6. fejezet

Sziasztok! Íme itt is van az újabb rész, amely reméli elnyeri majd a tetszéseiteket. :) Az előző részhez írt két kommentelőmnek, Macy-nak és Rockpassion-nak hálás köszönettel tartozom, amiért írtak nekem véleményt. Köszönöm csajok! ♥

A következő részről még csak annyit tudok elárulni, hogy lehetséges... hogy lesz egy kis idő ugrás. De csak párnapot fogunk majd ugrani. Csak hogy ne ragadjunk le így az elején. ;) :D

Kellemes olvasást kívánok!

Love

♥Dóry♥

(Green Day - Longview)

(Liam sz.)

De, amint a konyhaajtóhoz értem, megtorpantam.

Hirtelen döbbentem rá arra, hogy nem lenne helyes, ha Rosát faggatnám Ellie-ről. Mert bár tudom, hogy Rosa úgysem mondaná el neki, hogy mesélt nekem róla. Azért mégis, helytelennek éreztem ezt a döntést.

Nem üthetem bele az orromat abba, ami nem az én dolgom. Ha majd úgy dönt, és ha majd megbízik bennem annyira, hogy elmondja mi bántotta – mi bántja, akkor én ott leszek, és meghallgatom.

Nem szeretném, hogy tolakodónak tituláljon, aki minden áron a múltját akarja tudni. Amelyet, ő oly annyira szeretne meg nem történté tenni.

Vajon szereti a kiskutyákat? – tettem fel magamban ezt a kérdést, hirtelen. Amelynek hallatán, homlokon csaptam magam.

Még is, hogy jött ide ez a kérdés? Egyáltalán nem is gondoltam én kutyára, erre meg az a kérdés érdekelt, hogy szereti –e őket.

Azt hiszem, kezd Louis totálisan az agyamra menni az állatmániájával. Bár, igaz ő leginkább a galambokat részesíti előnyben. Én meg most jelen pillanatban a kutyáknál tartok.

-         Minden rendben? – csendült fel, közvetlen mögülem a világ legszebb hangja. Amelyben, mintha némi aggodalom is érződött. De, nyilvánvalóan én ezt beképzeltem magamnak. Vagy még sem?

-         Ho… hogyne. – nyögtem ki, dadogva.

Na, ez szép volt Payne! Így leégetni magadat, pont ő előtte? Akit az első pillantás óta, elvette az eszedet?! Most nyilván valóan, totál – idiótának tarthat.

De még is, mit számít az? –ez hülye kérdés volt.

Mert igen is számít. Nekem, biztosan.

-         Biztos? – kérdezte, némi értetlenséggel a hangjában.

Amelyre, most már tisztábban és értelmesebben tudtam válaszolni.

-         Igen, biztos. – mosolyogtam rá, csak hogy palástolni tudjam az idiótaságomat.

-         Ööö. Oké. – húzta el a végét, majd beslisszolt előttem a konyhába.

Idióta! – dörrentem rá magamra, miközben követtem őt.

A konyhában rajtunk kívül senki sem volt.

Láttam amint Danielle, a tegnapi napról megmaradt spagettiból, kiszedett adagot helyezett be a mikroba. Így követve az ő példáját, a tömörfa konyhaszekrényhez léptem, ahonnan egy tányért és egy villát vettem ki magamnak, és én is egy adag tészta mennyiséget szedtem. Amelyet miután én is megmelegítettem, helyet foglaltam az asztalnál vele szemben.

-         Jó étvágyat! – kívántuk egyszerre, a másiknak, amikor neki kezdtük az előttünk lévő ételt fogyasztani.

Egész idő alatt, egyikünk sem szólt egyetlen egy árva szót sem. Csupán csak is a villáink koccanása hallatszódott. Időnként, amikor a tekintetünk találkozott, mind a ketten elmosolyogtunk.

Amikor a villámra tekertem fel a spagettit, egyszer csak egy paradicsomszószos tészta repült a felsőmnek.

-         Hé! – néztem döbbenten, Ellie-re.

Aki, kérdőn nézett vissza rám.

-         Mi az? – kérdezett vissza.

-         Ezt én is kérdezhetném. – szóltam vissza.

Mire ő csak vállat vont, majd tovább folytatta az étkezést.

Értetlenül álltam, helyesbítek ültem, ahhoz hogy így megdobott. Még is miért tette? – amint feltettem magamnak ezt a kérdést, egy újabb tészta repült nekem. Az arcára pillantva láttam amint a mosolyát próbálja visszafojtani. Felhúztam a szemöldököm kíváncsian, mire ismét megdobott.

Ha harc, hát legyen harc! – gondoltam magamban. Majd lehúztam a villámról egy tészta darabot - amelyet nem sokkal később követette a többi is-, és felé dobtam.

És ekkor kezdetét vette a Danielle Cowen és a Liam Payne féle, kajacsata…

Amikor már egyetlen egy tészta sem maradt a tányérunkon, mind a ketten a másikra pillantottunk, és hangos nevetésben törtünk ki. A ruhánk paradicsom szószos lett, amitől az ujjaink és az arcunk is ragadott. A hajunk pedig telis – teli volt tésztadarabokkal. A konyha pedig, hogy is mondjam. Itt – ott, tészta darabok hevertek.

-         Itt meg mi történt? – hallottuk meg Rosa hangját, akinek az arca az elképedtséget mutatott.

-         Hát itt meg mi történt? (Zayn)

-         Ki tört a harmadik világháború? (Harry)

-         Kajacsata volt, és engem pedig nem is hívtatok? (Louis)

-         A fenséges spagettimet széjjeldobáltátok? Hogy tehettetek ilyet? (Niall)

Hallatszódtak a különbnél - különbkérdések a srácoktól sorjában.

-         Apám, halálian festetek mind a ketten. – nevetett fel Tom, aki a fiúk mögött állt meg.

-         Kösz. – vágtuk rá egyszerre Ellie-vel, akivel együtt nevettünk Tommal.

-         Örülök, hogy ilyen jól szórakoztattok, és még szórakoztok is. De, mivel ez a ti remek művetek, – mutatott Rosa, a konyha azon részeire ahol a spagetti maradványai hevertek. – éppen ezért ti is fogjátok eltakarítani.

-         De én akkor is tudni akarom, hogy engem miért nem hívtatok kajacsatázni. – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, Louis sértődötten. – Vagy ennyire haragszotok rám?

-         Egyikünk sem haragszik rád, Louis. – szólalt meg Ellie. És kedvesen rá mosolygott, az imént még durcizós kedvében lévő barátomra.

Aki miután megtudta, hogy egyikünk sem haragszik rá, mind a kettőnket szorosan megölelt.

Mivel a konyha rendbetétele a mi feladatunk volt, így Rosa mindenkit kitessékelt a konyhából.

Miközben én a csempét töröltem, addig Ellie az asztalt törölgette le. Így alapos rálátást nyerhettem, formás combjaira és a hátsó fertályára. Hatalmasat nyelve, fordítottam el a fejemet másik irányába, mind addig, amíg nem végeztünk. De, persze néha – néha felé sandítottam. Ahogyan ő is felém.

-         Így ni! – motyogta az orra alatt bájosan, csípőre tett kézzel.

-         Úgy látom végeztetek is. – jelent meg Rosa újra a konyhában, és alaposan végig fürkészte a tekintetével a helyiséget. – Most már mehettek, átöltözni.

Mi csak beleegyezően bólintottunk, és már el is hagytuk a konyhát. Azonban az ajtóban egymásba ütköztünk. Egymásra vigyorogtunk, ami nem jelenthetett mást, mint hogy most itt éppen egy erő verseny vette kezdetét. Hogy melyikünk bír hamarabb kijutni az ajtóból.

Ahogyan ő is, úgy én is elkezdtem őt bökdösni. De, még mindig az ajtóban maradtunk.

-         Akkor is én vagyok az erősebb! – morogta, visszafele taszítva a testemet az aprócska kezeivel.

-         Nem úgy látszik. – vigyorogtam rá szemtelenül.

Ekkor ő az arcomba csípet, amihez hirtelen kaptam oda a kezemet, és egy – két centivel hátrébb léptem.

-         Áú. Ez fáj! – dörzsöltem meg az arcom.

-         Bocs, de én megmondtam, hogy én vagyok az erősebb. – mondta egy széles vigyor közepette. – Tényleg ennyire fáj? – kérdezte, kicsivel később aggódóan.

-         Ühüm. – feleltem, még mindig az arcomat fogva.

Erre közelebb lépett, és az apró puha meleg ujjaival lefejtette a tenyeremet az arcomról.

-         Uh… ez eléggé piros. – húzta el a száját, bűnbánóan. – Sajnálom.

-         Semmi baj. – suttogtam halkan, ugyanis a parfümje illata, mélyen az orromba kúszott ismételten.

-         Várj, hozok egy kis jeget. – mondta, majd mögöttem be is lépett a konyhába, ahonnan pár másodperccel később egy kis ruhába rakott jéggel tért vissza.

Az arcomra helyezte amelynek, hü - vősségétől felszisszentem. De, amikor a bűnbánó tekintetébe néztem, az egyik kezemet az övéire simítottam. Amellyel épp a jeget tartotta az arcomhoz.

-         Köszönöm.  – mondtam hálásan.

Rámosolyogtam, amit ő viszonzott is.

-         Csak tartsd rajta még egy kis ideig. – motyogta, és kicsúsztatta a kezét az enyém alól.

Majd megfordult, és otthagyott a konyha előtt.

-         Ellie… - ejtettem ki a nevét, amikor utána léptem.

De már csak a távolodó alakját láttam, amely lassan el is tűnt a lépcső felszínén.

Sóhajtva követtem én is az ő példáját, csak hogy én a „saját” szobámba mentem. Ahonnan tiszta ruhát előkapva léptem be a fürdő szobába, ahol egy gyors zuhany következtében le is tudhattam magamról a tisztálkodást.

Mire vissza értem a szobámba, a fiúk Tom kivételével mind az ágyamon heverésztek.

-         Ki vele! Részleteket akarunk, de most azonnal! – parancsolt rám Harry, miközben pajkosan összemosolygott a mellette ülő Louis-sal.

-         Milyen részleteket? Nincsenek részletek. – néztem rájuk értetlenséget tettetve.

De, tudtam, hogy úgy sem hisznek nekem.

-         Aj, ugyan már! Ismerünk Liam, és tudjuk, hogy vannak részletek. Szóval? – szólt rám Zayn.

Egy kellemetlen sóhaj hagyta el a számat, és mindent. Azaz vagyis csak majdnem mindent elmeséltem nekik, a mai napon történtekről. Kezdve onnantól, hogy kirohant az étteremből. Ám ennél a résznél, mind a három srác Louis-ra csapott.

-         Ááá. Ezt most miért kellett? Már bocsánatot kértem. – pattant fel hirtelen az ágyról, csak hogy az ágy melletti fotelban tudjon elhelyezkedni.

-         Shh… - pisszegték őt le, engem pedig a folytatásra intettek.

Majd onnan folytattam tovább, amikor utána mentem… elmeséltem nekik a konyhaajtóban lévő kis játékunkat is, amelynek az lett a vége, hogy mindannyian kinevettek. Pláne meg annál a résznél amikor Ellie az arcomba csípet. Amikor már nem tudtam tovább tolerálni, hogy ők ilyen jól szórakoznak rajtam, így éppen ezért mindannyiukat kitessékeltem a szobából. 

Amikor egyedül maradtam, azért én is megeresztettem egy mosolyt magamban.  Tény, hogy tényleg gyerekesen viselkedtünk. De, élveztem. És ahogyan észrevettem, ő is élvezte.

Ez után valami arra sarkalt, hogy lépjek a kétszárnyú ablakhoz. Arrébb húzva a függönyt, Ellie-t pillantottam meg, amint a hatalmas tölgyfára épített hintában helyezkedik el, kezében a lejátszójával és egy könyvel. Amelyet biztosan még a tegnapi napon kezdhetett el.

Egy sárga, fehér virágmintás pántos ruhát viselt, amely kiegyensúlyozta karcsú alakját. Hullámos haját pedig egy csattal fogatta haját. Így látatva gyönyörű szép, szív alakú arcát.

Tetszik nekem, nagyon is. Van benne valami megmagyarázatlan dolog, ami miatt túlságosan is vonz. Amiért, minél jobban szeretném őt megismerni. És itt már csak az a kérdés, hogy ő szeretné - e, ha megismerném? És, hogy ő is viszont szeretne –e megismerni engem…

5. fejezet

(Apollo Drive - Time)

(Danielle sz.)

A könnyeim lassan elapadtak, és csak az erőtlen szipogásaim hallatszódtak.

Olyan régóta tartottam vissza a könnyeimet, hogy most egyszerre kijött minden. Pedig nem akartam sírni. Főleg meg nem, egy olyan személy karjaiban, akit nem is ismerek. És aki valami oknál fogva vonz magához.

Kibújtam ölelő karjaiból, majd miután a kezeimmel letöröltem a könnyeimet az arcomról, felálltam. Ő is követte a példámat, így pillanatokon belül már ő is állt. Az eddig lehajtott fejemet, feljebb emeltem, csak hogy az arcára pillantsak.

-         Sajnálom, hogy eláztattam a felsőd. – néztem szomorúan a hatalmas foltra, amelyet magam után hagytam. – És azt is sajnálom, hogy így kellett látnod. – mondtam bűnbánóan, majd ismét leszegtem a tekintetemet.

-         Nincs mit sajnálnod Ellie. – két ujját az állam alá csúsztatva emelte fel a fejemet, csak hogy a szemeimbe nézhessen. Amelyek még mindig könnyfátyolosak voltak. – Ugye, nem baj, hogy Ellie-nek szólítottalak?

-         Nem. – feleltem, megrázva a fejemet. Mire, ő halványan elmosolyodott.

Szerettem volna viszonozni a mosolyát, de nem tudtam. Most nem ment olyan könnyen a mosolygás. Még a csupa tetettet sem.

-         Én azt hiszem, hazamegyek. – mondtam, elfordítva a fejemet a másik irányban.

-         Ha, nem bánod én is veled tartok. – ajánlotta fel, amit csupán csak egy beleegyező bólintással jutalmaztam.

Majd néma csendben, indulunk el hazafele.

Hazaérve, Liam felkísért egészen a szobámig, aminek az ajtaját most kivételesen nem csuktam be magam után.

Nem akartam egyedül maradni, most kivételesen nem. Azt akartam, hogy legyen mellettem valaki. Valaki, aki magához ölel, és vigasztaló szavakat suttog a fülembe, ha újra utat törnének maguknak a könnyeim.

Leültem az ágyamra, amire ő is percek múltával helyett foglalt mellettem. A percek csak teltek és teltek, de egyikünk sem szólalt meg. Én, azért mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Talán, mondjam el neki, a hirtelen kitörésemnek az okát? Nem! Képtelen lennék rá.

Pedig olykor, ha kibeszéljünk magunkból a fájdalmat, a bánatot. Amely a szívünket nyomja, ha nem is egészen, de egy részileg enyhít a testünkben érzett fájdalmakon. De én nem vagyok ilyen erős. Az én szívem nem. Többé már nem…

Megfogta a kezem és szótlanul, mozdulatlanul ült mellettem. Az érintése jólesett. A fájdalom elcsendesedett, s a zsongó békében, mely hirtelen reám köszöntött, megnyugodva éreztem ezt az érintést. Az arcán megjelent az a szomorú mosoly, melyet soha nem fogok majd tudni elfelejteni: mintha tehetetlenségében mosolyogna ilyen szomorúan, mintha bevallaná… hogy tudásának és segítőkészségének körülbelül ez a határa, ez minden, amit egy ember végső szükségben tehet egy másik emberért.

Kis idő elelteltével elengedte a kezem, majd felállt mellőlem, és elindult az ajtó irányában. Azonban mielőtt kiléphetett volna az ajtón, egyetlen egy szót suttogtam neki.

-         Köszönöm.

Bólintott egyet, így jelezve, hogy hallotta a suttogásom.

Amikor elhagyta a szobámat, annak ajtaját behúzta maga mögött. És immáron, egyedül maradtam, újra a gondolataimmal és a fel – fel törekvő emlékeimmel, amelyeket azt hiszem, most utoljára enged felszínre törni…

(Liam sz.)

Hírnév.

Elég csak ezt az egyetlen egy szót kimondani, és máris több ezer találat magyarázat van rá.

Magánélet.

Erre a szóra is rengetek, találat van.

De csak kevés olyan ember van, aki ezt érti igazán, és fel is fogja ennek a szónak az értelmét.

Sokszor felteszem magamnak az a kérdést, hogy… mégis minek mentem el arra meghallgatásra, ahonnan az életem fenekestül megváltozott, ha legtöbbször leginkább elmenekülnék a világ elől? Mert igenis sokszor vágyódom, egy kis szabadságra. Egy olyan helyen, ahol senki sem ismerne fel. Ahol senki sem rohanna le, egy autogramért, avagy egy közös képért.

De ezen akkor kellett volna igazán elgondolkoznom, amikor úgy döntöttem, hogy jelentkezem.

Azonban egyáltalán nem bántam meg azt, hogy elmentem oda és megmutattam azt, amelyet sokan mások nem mertek.

Megmutattam, hogy akár cél tudatlanul is valóra lehet váltani az álmainkat.

A szerelemből eddig még, nem igazán tudtam kivenni részem. Na, nem mintha, nem lett vagy lenne rá lehetőségem. De azaz igazság, hogy a tegnapi napig még nem találkoztam azzal a lánnyal, akiért a szívem ezerszeresére dobbant volna.

Pedig az együttesnek köszönhetően, számtalan szép és csinos lányokkal ismerkedhettünk meg. Akiknek, tulajdonképpen csak is a hírnévre fájt a foguk.

De, Ellie ő más.

Nem tudom, hogy mivel. Hiszen nem is ismerem még… de érzem, hogy ő nem olyan, mint a többi lány.

Amikor egymásnak ütköztünk a lépcsőaljánál, levendula illatú parfümje az orromba kúszott. Selymes és puha, hosszú gesztenyebarna haj zuhataga, amely a karomon súrlódtak végig, minden egyes szőrszálat a bőrömön felállított. Gyönyörű tengerkék szemei pedig rabul ejtettek, amikor a tekintetünk találkozott.

A tekintete teljesen mást sugallt. Nem viselkedett úgy, mint bármelyik más lány. Ő, különös volt számomra. Egész vacsora alatt a szépséges arcát fürkésztem, hátha le tudok valami olvasni róla. De, nem jártam semmi sikerrel. Rejtély volt számomra. Egy hatalmas rejtély, amelyet lehetetlen megfejteni. De, én mégis azon leszek, hogy sikerüljön őt megfejtenem, avagy meg ismernem. 

A ma történtek után meg végképpen.

Számomra is, ahogyan a srácoknak is olyan hihetetlennek tűnt, hogy ő utálja Londont. Bár a visszakérdezése, mindannyiinkat gondolkozóba ejtett.

Hogy mégis, hogy lehet szeretni akár egy várost, vagy országot?

Ez egy igazán jó kérdés. Azonban a választ igazán nehéz rá megadni.

Talán a szépségük, a hagyományuk, az emberek viselkedése? Talán éppen ezért, mondjuk azt, hogy szeretjük őket. Valójában nem is tudunk erre megfelelő választ adni. Mert még mi magunk sem tudjuk igazán, hogy miért.

És, amikor Louis feltette neki azt a kérdést, hogy miért gyűlöli azt a várost ahol most éppen ő is, akárcsak mink tartózkodunk, a reakciója miatt legszívesebben fejbe csaptam volna répaimádó barátomat.

A fájdalommal megtelt tekintetét látván a szívem összefacsarodott. Nem tudom, hogy miért. De, nem akartam őt szomorúnak látni. Meg akartam vigasztalni, és újra mosolyogni akartam őt látni.

Amikor kirohant az étteremből, nem is gondolkoztam sokáig azon, hogy utána menjek – e vagy sem. Helyette azt tettem, amit tenni akartam, és amit tennem is kellett. Utána rohantam, és amikor utol értem őt, minden szó nélkül az ölelésembe zártam őt.

Abban a pillanatban nem számított semmi és senki, csak is ő. És, az hogy akárhogyan is, de megvigasztaljam. Ezért is, hagytam, hogy hadd sírja ki magából a fájdalmat. Hogy legalább valamennyire, enyhítsen is a szívét mardosó érzéseken.

Vajon milyen fájó emlékekre utalhatott ott az étteremben, ami miatt ennyire kiborult? Esetleg, valami fiú miatt? – eme gondolatra a kezeim ökölbe szorultuk. Mégis, melyik alattomos féreg tudta így ennyire megbántani őt?

És mi van akkor, ha esetleg más valami ok van a viselkedésének?

Erre a kérdésre csak is két személy tudná megadni a választ. Tom, aki mint kiderült egy nagyon régi jó barátja, kivel olyanok egymásnak mintha testvérek volnának. És, Rosa. Mivel, Tom nincs itthon. Így csak is Rosa-ra számíthatok.

Abban a reményben, száguldottam le a lépcsőről és tartottam a konyha felé, ahol Rosa-t találom… hogy a kérdéseimre választ kapok…

4. fejezet

(Danielle sz.)

Amíg a fiúk egymást szórakoztatták a vicceikkel, addig én valahol messze járhattam a gondolataimban, ha azt sem vettem észre, hogy valaki eközben hozzám beszél. Az illető nem más volt, mint ő.

Aki az első találkozásunk óta, azaz tegnap óta, a gondolataim főszereplője. Valami megmagyarázhatatlan, vagy legalábbis számomra még ismeretlen érzés kerít hatalmába, ha ő rá gondolok. Elég csak rám pillantania, az arcom bizsereg. Amikor megérintett, éreztem amint a testem felforrósodik. A szívem a torkomban dobogott. A lélegzetem elállt.

Próbáltam egész útón arra rájönni, hogy miért van ilyen hatással rám ő. Mindössze alig, egy nap leforgása alatt. De, nem jártam semmi sikerrel. Nem értettem, az okát. Hiszen, ilyen még velem eddig soha nem fordult elő.

Ráemeltem a tekintetemet, hogy a szemeiben pillantva tudjak bocsánatot kérni tőle, a szótlanságomért. De, amit abban a két csokoládé szempárban láttam, a torkomra forrt a szó.

Csalódottság és a szomorúság egyvelege csillant meg bennünk. Míg az én szívembe, a bűntudat érzése furakodott.

-         Kérlek, ne haragudj. – szólaltam meg mégis.

Bár, ennél több szót nem ejtettek ki ajkaim. Nem tudom, hogy miért is szólaltam meg. Csak azt tudtam, hogy nem akartam őt szomorúnak látni.

Nem mondott semmit sem, csak bólintott, s zavartan megrázta a fejét.

Az út további részében, csak némán haladtunk egymás mellett, a többiek háta mögött. A gondolataimnak egyik részében magamat ostoroztam, amiért megbántottam őt a szótlanságommal, miközben ő azon fáradozott, hogy szóba elegyedjen velem. A gondolataim másik részében pedig, azt latolgattam, hogy vajon milyen lesz számomra majd ez a két és fél hónap. Amelyet itt Londonban fogok eltölteni.

Egyben biztos voltam. Mégpedig abban, hogy megpróbálom élvezni azt a maradék kis időt, amely mindössze, megadatik nekem…

Tom kérésére felültünk a London Eye –re. Míg a fiúk a kapszula egyik oldalában foglaltak helyett, addig én egy üresen hagyott helyre álltam be. Ahonnan teljes rálátást nyerhettem, Londonra. Valamiért, én nem éreztem azt a felemelő érzést, azt a csodát, amelyet mindenki más érez(ett), amikor kiles az átlószó üvegen.

Számomra csak egy egyszerű város, pont úgy, mint a többi.

Talán mert, itt nőttem fel? Vagy talán, azért nem rajongók úgy ezért a hatalmas városért, mert itt ment tönkre a szüleim házassága? Vagy azért, mert itt vált híressé az apám?

A válaszom egyhangúan egy „igen” volt.

-         Ugye milyen szép? – szólalt meg egy, vidáman csengő hang mellettem.

Oldalra fordítva a fejemet, Louis kíváncsian ragyogó kék szemeivel találtam szembe magamat. Az arca, hibátlan volt. Más szóval, ő is helyes, csak úgy, mint a barátai.

-         Nem tudom. – feleltem, egy vállrándítás közepette.

Mire, kikerekedő tekintettel meredt rám. Az arcán szétterülő mosoly pedig, pillanatokon belül eltűnt.

-         Hogy – hogy nem tudod? – kérdezte.

-         Hát… - kezdtem el, de azonban nem tudtam tovább folytatni a mondatot.

Mégis mit felelhettem volna erre?

Magam sem tudom.

Mégis minek kéne tetszenie London bármelyik részének is?

-         Ellie, gyűlöli Londont. – vágott közbe Tom.

Kit nem tudtam, hogy gyilkos, avagy hálás pillantásokkal övezzem.

Hálás voltam neki azért, mert helyettem válaszolt egy olyan kérdésre, melyre jelen pillanatban nem tudtam, sehogy sem válaszolni.

-         Még is, hogy lehet nem szeretni Londont? – tette fel az értetlen kérdést, azt hiszem Niall.

Akinek, a szőke haja most még jobban virított az üveg kapszulán beszűrődő napfénynek köszönhetően.

A válaszomra vártak mindannyian, kivéve Tom-ot. Ő tudta, hogy mit fogok válaszolni.

-         Hogy lehet szeretni? – kérdeztem vissza. – Vagy akár, hogyan lehet bármilyen más országot – várost szeretni?

A válaszomat követő percekben, egyikük sem szólalt meg. Csak fürkésző tekintettel vizslattak hol engemet, hol pedig a hatalmas – nyüzsgő várost.

Nem sokkal később kiszálltunk a kapszulából, majd tovább indultunk.

Míg mindenki a gondolataiba merült, én addig kíváncsian fürkésztem az arcukat.

Próbáltam valami információt leolvasni az arcukról, azonban semmire sem jutottam.

Liam arca, volt számomra a legrejtélyesebb négyőjük közül.

A nyomott és néma hangulatnak a kissé pirospozsgás arcú szőke hajú fiú vetett véget. Aki a kezeit a hasára téve, dörzsölgetni kezdte azt.

-         Éhes vagyok! – jelentette ki.

-         Hiszen alig – hogy két órája ettél meg, vagy öt embernek elegendő adagtojásos omlettet! – szólt rá, fejcsóválva Zayn.

-         De, az már olyan rég volt! – kérte nyaggatva az ő rá szóló, fiút.

A fiú válasza csak egy, határozott „nem” volt.

De Niall nem adta fel.

Zayn helyett, a göndör hajú barátját nyaggatta tovább. Aki ugyanannyival el is intézte őt.

És ez így ment Louis-nál és Tomnál is. Akik csak úgy, mint a többiek, egy „nem” – leges válasszal illették őt.

Végezetül, Liam helyett felém fordult. Aranyos kiskutyakölyök szemekkel nézett az enyéimbe, miközben a kezeivel az időnként meg – megkonduló hasát simogatta. Mint valami terhes kis mama. A többiekre néztem, akik egyenrangúan jelezték, hogy nemet mondjak.

Egyrészről megsajnáltam szegény Niall-t, másrészről pedig egy kis fagyira áhítoztam.

-         Oké. Mehetünk. – mondtam, mosolyogva. – mire Niall szemei, boldogan felragyogtak.

-         Aj, ne már! – jajdultak fel egyszerre. Majd ők is, ahogyan Niall ezelőtt pár perccel kérlelő pillantásokat lövelltek felém.

Mivel komolyan vágytam egy kis fagylaltra, így tartva magamat az előbbi kijelentésemhez, egy javaslatot tettem a még mindig nyavalygó srácoknak.

-         Tudjátok mit? Én és Niall elmegyünk a Nando’s-ba. És aki akar, az csatlakozhat hozzánk, aki meg nem akar az, megyen oda ahova szeretne. Végül is, nem volt semmilyen konkrétum helyszín ahova készültünk menni.

-         Rendben. – szólalt meg Tom. – Valaki mozi? – fordult a fiúk felé.

Kik közül, Harry és Zayn jelentkezett.

-         És te Louis? Vagy te Liam?

-         Mi Naill-ekkel tartunk. Ti menjetek csak. – felelte Liam.

-         Oké. Akkor mi spuriztunk, majd találkozunk. – mondta, Tom.

Majd amíg ők hárman a mozi felé vették az irányt, addig mi négyen pedig a Nandos-t közelítettük meg.

A Nando’s-ba érve, a hátsó asztalnál foglaltunk helyett. Míg mellettem Louis foglalt helyett, addig Liam velem szemben, Niall mellett.

Niall egy családi menüs csirke falatot rendelt, sült krumplival. Liam, hozzám hasonlóan háromgombócos fagylalt kelyhet kért, csak ő csokisat és vaníliásan keverve. Míg én két gombóc kókuszosat és egy gombóc cseresznyéset. Louis pedig egyszerűen egy egész répatortát rendelt.

Amint elénk kerültek a rendeléseinket, mindannyian csöndbe álltunk neki a falatozásnak.

Igaz kicsit fura volt Niall, ahogyan egyedül egy magában állt neki elfogyasztani egy nagy menüs ételt. Ahogyan az is fura volt számomra, hogy Louis mellettem, nyamnyogva fogyasztja el éppen a répatortáját. 

-         Kérsz egy harit? – emelte a szám elé Louis a villájára szúrt, kis torta darabot.

Egy pár másodperc erejéig megfontolgattam az ajánlatát, majd egy vállrándítás közepette válaszoltam is.

-         Ühüm. – mondtam, és a fogaimmal lehúztam a villáról a kis darabot. – Köszi.

-         Szívesen. Na, milyen? Ugye, hogy finom? Kérsz még? – tette fel egymás után a rövid kérdéseit. – miközben én még mindig ízlelgettem a falatot.

Lehetett érezni rajta a mandulát, rumot, és mintha egy kis rum is lenne benne. Attól függetlenül, hogy egy kicsit bizarrnak tűnt számomra, hogy az amint éppen Louis eszik, az egy répatorta, mégis nagyon ízlett.

-         Finom. És, igen kérek még. – feleltem.

Mire hirtelen felpattant mellőlem, majd perceken belül egy villával tért vissza, amelyet a kezembe adott, majd a hatalmas tányért – amelyen a torta volt – kettőnk közé tolta.

Miközben mi ketten, előszeretettel fogyasztottuk a tortát, a velünk szemben ülő két fiú pedig, furcsa tekintettel méregetet minket.

-         Most meg mi van? – kérdeztem, két falat közt.

-         Most, komolyan ízlik neked az a torta? – kérdezett vissza Liam, felhúzott szemöldökkel.

-         Komolyan ízlik. Egyszerűen, isteni. Remélem, Rosa is tud készíteni ilyet.

-         Uhm. Az jó lenne. – értett egyet velem Louis. – Tudod, kedvelek. – bökött meg, teli szájjal.

Mire rá mosolyogtam. És ez egy őszinte mosoly volt. Bár nem is váltottunk sok szót egymással. De még is, én is megkedveltem.

A torta elfogyása után, az előttem lévő fagylalt kelyhemet kezdtem el, elfogyasztani. Természetesen Louis segítségével együtt, aki csak úgy, mint a tortánál, most is szerzett magánál evőeszközt.

Miután a fagyimat is megettük, hátra dőlve, vártuk, hogy Niall is elfogyassza a kajáját. Közben pedig hol Louis, hol pedig Liam mesélt a banda vicces történeteiről. Amik hallatán, én sem tudtam visszatartani a nevetésemet.

Azonban ez a hirtelen jó kedv, amelyet éreztem az idő alatt, amíg négyen az étteremben töltöttünk, csak addig tartott, amíg Louis fel nem tette a következő kérdést.

-         Az apukád, Simon említette, hogy két éve voltál utoljára itt Londonban. És, én azt szeretném megkérdezni, hogy… mi annak az oka, amiért nem voltál a városban?

A kérdése, újra felszínre hozta azokat az érzelmeket, amelyekről igyekeztem nem tudomást szerezni.

Nem akartam, érezni azt az elkeseredést, azt a fájdalmat, azt a csalódottságot, amelyet az apám miatt éreztem. Amiért, csak ígérgetett. De, soha egyetlen egy nekem tett ígéretét, sem tartotta be.

Az ígérte, hogy többet időt fog velem tölteni. De, még se így történt. Azt ígérte, hogy a tizenötödik születésnapomat velem tölti otthon. De, ő aznap este is csak dolgozott. Ha arra kértem, hogy menjünk el kettesben valahová, soha nem ért rá. Helyette megkérte Tomot, vagy Joe-t arra, hogy engem szórakoztasson. Mint aki csak arra vár, hogy őt derítsék jobb kedvre. Vagy az itt töltött utolsó napomon lévő, ballett versenyem volt, ő nem jött el. Pedig megígérte.

Nem voltam dühős rá. Hanem, csalódott és elkeseredett voltam, amiért becsapott.

Akkor azon a napon, az iránta érzett hitem, bizalmam, elveszett. S ahogyan őt és Londont, úgy a táncot is magam mögött hagytam.

-         Azért mert, túl sok rossz, és egyben fájó emlék kötött ehhez a városhoz. – suttogtam, visszatartva a könnyeimet.

Majd felálltam az asztalunktól, és minden szó nélkül kirohantam az étteremből. Nem foglalkozva azzal, amint a nevemet kiáltják, és a sok kíváncsi tekintettel sem törődtem. Csak rohantam.

Mind addig amíg, egy elhagyatott parkhoz nem értem.

-         Ellie… - hallottam meg Liam mély hangját.

Amint mellém ért, maga felé fordított, majd magához ölelt.

És ekkor, ott abban a pillanatban nem bírtam tovább. A könnyeim utat törtek maguknak. És, miközben szorosan Liambe kapaszkodtam, éreztem amint, a régi fájó emlékeim újra az elmémbe kúsznak.

-         Sírj csak nyugodtan. – suttogta a fülembe, majd magával húzott le a fűbe.

Ahol ő, némán tűrve simogatta a hátamat vigasztalóan, és hagyta, hogy a sós könnyeim átitassák a fehér pólóját…

3. fejezet

(Danielle sz.)

Másnap délelőtt verőfényes napsütésre ébredtem. Pár másodperc erejéig hagytam, hogy a nap meleg szikrái az arcomon játszadozzanak.

Majd kinyitottam a szemeimet. Mellettem, Tom még mélyen aludt. Így, halkan és egyben óvatosan másztam le az ágyról, és lábujjhegyen közelítettem meg a szekrényemet. Amelyből egy fehér fodros mintázatú, pántnélküli ruhát vettem ki, és egy farmerkabátot. A kabátot az ajtó melletti hintaszék karfájára raktam, majd a ruhával és a tiszta fehérnemű szettemmel megcéloztam a fürdőszobát – amelybe a szobából nyitódott egy ajtó -. Becsukva magam mögött a fürdőszoba ajtaját, elkezdtem magam megszabadítani a tegnapi ruhadarabjaimtól. Amelyeket, a mosdókagyló melletti szennyes kosárba raktam.

A fürdőkabinba belépve, nyitottam meg a csapot. Majd amikor kellő melegnek éreztem a víz hőmérsékletét, és a testemet a zubogó forróság ellazítja, a tegnapi napon bepakolt kedvenc, kókuszos illatú tusfürdőmet fogtam a kezembe. A tusfürdőből, egy keveset nyomva a tenyerembe helyeztem vissza azt a helyére, majd a krémes folyadékot felvittem a testem minden egyes szegletére…

A kellemes zuhany után, amint felöltöztem és rendbe szedtem magamat, visszatértem a szobámba. Ahol, Tom lassan ébredezni kezdett.

-         Jó reggelt. – köszöntöttem mosolyogva, miközben leültem az ágyszélére.

-         Hmm… neked is. – motyogta álmosan. – Hány óra van már? –kérdezte.

-         Tíz óra múlt, öt perccel. – feleltem, a mobilomra tekintve.

-         Az jó. – dünnyögte, majd visszatemette a fejét a párnák közé.

Ahonnan nevetve ráncigáltam ki.

-         Elég volt az alvásból, nagy ember. Most szépen felkelsz, veszel egy gyors zuhanyt és miután átöltöztél, és ettünk valamit elmegyünk sétálni. – adtam ki a parancsokat, amelyeket bár dünnyögve, de véghez is vitt.

Még szerencse, hogy nálam voltak néhány régi ruhadarabjai. Amelyeket sunyiban koppintottam le, tőle.

-         Mint ha nekem is ilyen cuccaim lettek volna. – jött ki, a fürdőből.

-         Á, nem hiszem. Akkor arra emlékeznék. – rántottam meg a vállamat.

S mielőtt, ki törhetett volna belőlem a nevetés, magamra kaptam a barna velúr csizmámat és a farmerkabátomat. Majd a krémszínű bőr kis táskát a vállamra kapva – amelybe időközben, bepakoltam az irataimat, egy csomag papír zsebkendőt, és egy kis pénzt -, rohantam ki a szobámból.

Hallva amint, Tom a nevemet kiáltja felháborodottan, az eddig visszatartó nevetés kirobbant belőlem.

A konyhába érve, míg Rosa mosolyogva a fejét csóválta, addig az éppen reggelijüket fogyasztó öt, fiú kérdőn néztek rám. Mielőtt elbújhattam volna, Rosa háta mögé hirtelen két kar fonódott a derekamra. 

Tudtam, hogy ki a két igencsak erős kar tulajdonosa, így csak tovább nevettem.

-         Te csórtad el a kedvenc ruhadarabjaimat, és még le is tagadod? Na, várj csak. – duruzsolta a fülembe, majd a legkegyetlenebb kínzásba kezdett rajtam.

Méghozzá a csiklandozáshoz…

Mire Tom felhagyott a kínzásommal már csak hárman maradtunk a konyhában. Tom, Rosa és én. Az asztal iránya felé tekintve kissé kérdőn szemléltem, az üres székeket. Amelyeken nem régen még öt fiú ült.

-         A nappaliban vannak, és várják édesapád hívását. – tájékoztatott Rosa.

Amikor az édesapám szónál járt, halkan felhorkantam. Bár, mégse tűnt olyan halknak, mint amilyennek gondoltam.

-         Te, nem akarsz vele beszélni? – kérdezte, meg kedvesen,

-         Majd amikor hazajön, és „ha” lesz rám is ideje, akkor esetleg fogok vele beszélni. - a „ha” szót gúnyosan kihangsúlyozva mondtam ki.

Nem mondom, hogy nem esett rosszul az… hogy engem még fel sem hívott de, már megszoktam ezt tőle.

Amikor Rosa látta rajtam, hogy ez a téma kissé kényes számomra, Tom elé és elém is lerakott egy – egy tányért, amelyen a finom illatú tojásos omlett nézett vissza ránk ínycsiklandozóan.

Az omlett mellé, mind a kettőnk elé egy alma dzsúsz kancsó került.

A reggeli elfogyasztási ideje közben, a konyhában csak a mosogatóban csörömpölő tányérok, hangja hallatszódott. És, a villánk csikorgása a lassan kiüresedendő tányérunkon.

Az utolsó falatot, leöblítvén felálltam az asztaltól, majd köszönetet mondva Rosanak a reggeliért, néma csöndben vártam meg Tomot. Aki miután, ugyanúgy cselekedett, ahogyan én is pár perccel ezelőtt, mellém szegődött.

Éppen akkor léptünk be a nappaliba, amikor apa a következőre utasította a fiúkat.

-         Szeretném, ha nem zördülnétek össze Ellie-vel, mert az akkor sem nektek. Sem pedig nekem nem fog jót kezdeményezni. Megértettük egymást, fiúk? – a kérdésére, mind az öt srác igennel felelt. – Rendben. Akkor, hétvégén találkozunk fiúk. Legyetek, jók. Sziasztok. – köszönt el, majd a telefonban csak az erőtlen csipogás hallatszódott.

Apám utolsó szavai, amelyeket búcsúzásul a fiúkhoz intézett, újra keserűsséggel öntött el. Mielőtt akárcsak egyetlen egy csepp könny is kicsordulhatott volna a szemeimből, szótlanul igyekeztem minél hamarabb átvágni magamat a nappalin.

-         Minden oké? – csendült fel egy ismerős hang.

Amelynek a tulajdonosát, pillanatokon belül felismertem. Liam.

-         Persze. – feleltem, egy tettetet mosolyt varázsolva arcomra, melyről csak remélni tudtam, hogy hihetővé sikerült.

Az arcára pillantva, a tegnap még rajta lévő borostának hűlt helye volt. A barna göndörfürtjei, most egyenesre lett vasalva.

Ezelőtt nem igazán értettem annak okát, hogy némely fiú miért vasalja a haját. Ahogyan most sem értem. De, pontosabban nem is ez a gondolat foglalkoztatott.

Liamnek igenis jól ált ez az egyenesre vasalt haj is.

Egy fehér mintás pólót, fehér térdnadrágot és egy fehér converse tornacipőt viselt.

Jól áll neki a fehér szín. – gondoltam magamban.

-         Deni-vel elmegyünk sétálni, esetleg nincs kedvetek velünk tartani? – tette fel a kérdést Tom, a fiúk felé fordulva.

Mire azt hiszem, nem csak, hogy én, de még a fiúk is döbbenten néztek rá.

Én azért néztem rá döbbenten, és egyben szikrázó tekintettel mert egyáltalán, semmi kedvem nincs most a fiúkhoz. Főleg meg az után, hogy hallottam azt, amire apám kérte őket.

-         Ha, nem zavarunk akkor benne vagyunk. – felelte, Liam egy bátortalan mosoly kíséretében mindannyiuk helyében.

A tekintete csakúgy, mint tegnap most is rabul ejtette az enyémet. S, ha akartam volna sem tudtam volna hangosan is tiltakozni az ajánlat ellen, mert a szemei szinte, egyszóval: megbabonáztak.

-         Deni? – szólongatott, már nem is tudom hányadgyárra Tom, mire feleszméltem a Liam szemei által telt, kábulatból.

-         Felőlem, jöhettek. – nyögtem ki, egy vállrándítással egyetemben.

Majd amikorra a fiúk is összeszedték magukat, és szóltunk Rosa-nak, hogy mind annyian elmentünk sétálni, elhagytuk a Corwell házat...

2. fejezet

Sziasztok. Íme itt is van a következő rész. Amely egy picivel hosszabb, mint az első rész volt. ••Macy Claudia Morrow♥••-nak nagyon szépen köszönöm, a kommentjét. :)

Remélem, hogy ez a rész is elnyeri majd a tetszéseiteket. 

Kellemes olvasást és hétvégét kívánok mindenkinek!

Love

~Dóry~

(Danielle sz.)

Csokoládé barna szemei örvényként szippantották magukkal az enyéimet. A derekamat ölelő karjai, védelmezőként fonódtak körém. A tekintetemet a szeméről az arca többi szegletére emeltem. Enyhe borosta fedte állát, és arcát egyaránt. Sötétszőke haja, begöndörödve meredtek szét, amelyek közül néhány tincs a homlokára tapadt. A nyakán egy kisebb barna folt tündökölt, amolyan anyajegyként. Mielőtt tovább pásztázhattam volna őt, egy ismerős aggódó hang csendült fel felettünk.

-         Ugye nem esett bajotok gyerekek?! – az aggódó hang tulajdonosát felismerve, mind a ketten feltápászkodtunk, kezemben a könyvemmel és a lejátszómmal együtt.

Vagy két méteres távolságra álltunk egymástól. Úgy, mint ha valamin rosszan kaptak volna éppen észre minket.

-         Nem történt semmi baj, Rosa. – mosolygott rá a fiú kedvesen, a mellettem álló alacsony, kissé összes hajú nőre.

A hangja mély, ám mégis lágy volt. A tekintetemet, mégsem mertem rá emelni. Nem tudtam, hogy miért. Csak egyszerűen nem mertem.

-         Kincsem, úgy örülök, hogy újra itt vagy. – simított végig a karomon Rosa.

Akinek, azon nyomban az ölelésébe bújtam. Rosa ölelése számomra, megnyugvást jelentett mindig. Ő, ha valamiért szomorú voltam nem kérdezett, helyette a karjaiba zárva ringatott, és halkan dúdolgatott.

-         Nagyon, hiányoztál Rosa. – suttogtam a fülébe, az igazat. Mert, tényleg hiányzott.

-         Te is nekünk, kicsikém. Te is. – simogatta meg a hátamat. Majd egy kicsit eltolt magától, csak hogy a szemembe nézhessen. – El sem, hiszem, hogy újra itt vagy. Gyönyörű nővé csereped - tél.  A kedvenc ételeidet készítettem el, a kedvenc süteményeddel egyetemben. – mondta mosolyogva.

A száján lévő apró gödröcskék engem is mosolygásra késztettek.

-         Köszönöm, de most nem vagyok éhes. Talán később… kint leszek a hátsó udvarban. – mondtam halkan, majd egy puszit nyomtam az arcára, távozásom előtt.

Elhaladva a „megmentőm” mellett, a parfümje illata az orromba kúszott. Ámbra és narancs, jellegzetes illatát véltem felismerni benne. Mélyen magamba szívtam a finom illatot, majd a konyhán átvágva ki értem a hátsó udvarra. Ahol, a frissen nyírt pázsit illatának a segítségével a fejem kitisztult valamennyire.

Mielőtt helyet foglalhattam volna a tölgyfára kötött hintában, egy hosszas öleléssel köszöntöttem Pedro-t. Aki ugyancsak úgy fogadott, mint a felesége, Rosa.

Egyedül talán, csak is miattuk érzek egy kis örömet a szívem tájékán. Hiszen, őket mindig is a nagyszüleimként szerettem. Még ha nem is azok.

Pár szóváltásunk után, helyett foglaltam a hintában, a fülesemet újra a fülembe helyeztem, majd fellapozva a kezemben elhelyezkedő cérnafűzött – keménytáblás kötetet, belekezdtem az olvasásba. (Ken Folett: A katedrális)

Órák múltával, amikor a fülemben szóló dallam elhalkult, és utána már nem szólalt meg több dal, abbahagytam az olvasást. Megjegyezve az oldalszámot, összecsuktam a könyvet. Majd kihúzva a fülhallgatót a fülemből, felálltam a hintából. A kissé elgémberedett végtagjaimat pedig kinyújtogattam.
Körül tekintve, meglepetten vettem tudomásul, hogy felettem az idő este fele jár már. Legalábbis az égen felragyogó csillagokból ezt ítéltem meg. A gyomrom hangos korgással jelezte, mostanra már épp itt lenne az ideje, hogy egyek is valamit. Így a konyha felé vettem az irányt.

A hátsó ajtó érve, a konyhából idegen hangok szűrődtek ki. De amint beléptem az ajtón, mindenki elcsendesedett. Gondolok itt Rosa-ra, Pedro-ra, Joe-ra és öt idegen srácra. Köztük volt ő is. Akivel a lépcső alján ütköztünk egymásba.

-         Nem vacsorázol velünk? – törte meg a konyhába behonoló csöndet, Rosa.

A feltett kérdésén el kellett, hogy gondolkozzak.

Vacsorázzak öt idegen sráccal, akiket az apám menedzsel? Akik miatt, több mint valószínű, hogy apám nem fogja velem tölteni ezt a nyarat. Amely lehet, hogy az utolsó lesz.

Vagy próbáljak meg, megismerkedni velük, ha már két és fél hónapig egy fedél fogok velük lakni?

És mire megyek azzal, ha közel engedem magamhoz őket? Megéri –e nekem azt, hogy holmi öt hírességre éhező tinédzserrel összebarátkozzak?

A válasz az agyam szerint: Nem!

De a szívem azt súgja, hogy próbáljam meg őket megismerni. Mert lehet, hogy messze nem olyanok, mint amilyennek magukat mutassák a külvilágnak.

Végül is, egy közös vacsora velük, nem lehet a végzetem. Vagy még is?

-         De, köszönöm. – feleltem, pár perces gondolkodás után.

A mosogatóhoz léptem, ahol gyorsan kezemet mostam. Majd, a szekrényből kivettem egy virágmintás porcelán tányért és egy villát.

Az asztal felé fordulva, az öt srác felém pillantva felálltak. Hogy egyesével bemutatkozhassanak.

Először egy barna göndör hajú, kb öt centivel magasabb fiú lépett elém. A zöldeskék szemei barátságosan tekintettek rám.

-         Harold Edward Styles. De, mindenki csak Harry-nek hív.

A jobb kezemért nyúlt – ugyanis a másikban a tányér és a villa volt -, és kezet csókolt. Öt követte, egy kék – fehér csíkos pólót viselő szintén barna hajú, tengerkék szemű srác. Aki csak alig két centivel lehetett alacsonyabb az előtte köszönő srácnál.

-         Louis William Tomlinson, szolgálatára szépséges hölgyem. – viccesen meghajolt előttem, és ahogyan barátja ő is kezet csókolt.

-         Helló. Zayn Mallik. – mutatkozott be a Louis mögött álló, kreol bőrű srác.

Kinek a hajszíne és a szemszíne egyaránt megegyezett a másikéval. Mert mindkettő barnaszínben tündökölt. Azonban a kisugárzásában volt, valami rosszfiús tekintély.

-         Sz…i….a. – köszönt rám, a társaságból az egyetlen szőke hajú fiú, teli szájjal. – Bocsánat! Niall James Horan. – Miután ő is bemutatkozott, köszönésképpen egy gyors ölelésben részesített.

Amikor elengedett akkor vettem észre, hogy az ő szemei is akárcsak Louis-nak, szintén tengerkék.

És végül, már csak ő állt előttem. A többiek a bemutatkozásukat követően, visszaültek az asztalhoz, és tovább folytatták a vacsora elfogyasztását.

-         Még nem volt alkalmam bemutatkozni, ne haragudj. – amikor megszólalt, a hangja ismét elvarázsolt. Tetszett a mélység a hangjában. – Liam James Payne.

Ő is ahogyan Niall, egy öleléssel köszöntött, de mellette egy apró puszit is lehelt az arcomra.

Éreztem amint az arcomnak azon pontja, amelyet az ő ajkai érintettek, felforrósodott.

-         Danielle Cowen. – mutatkoztam be én is legvégezetül.

Liam, elmosolyodott majd a mellette lévő széket, udvariasan kihúzta nekem.

-         Köszönöm. – néztem rá hálásan, majd helyet foglaltam.

Már épp szedni készültem, a Rosa-féle mennyei spagettiből, amikor Joe hirtelen áthajolt hozzám.

-         Joseph Edmund White. – tartotta felém a jobbját.

-         Tessék? – kérdeztem döbbenten.

-         Joseph Edmund White. – ismételte el még egyszer a nevét, és a kezét még mindig felém tartotta.

Amikor kapcsoltam, hogy miért is említette meg ő is a nevét, nevetve fogadtam el a jobbját. Amelyet, miután jól megráztam el is engedtem.

-         Te semmit sem változtál. – ráztam meg a fejemet rosszallóan, miközben egy jó nagy adag spagettit szedtem magamnak.

-         Ha változtam volna, akkor mégis mire mennétek velem? – kérdezte, tele pofával.

-         Na, ez jó kérdés. – szinte egyszerre vágtuk rá Liammel, akivel egymásra is mosolyogtunk.

Ma már vagy harmadjára sikerült egymásra mosolyognunk.

Miközben az előttünk lévő ételeket fogyasztottuk, az ebédlő ajtajában egy ismerős alak bukkant fel.

Rövid barna haja, fel lett zselézve. Barna szemei pedig, amikor rám terelődtek csillogtak a boldogságtól. Ajkai pedig hatalmas mosolyra húzódtak.

-         Nocsak, kit látnak a szemeim? – kiáltott fel, még mindig mosolyogva.

Mire egyből felpattantam az asztalhoz, és a karjaiba vetettem magamat.

Amikor a mandula és a kávébabbal keveredő parfümje illata az orromba kúszott, csak még jobban szorítottam az ölelésemen. Amit ő, boldog nevetéssel tűrt.

Amikor elengedtük egymást, hirtelen ütni kezdtem izmos karjait, és mellkasát egyaránt.

-         Te, vadbarom! Idióta! Szemét disznó! – püfföltem, amennyire csak tudtam.

-         Héj, héj! Én is szeretlek kiscsaj! De, azért nem kell agyon ütni. – fogta le a kezeimet.

-         Miért, nem hívtál sohasem? Hívtalak, és írtam is neked. De, te nem is hívtál vissza, de még írni sem írtál! Még is miért, ha szabad tudnom? – néztem rá kérdőn.

-         Mert… mert amikor hazautaztál Chicagóba, akkor egy kicsit megharagudtam rád. Amiért, csak úgy köszönés nélkül leléptél. Utána, pedig egyszerűen nem mertelek visszahívni. Mert féltem, hogy leszeded a fejem… kérlek, bocsáss meg. – amikor a szemeibe tekintettem, egyszerűen képtelen voltam rá továbbra is haragudni.

Igaz előtte se haragudtam rá. Csak, egyszerűen rosszul esett, hogy nem hallatott magáról semmit sem.

-         Rendben. De, ez még egyszer elő ne forduljon Thomas Helmut Beck! Mert akkor nem állok jót magamért! – néztem rá fenyegetően.

Mire, egy csontropogtató ölelést és egy arcra puszi volt a válasza.

-         Igenis hercegnő! – mondta nevetve.

Majd miután elengedett, régi ismerősként köszöntötte az öt fiút. És Rosa-ékat is. S ő is helyet foglalt az asztalnál, és velünk együtt fogyasztotta el az asztalon lévő ételt.

-         Rosa, most is mennyei lett a spagettid. Amit nagyon szépen köszöntem. – mondtam, felállva az asztaltól, és a tányéromat a mosogatóba helyeztem.

-         Egészségedre, kincsem. – lépett mellém mosolyogva Rosa. – A süteményt pedig a hűtőben találod, ha gondolod.

Egy újabb tányérért nyúltam be a szekrénybe, amire nem sokkal később egy pár szelet rácsos kókuszos sütemény került. Amit azon nyomban Tom kezébe nyomtam. Csak hogy, friss tiszta vizet tölthessek egy üveg kancsóba. Még két poharat kivettem a szekrényből, majd Rosa-nak, Pedro-nak és Joe arcára nyomtam egy – egy puszit.

-         Tom, ma itt alszik, remélem nem baj. – néztem Rosa-ra.

-         Persze, hogy nem baj.

-         Köszönöm, jó éjt. Nektek is srácok. – köszöntem el tőlük is.

Majd Tommal az oldalamon, meneteltem fel a lépcsőn egyenesen a szobámig. Azonban mielőtt kiléptem volna a küszöbön, a tekintetem akaratlanul is Liamre esett. Akinek a szemei valami furcsaságot tükröztek, némi szomorúsággal keverve. Amit sehova sem tudtam tenni jelen pillanatban. Gondoltam, valami magán ügyi jellegű baja lehetett, ami most újra felszínre tőrt.

Tommal egymás mellett elhelyezkedtünk a hatalmas ágyon, és miközben a sütinket majszoltuk, egymást faggattuk arról, hogy mi minden történt velünk az elmúlt két évben, mind addig, amíg utol nem ért minket az álom.