ahonnan előkaptam a két részes, fekete – fehér pöttyös bikinimet. Amelyet miután magamra öltöttem, egy kendőt kötöttem a derekamra, majd lefele indultam a lépcsőn. A nappaliban egy lélek sem volt, így mielőtt kimehettem volna az udvarra, a konyhába mentem, csak hogy megigyak egy pohárhűsítő limonádét.

A konyhába lépve, a házban lakók, Joe kivételével, mind az asztalnál foglaltak helyet. Érkezésemre a folytatott beszélgetésüket abbahagyták, és rám tekintettek. Kicsit zavarban voltam, ugyan is nem igazán szeretek mások előtt egy szál bikiniben flangálni. Főleg meg, ha azok a mások közül, ott van az a személy, akitől a szívem hevesebben kezd verni.

-         Ejha! – füttyentet Zayn és Harry egyszerre.

Éreztem amint az arcomat pír lepi el, így amilyen gyorsan csak tudtam, kitöltöttem magamnak az üdítőt és már startoltam is kifele az udvarra. Ahol egyenesen a medencét céloztam meg.

De még fél fülel hallottam amint, Simon nevetve ezt mondja a két fiúnak:

-         Azért óvatosan fiúk!

A medencéhez érve, először kiürítettem a pohár tartalmát. Az után, levetettem magamról a kendőt. És belesétáltam, a langyos vízbe. Majd úszni kezdtem…

Percekkel később, amikor a felszínre buktam, a medence felé érkező fiúkat vettem észre. Mindannyiikon csak egy – egy fürdő nadrág volt. Vállukon pedig egy – egy törölköző. Kivéve Liam -en. Ugyan is rajta egy szürke póló is volt, és mintha két törölközőt láttam volna a kezében.

-         Ugye, nem baj, ha mi is csatlakozunk? – kérdezte, Louis mikorra már beleugrott a vízbe.

-         Nem. – válaszoltam, mosolyogva.

Majd őt követték a többiek. De, Liam nem. Ő ahelyett, hogy csatlakozott volna hozzánk, a törölközőt letette az egyik napozó ágyra, majd a tölgyfára akasztott hintába ült.

Kicsit csalódott voltam, amiért ő nem csatlakozott hozzánk, azonban nem sokáig voltam az. Ugyan is a fiúk gondoskodtak arról, hogy jól érezzem magam.

Egymást fröcsköltük, és nyomtuk le a víz alá.

Volt, hogy abban versenyeztünk, ki bírja tovább levegő vétel nélkül. Ami igazán vicces volt, ugyan is a fiúk nem hagytak egymásnak lehetőséget arra, hogy rendesen játsszon a másik. Mert vagy megcsíkolták, vagy a felszínre húzták a másikat. De, engemet sem hagytak ki a játékukból. Amit egyáltalán nem bántam.

Annyira mások ők, mint a többi tini sztár. Annyira mások, mint a többi ember.

Ez alatt a hét alatt, elég közel kerültek ők hozzám. És, nagyon is megkedveltem őket.

Kis idő elteltével, amikor Liam még mindig a hintában ült, úgy döntöttem, hogy akárhogyan is, de ráveszem őt, csatlakozzon hozzánk. Így hát kimásztam a medencéből, majd a hintaágyhoz lépve az egyik törölközőt, amelyet Liam hozott ki, magam köré tekertem, és elindultam felé.

Amikor oda értem, megálltam és helyet foglaltam mellette. Amint a kezünk egymáshoz ért, mint ha ezernyi szikra pattogott volna köztünk.

-         Mi a baj? – szólaltam meg.

-         Semmi. – felelte, egy enyhe mosollyal, majd a lehajtotta a fejét.

-         Na… mond már el. – löktem meg, játékosan.

Nem felelt, így hát képtelen voltam az oldalába bökni. Amitől arrébb húzódott egy kicsit.

-         Talán valamelyik fiúval összebalhéztál? – húztam fel a szemöldökömet kíváncsian.

-         Nem… csak Simon szólt, hogy holnap este lesz egy fellépésünk. Pedig úgy volt, hogy legalább egy hónap pihenőt kapunk. Erre meg, tessék. Egy újabb fellépés. – nevetett fel keserűen.

-         Sajnálom. – simítottam az egyik kezemet az ő összekulcsolt ujjaira. – De, most ne a holnappal foglalkozz, hanem a mával. Tudod, hogy mit szoktam erre mondani?

-         Nem. – rázta meg a fejét.

-         Élj a mának! – feleltem, majd megragadva a kezét felállítottam magunkat. És elkezdtem húzni őt magam után, egészen a medence széléig.

Amelynek a szélénél megállva, hirtelen ötlettől kezdve belöktem őt a vízbe.

-         Héj! – kiáltott fel prüszkölve, amikor a felszínre bukott fel.

A tekintetem azonban a vizes hajáról, egészen a mellkasára tapadó pólóra esett. A víznek köszönhetően, a pólóján keresztül rálátást nyerhettem, izmos mellkasára. Amikor észrevette, hogy mit nézek. Egy széles vigyor terebélyesedett az arcán, majd lerántotta magáról a vizes pólóját, amelyet a medencén kívülre hajított.

-         Csak nem tetszik a látvány, kisasszony? – kérdezte, szemöldök húzogatva miközben ki úszott a medence annak szélére, ahol én még mindig lecövekelve álltam.

-         Nem! – hazudtam, rögvest. De, persze ő ezt igencsak észrevehette, ugyan is hangosan felnevetett.

A nevetését hallva, az én ajkaim is mosolyra húzódtak, majd ledobtam magamról a törölközőt és beugrottam mellé.

Mivel Liam is csatlakozott végre hozzánk, és közben Louis szerzett valahonnan egy strandlabdát, így két részre bomlasztottuk, hatosunkat. Amíg Zayn, Harry-vel és Niall-el került egy csapatba, addig én Louis-al és Liam-el. Majd kezdetét vette a labda játék, amely jó kedvűen és viccesen telt el…