2. fejezet

Sziasztok. Íme itt is van a következő rész. Amely egy picivel hosszabb, mint az első rész volt. ••Macy Claudia Morrow♥••-nak nagyon szépen köszönöm, a kommentjét. :)

Remélem, hogy ez a rész is elnyeri majd a tetszéseiteket. 

Kellemes olvasást és hétvégét kívánok mindenkinek!

Love

~Dóry~

(Danielle sz.)

Csokoládé barna szemei örvényként szippantották magukkal az enyéimet. A derekamat ölelő karjai, védelmezőként fonódtak körém. A tekintetemet a szeméről az arca többi szegletére emeltem. Enyhe borosta fedte állát, és arcát egyaránt. Sötétszőke haja, begöndörödve meredtek szét, amelyek közül néhány tincs a homlokára tapadt. A nyakán egy kisebb barna folt tündökölt, amolyan anyajegyként. Mielőtt tovább pásztázhattam volna őt, egy ismerős aggódó hang csendült fel felettünk.

-         Ugye nem esett bajotok gyerekek?! – az aggódó hang tulajdonosát felismerve, mind a ketten feltápászkodtunk, kezemben a könyvemmel és a lejátszómmal együtt.

Vagy két méteres távolságra álltunk egymástól. Úgy, mint ha valamin rosszan kaptak volna éppen észre minket.

-         Nem történt semmi baj, Rosa. – mosolygott rá a fiú kedvesen, a mellettem álló alacsony, kissé összes hajú nőre.

A hangja mély, ám mégis lágy volt. A tekintetemet, mégsem mertem rá emelni. Nem tudtam, hogy miért. Csak egyszerűen nem mertem.

-         Kincsem, úgy örülök, hogy újra itt vagy. – simított végig a karomon Rosa.

Akinek, azon nyomban az ölelésébe bújtam. Rosa ölelése számomra, megnyugvást jelentett mindig. Ő, ha valamiért szomorú voltam nem kérdezett, helyette a karjaiba zárva ringatott, és halkan dúdolgatott.

-         Nagyon, hiányoztál Rosa. – suttogtam a fülébe, az igazat. Mert, tényleg hiányzott.

-         Te is nekünk, kicsikém. Te is. – simogatta meg a hátamat. Majd egy kicsit eltolt magától, csak hogy a szemembe nézhessen. – El sem, hiszem, hogy újra itt vagy. Gyönyörű nővé csereped - tél.  A kedvenc ételeidet készítettem el, a kedvenc süteményeddel egyetemben. – mondta mosolyogva.

A száján lévő apró gödröcskék engem is mosolygásra késztettek.

-         Köszönöm, de most nem vagyok éhes. Talán később… kint leszek a hátsó udvarban. – mondtam halkan, majd egy puszit nyomtam az arcára, távozásom előtt.

Elhaladva a „megmentőm” mellett, a parfümje illata az orromba kúszott. Ámbra és narancs, jellegzetes illatát véltem felismerni benne. Mélyen magamba szívtam a finom illatot, majd a konyhán átvágva ki értem a hátsó udvarra. Ahol, a frissen nyírt pázsit illatának a segítségével a fejem kitisztult valamennyire.

Mielőtt helyet foglalhattam volna a tölgyfára kötött hintában, egy hosszas öleléssel köszöntöttem Pedro-t. Aki ugyancsak úgy fogadott, mint a felesége, Rosa.

Egyedül talán, csak is miattuk érzek egy kis örömet a szívem tájékán. Hiszen, őket mindig is a nagyszüleimként szerettem. Még ha nem is azok.

Pár szóváltásunk után, helyett foglaltam a hintában, a fülesemet újra a fülembe helyeztem, majd fellapozva a kezemben elhelyezkedő cérnafűzött – keménytáblás kötetet, belekezdtem az olvasásba. (Ken Folett: A katedrális)

Órák múltával, amikor a fülemben szóló dallam elhalkult, és utána már nem szólalt meg több dal, abbahagytam az olvasást. Megjegyezve az oldalszámot, összecsuktam a könyvet. Majd kihúzva a fülhallgatót a fülemből, felálltam a hintából. A kissé elgémberedett végtagjaimat pedig kinyújtogattam.
Körül tekintve, meglepetten vettem tudomásul, hogy felettem az idő este fele jár már. Legalábbis az égen felragyogó csillagokból ezt ítéltem meg. A gyomrom hangos korgással jelezte, mostanra már épp itt lenne az ideje, hogy egyek is valamit. Így a konyha felé vettem az irányt.

A hátsó ajtó érve, a konyhából idegen hangok szűrődtek ki. De amint beléptem az ajtón, mindenki elcsendesedett. Gondolok itt Rosa-ra, Pedro-ra, Joe-ra és öt idegen srácra. Köztük volt ő is. Akivel a lépcső alján ütköztünk egymásba.

-         Nem vacsorázol velünk? – törte meg a konyhába behonoló csöndet, Rosa.

A feltett kérdésén el kellett, hogy gondolkozzak.

Vacsorázzak öt idegen sráccal, akiket az apám menedzsel? Akik miatt, több mint valószínű, hogy apám nem fogja velem tölteni ezt a nyarat. Amely lehet, hogy az utolsó lesz.

Vagy próbáljak meg, megismerkedni velük, ha már két és fél hónapig egy fedél fogok velük lakni?

És mire megyek azzal, ha közel engedem magamhoz őket? Megéri –e nekem azt, hogy holmi öt hírességre éhező tinédzserrel összebarátkozzak?

A válasz az agyam szerint: Nem!

De a szívem azt súgja, hogy próbáljam meg őket megismerni. Mert lehet, hogy messze nem olyanok, mint amilyennek magukat mutassák a külvilágnak.

Végül is, egy közös vacsora velük, nem lehet a végzetem. Vagy még is?

-         De, köszönöm. – feleltem, pár perces gondolkodás után.

A mosogatóhoz léptem, ahol gyorsan kezemet mostam. Majd, a szekrényből kivettem egy virágmintás porcelán tányért és egy villát.

Az asztal felé fordulva, az öt srác felém pillantva felálltak. Hogy egyesével bemutatkozhassanak.

Először egy barna göndör hajú, kb öt centivel magasabb fiú lépett elém. A zöldeskék szemei barátságosan tekintettek rám.

-         Harold Edward Styles. De, mindenki csak Harry-nek hív.

A jobb kezemért nyúlt – ugyanis a másikban a tányér és a villa volt -, és kezet csókolt. Öt követte, egy kék – fehér csíkos pólót viselő szintén barna hajú, tengerkék szemű srác. Aki csak alig két centivel lehetett alacsonyabb az előtte köszönő srácnál.

-         Louis William Tomlinson, szolgálatára szépséges hölgyem. – viccesen meghajolt előttem, és ahogyan barátja ő is kezet csókolt.

-         Helló. Zayn Mallik. – mutatkozott be a Louis mögött álló, kreol bőrű srác.

Kinek a hajszíne és a szemszíne egyaránt megegyezett a másikéval. Mert mindkettő barnaszínben tündökölt. Azonban a kisugárzásában volt, valami rosszfiús tekintély.

-         Sz…i….a. – köszönt rám, a társaságból az egyetlen szőke hajú fiú, teli szájjal. – Bocsánat! Niall James Horan. – Miután ő is bemutatkozott, köszönésképpen egy gyors ölelésben részesített.

Amikor elengedett akkor vettem észre, hogy az ő szemei is akárcsak Louis-nak, szintén tengerkék.

És végül, már csak ő állt előttem. A többiek a bemutatkozásukat követően, visszaültek az asztalhoz, és tovább folytatták a vacsora elfogyasztását.

-         Még nem volt alkalmam bemutatkozni, ne haragudj. – amikor megszólalt, a hangja ismét elvarázsolt. Tetszett a mélység a hangjában. – Liam James Payne.

Ő is ahogyan Niall, egy öleléssel köszöntött, de mellette egy apró puszit is lehelt az arcomra.

Éreztem amint az arcomnak azon pontja, amelyet az ő ajkai érintettek, felforrósodott.

-         Danielle Cowen. – mutatkoztam be én is legvégezetül.

Liam, elmosolyodott majd a mellette lévő széket, udvariasan kihúzta nekem.

-         Köszönöm. – néztem rá hálásan, majd helyet foglaltam.

Már épp szedni készültem, a Rosa-féle mennyei spagettiből, amikor Joe hirtelen áthajolt hozzám.

-         Joseph Edmund White. – tartotta felém a jobbját.

-         Tessék? – kérdeztem döbbenten.

-         Joseph Edmund White. – ismételte el még egyszer a nevét, és a kezét még mindig felém tartotta.

Amikor kapcsoltam, hogy miért is említette meg ő is a nevét, nevetve fogadtam el a jobbját. Amelyet, miután jól megráztam el is engedtem.

-         Te semmit sem változtál. – ráztam meg a fejemet rosszallóan, miközben egy jó nagy adag spagettit szedtem magamnak.

-         Ha változtam volna, akkor mégis mire mennétek velem? – kérdezte, tele pofával.

-         Na, ez jó kérdés. – szinte egyszerre vágtuk rá Liammel, akivel egymásra is mosolyogtunk.

Ma már vagy harmadjára sikerült egymásra mosolyognunk.

Miközben az előttünk lévő ételeket fogyasztottuk, az ebédlő ajtajában egy ismerős alak bukkant fel.

Rövid barna haja, fel lett zselézve. Barna szemei pedig, amikor rám terelődtek csillogtak a boldogságtól. Ajkai pedig hatalmas mosolyra húzódtak.

-         Nocsak, kit látnak a szemeim? – kiáltott fel, még mindig mosolyogva.

Mire egyből felpattantam az asztalhoz, és a karjaiba vetettem magamat.

Amikor a mandula és a kávébabbal keveredő parfümje illata az orromba kúszott, csak még jobban szorítottam az ölelésemen. Amit ő, boldog nevetéssel tűrt.

Amikor elengedtük egymást, hirtelen ütni kezdtem izmos karjait, és mellkasát egyaránt.

-         Te, vadbarom! Idióta! Szemét disznó! – püfföltem, amennyire csak tudtam.

-         Héj, héj! Én is szeretlek kiscsaj! De, azért nem kell agyon ütni. – fogta le a kezeimet.

-         Miért, nem hívtál sohasem? Hívtalak, és írtam is neked. De, te nem is hívtál vissza, de még írni sem írtál! Még is miért, ha szabad tudnom? – néztem rá kérdőn.

-         Mert… mert amikor hazautaztál Chicagóba, akkor egy kicsit megharagudtam rád. Amiért, csak úgy köszönés nélkül leléptél. Utána, pedig egyszerűen nem mertelek visszahívni. Mert féltem, hogy leszeded a fejem… kérlek, bocsáss meg. – amikor a szemeibe tekintettem, egyszerűen képtelen voltam rá továbbra is haragudni.

Igaz előtte se haragudtam rá. Csak, egyszerűen rosszul esett, hogy nem hallatott magáról semmit sem.

-         Rendben. De, ez még egyszer elő ne forduljon Thomas Helmut Beck! Mert akkor nem állok jót magamért! – néztem rá fenyegetően.

Mire, egy csontropogtató ölelést és egy arcra puszi volt a válasza.

-         Igenis hercegnő! – mondta nevetve.

Majd miután elengedett, régi ismerősként köszöntötte az öt fiút. És Rosa-ékat is. S ő is helyet foglalt az asztalnál, és velünk együtt fogyasztotta el az asztalon lévő ételt.

-         Rosa, most is mennyei lett a spagettid. Amit nagyon szépen köszöntem. – mondtam, felállva az asztaltól, és a tányéromat a mosogatóba helyeztem.

-         Egészségedre, kincsem. – lépett mellém mosolyogva Rosa. – A süteményt pedig a hűtőben találod, ha gondolod.

Egy újabb tányérért nyúltam be a szekrénybe, amire nem sokkal később egy pár szelet rácsos kókuszos sütemény került. Amit azon nyomban Tom kezébe nyomtam. Csak hogy, friss tiszta vizet tölthessek egy üveg kancsóba. Még két poharat kivettem a szekrényből, majd Rosa-nak, Pedro-nak és Joe arcára nyomtam egy – egy puszit.

-         Tom, ma itt alszik, remélem nem baj. – néztem Rosa-ra.

-         Persze, hogy nem baj.

-         Köszönöm, jó éjt. Nektek is srácok. – köszöntem el tőlük is.

Majd Tommal az oldalamon, meneteltem fel a lépcsőn egyenesen a szobámig. Azonban mielőtt kiléptem volna a küszöbön, a tekintetem akaratlanul is Liamre esett. Akinek a szemei valami furcsaságot tükröztek, némi szomorúsággal keverve. Amit sehova sem tudtam tenni jelen pillanatban. Gondoltam, valami magán ügyi jellegű baja lehetett, ami most újra felszínre tőrt.

Tommal egymás mellett elhelyezkedtünk a hatalmas ágyon, és miközben a sütinket majszoltuk, egymást faggattuk arról, hogy mi minden történt velünk az elmúlt két évben, mind addig, amíg utol nem ért minket az álom.