20. fejezet

Sziasztok! Végre, sikerült meghoznom a megkésett részt, amely egyben az utolsó is volt. (legalábbis az 1.évadból). Sajnálom, hogy eddig nem hoztam, és nem is adtam semmilyen hírt magamról avagy, hogy miért nincs friss, de a gépem már lassan több mint két hete, hogy bemondta az unalmast, így nem tudtam írni se hogysem .. igaz még eddig nem tudta - vagyis nem jutott úgy rá ideje a szerelőnek, akihez elvittük a gépünket, hogy megtudja javítani, de kétlem, hogy az idén készen lenne vele. :( Azonban, mostan - nem is olyan régen, pár napja, a sógorom kölcsön adta a laptopjukat, arra az időre amíg nem lesz kész a gépünk. Így a tegnapi napon elkezdtem megírni a befejező részt, amelyet csak a mai nap tudtam befejezni. 

Őszintén sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni. :( 

Na és akkor most következzék is a fejezet:

Amikor, minden jóra fordul

" Az élet szép, csak élvezd és sokkal szebb lesz... "

(Liam sz.)

Várakozással és némi aggodalommal tekintek az előttünk álló következő órákra. A félelem az egész testemet birtokba vette, holott tudom, hogy éppenséggel ezt azt egyet nem szabadna éreznem vagy legalábbis erre gondolnom.

De még is, hogyan tudnék nem a félelemre is gondolni, amikor az a lány, akit szeretek éppenséggel a műtő asztalon fekszik, és az esély, hogy túl élheti csak huszonöt százalék?!

-          Én nem bírok sokáig itt bent lenni, úgyhogy ki megyek egy kicsit a friss levegőre. Esetleg csatlakozik hozzám valaki? – teszi fel a kérdést Rony, aki igyekszik visszatartani a könnyeit.

-          Én csatlakozom. – krákogom ki, majd amikor tudomásul vettük, hogy senki más nem csatlakozik hozzánk, egymás mellett indultunk ki a kórház udvarára.

Ki érve az udvarra, mind a ketten az ajtó mellett lévő padon foglalunk helyett, és néma csendben – szótlanul meredünk előre.

Az elmúlt napok és hetek teljes félelem érzetei mind, most törnek fel belőlem, amitől a könnyeimnek nem tudok már megálljt parancsolni. Ennyi volt, eddig bírtam. Képtelen vagyok már továbbra is, elsiklani a dolgok felett. Nem megy. Nem megy, mert félek... félek attól, hogy elvesztem azt az egyetlen személyt a világon, aki nem a hírnevem, sem a népszerűségem, sem pedig a pénzem miatt volt – van velem. Ha nem önmagam miatt. Elfogadott és velem maradt annak ellenére, is hogy tudta mivel jár, ha ez ember lánya egy hírességgel van együtt. De ő ezzel nem foglalkozott, mert nem érdekelte, csak is az, hogy mellette saját magamat adjam, nem pedig azt a Liam Payne-t, akit mindenki az One Direction együttesből ismer.

Amikor belegondolok abba, hogy mi lesz akkor, ha nem látom már többé gyönyörű szép kék szemeit, mosolyát, ha nem hallom többé, édesen csengő nevetését és hangját, akkor egy részem biztosan vele marad.

Vele marad, mert bár tudom... vagy legalábbis azt mondják, hogy az ember életében akár többször is eljöhet a szerelem, azonban a legeslegelső szerelmet soha senki sem felejti el.

És igen... ezalatt az első szerelmet, értem ahhoz, amiben idén nyáron volt és van részem, még pedig Daniellel. Akivel, szerelem volt első látásra ... vagy a mi esetünkben: “szerelem volt, első ütközésre”!

Emlékszem arra amikor először megpillantottam őt, már akkor tudtam, hogy ő egy különös lány, aki bár rejtély volt nekem, még is megakartam őt ismerni. És lám, sikerült is.

Megismerhettem a valódi énét, akinek a szíve némi tüskét és sebet hordozott, de még is egy életre való, erős, kedves és önzetlen teremtés...

Ha valaki most azt kérdezné tőlem, hogy ki érdemelné meg az életet, minden szó nélkül azt felelném rá, hogy Ellie. Hogy miért? Mert kedvességének és az önzetlenségének határai miatt, mindenkinek az arcára mosolyt tud csalni, és ahol tud ott ad és nyújt segítséget. És amiért szeretem. S továbbra is szeretnék vele lenni, újra gokartozni  görkorizni, és egyedül csak is vele lennék hajlandó kipróbálni az ejtőernyőzést, amelynek a kipróbálására oly annyira áhítozott...

-          Túl fogja élni a műtétet, Liam! – térít vissza a gondolataimból, Rony hangja, aki együttérzően szorítja meg a bal combomon nyugvó kezemet.

-          Tudom, de... – mondanék valamit, de képtelen vagyok rá.

-          Nincs de, Liam. Ő Ellie! Az a lány, aki soha nem adja fel a küzdelmet, és ez most sem lesz másként – mondja.

-          Nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha esetleg még sem élné túl. Maga a gondolat, hogy nem sikerül a műtét, teljesen megrémít és...

-          Állj! – kiált fel mellettem, amihez egy jókora nagy pofon is csattan az arcomon, mire félbe hagyom a mondatot, és az udvaron lévő összes szempár a párosunkra siklik. – Ne, hogy még egyszer ki mond! Még is, hol van az a Liam, aki elfogadva a szerelme betegségét, erősen megállta a helyét a mai napig? Hol van az a Liam, aki a szerelme mellett állt, és bízott abban, hogy meggyógyul  Hol? ... Az isten szerelmére már, Payne! Ő az én barátnőm is, még hozzá a legeslegjobb, sőt mi több olyan számomra mint egy testvér – a húgom. Nekem is fáj, és én is félek. De ismerem őt, jobban is mind ő saját magát, és tudom, hogy képes lesz rá arra, hogy meggyógyuljon, mert erős lány. És, mert szeret minket, éppen ezért nem lenne képes arra, hogy feladja a küzdelmet. Hinnem, és bíznod kell benne, itt belül – teszi a jobb tenyeremet, a szívem fölé – Tudom, hogy szereted. És ha mindannyian bízunk abban, hogy életben marad, akkor nem fogjuk elveszíteni őt, mert tudja, hogy szükségünk van rá.

Igaza van. Minden egyes kimondott szava – mondata az igazságot tükrözte  Valóban, hinnem és bíznom kell abban, hogy nem veszítjük el őt. Mert ő aztán képes arra, hogy küzdjön az életéért.

-          Köszönöm Rony! – suttogom a fülébe hálásan, amikor felállok és magamhoz ölelem.

-          Nincs mit. Én köszönöm, hogy vagy Ellie-nek. – enged el, és egy halvány mosolyt virít felém.  – De ennek ellenére nem fogom bocsánatot kérni a pofon miatt, mert megérdemelted.

-          Valahogy azt sejtettem – viszonoztam a mosolyt – de menjünk, vegyünk valamit a többieknek – mondom felajánlva a bal karomat, amelybe néhány perc múlva bele is karolt, és így sétáltunk el a büféig, majd vissza a többiekhez a váróba...

***

Néhány óra elteltével, Ellie orvosa lép be hozzánk a váróba – közben a kezében tartva a maszkját - , majd szólásra nyitotta a száját, mire mindannyian egyszerre pattantunk fel ülő helyzetünkből, és kérdőn meredtünk fel rá.

-          Sajnálom, hogy így elhúztuk a műtétet, de alaposak akartunk lenni, csakhogy minden komplikáció mentes legyen... – kezdett bele, azonban idegességünk révén, Niall volt az aki elsőként vágott az orvos szavába:

-          Csak azt mondja meg, megfog – e gyógyulni és hogy marad –e valami maradandó károsodása a műtétnek, vagy elvesztettük őt!

-          Elhiszem, hogy mindannyian idegesek és aggódnak Miss Cowen állapota miatt, de...

-          A fenébe is a szokásos – berögződő szövegeivel! Minket az érdekel, hogy mi van Ellie-vel! – vágunk ismételten a szavába Rony-val.

-          A műtét sikeres volt, azonban ahhoz, hogy bizonyosak lehessünk abban, hogy nem szenvedett bármilyen károsodást, ahhoz huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk az intenzív osztályon, majd csak utána fogunk tudni többet mondani -  a válaszát hallva, mindannyiunkról leesett körülbelül egy fél tonnányi súly, és egy hatalmas ölelésben részesítettük egymást.

-          Köszönjük Dr. Úr. És elnézést kérünk az előbb történtekért, de tudja, hogy a lányunk állapota érdekelt most leginkább mindenkit. – mondja Simon, mialatt hálásan megrázza az orvos kezét.

-          Esetleg bemehetünk hozzá? – teszi fel a kérdést, Deborah reménykedve.

-          Igen, de egyszerre csak egy, legfeljebb két személy mehet be hozzá. – feleli, miközben végig tekint rajtunk. – Védőruhát, Nora nővértől kérhetnek a nővérpultnál, de hogyha most megbocsájtanak, még várnak rám a többi betegeim.

-          Persze csak nyugodtan. És még egyszer köszönjük. – feleljük, majd megbeszéltük, hogy ki(k) mikor mehet(nek) be Ellie-hez.

Először, Debborah és Simon ment be hozzá, másodszor Rosa és Pedro. Harmadszor Rony és May, negyedjére Tom és Jo. Ötödjére Zayn és Harry, hatodjára Niall és Louis. És végül, utoljára pedig én mehettem be hozzá, egyedül, miután megbeszéltük, hogy én itt maradok Elli-vel, míg mindenki visszatér a Cowen villába.

Az ágya mellett lévő székre leülve, az egyik kezembe veszem a bal kezét, míg a másikkal végigsimítok, sima – nyugodt arcán. A szívem egy pillanatra összeszorul az elém táruló látványtól – amelyet a karjából kiálló tűt – amelyen keresztül az infúzió jut a szervezetébe – és az orrában lévő oxigén cső – takar. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szörnyű érzés őt így látnom, de mellette tudom, ezek nélkül nem lenne képes a gyógyulásra.

Az ajkaimhoz emelve a kezét, csókot lehelek rá, miközben elmesélem neki, a Rony és a köztem lejátszódó jelenetet...

-          ... és tudod, igaza is volt. Csak bíznom kellett abban, hogy te képes vagy megbirkózni a műtéttel  és lásd csodát, sikerült is. – mesélem neki halvány mosollyal az ajkaimon, amelyet ő most még nem láthat. – Már csak fel kell ébredned, de előtte aludd ki magad nyugodtan. Én itt leszek melletted, nem hagylak egyedül. – simogatom meg az ujjaimmal az új begyeit. – Akarod, hogy énekeljek neked? Mondjuk a "Back For You" – t? Ez a szám, most úgy is imponál valamelyest a jelenlévő állapothoz – mondom, majd belekezdek a dalba:

Whenever I close my eyes, I picture you there
I’m looking out at the crowd, you’re everywhere
I’m watching you from the stage yeah
You’re smile is on every face now
But every time you wake up
You’re hearing me say
Goodbye

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you

I’ve never been so into somebody before
And every time we both touch I only want more
So tell me nothing’s going to change yeah
And you won’t walk away yeah
Cause even though every night you’ll know what I’ll say
Goodbye.

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you

Right back for you
Right back for you
Right back for you

Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you
Yeah I am coming back for you yeah

Baby, you don’t have to worry
I’ll be coming back for you, back for you, back for you, you
Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you

Right back for you, right back
Right back for you, right back
Right back for you, right back
Right back for you.

Lately, I’ve been going crazy
So I’m coming back for you, back for you, back for you, you.

Amikor becsukom a szememet, ott lefestelek téged
Kikereslek a tömegből, mindenhol te vagy
Nézlek téged a színpadról igen
Most minden arcon mosolyogsz
De minden alkalommal mikor felkelsz
Hallasz engem mondd
Viszlát

Baby, neked nem kell aggódnod
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Még soha nem volt ennyire valaki azelőtt
És minden alkalommal mikor érintkezünk egyre többet akarok
Szóval mondd nekem semmi nem fog megváltozni
És te nem fogsz elsétálni igen
Mert ennek ellenére minden éjszaka tudni fogod mit fogok mondani
Viszlát.

Baby, neked nem kell aggódnod
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Egyenesen vissza hozzád
Egyenesen vissza hozzád
Egyenesen vissza hozzád

Újabban kezdek megőrülni
Szóval vissza fogok térni hozzád
Igen visszatérek hozzád igen

Baby, neked nem kell aggódnod

Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád
Újabban kezdek megőrülni
Vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád

Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza
Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza
Egyenesen vissza hozzád, egyenesen vissza

Egyenesen vissza hozzád.

Újabban kezdek megőrülni
Szóval vissza fogok térni hozzád, vissza hozzád, vissza hozzád, hozzád!

-          Jó éjszakát Ellie, álmodj szépeket! Szeretlek! – suttogom, amikor abbahagyom a dalt, és a homlokára lehelek egy apró puszit, majd amikor vissza ülök a székre, érzem amint az én szemeim is kezdenek leragadni, amit végül hagytam is, hogy lecsukódjanak, mely során mély álomba szenderültem...

(Danielle sz.)

Olyan furcsa, ám de mégis kellemes érzés és tudat öntött el, amikor valahonnan közelről élesebben kezdtem el hallani a gépek csipogását, amelyek nyilvánvalóan, hogy az én szívritmusaimat mutatják  Egy puha, bársonyos kéz érintését éreztem az egyik kezemen, amelynek a tulajdonosát úgy is felvéltem ismerni, hogy nem nyitottam ki a szemeimet.

Boldogság járja át a szívemet, a tudattól, hogy az a srác, akibe belezúgtam, megtartva az ígéretét, itt van velem, és nem hagyott egyedül.

Bár fáj a bal oldalon lévő mellkasom, és a műtét helye, még is legyűrőm a fájdalmat, majd szépen, lassan egyenként nyitom ki a szemeimet.

Amikor a tekintetem az édes alvó fiúra esik, mosolyra kúszik a szám. Körbe nézve a helyiségben, észreveszem, hogy csak mi ketten vagyunk itt. Egy kis időre, elszomorkodtam amiért anyáék és a többiek, nincsenek bent, de aztán, amikor tudatosult bennem, hogy Liam-en védő ruházat van, akkor egyedül csak egy személy tartózkodhat bent nálam.

Vajon mióta lehet bent Liam? – teszem fel magamnak a kérdést, amikor azzal kezdek el próbálkozni, hogy megtudjam simítani az arcát. De épp, hogy csak megmozdítom a tenyerében lévő kezemet, a szemei hirtelen föl pattannak, és a tekintetünk találkozik egymással.

-          Ellie... – suttogja a nevemet, halkan. – hát felébredtél. – jelenti ki, mint sem kérdezi, megkönnyebbülten. – Szólok egy nővérnek, vagy orvosnak, hogy felébredtél. Mindjárt visszajövök – mondja, és apró puszit lehelve az arcomra, lép ki a folyósora.

Pár perc elteltével, Liam az éppen engem kezelő orvossal tér vissza, aki már is el kezd kérdésekkel traktálni, míg a szemeimet is megvizsgálja...

***

Néhány óra elteltével, miután kivizsgálták, hogy nem maradt –e valami maradandó károsodásom a műtét során, egy rendes normális beteg szobába vittek, ahol Liam mellett, a szüleimet és a számomra fontos személyek is jelen voltak...

Annyira boldognak éreztem magam attól, hogy mindenki itt van velem, aki csak számít nekem.

A mosoly az arcomról levakarhatatlan volt egész nap  de úgy hiszem, hogyha van miért mosolyogni, akkor ne fogjuk vissza magunkat.

A szüleimen, Rosa-ékon, Jo-n és Tom –on, a lányokon és fiúkon, és végül Liam-en kívül  semmi másra nem vágyhatnék már. Mert bennük, és általuk meg van mindenem, amire vágyhatnék, avagy kívánnék.

Boldognak és szerencsésnek érzem magam, amiért ők a szeretteim, nélkülük mit sem ért volna küzdenem, de hála nekik, az lehetek aki mindig is akartam lenni...

Az estéhez közeledve, lassan mindenki búcsúzkodni kezdett tőlem, és kérésemre, most Liam is velük fog tartani.

-          Jó éjt El, és vigyázz magadra, mert holnap is szeretnénk téged ébren találni. – ölelt meg Louis, aki után Liam lépett közelebb az ágyamhoz.

-          Jó éjszakát Ellie. – suttogja közel az ajkaimhoz, amelyekre egy apró ám, de mégis szerelmes csókot nyomott. – Szeretlek.

-          Én is szeretlek, Liam! – viszonozom a vallomását.

Mosolyogva figyelem amint ő is kilép a szobából, míg végül csak a szüleim maradtak bent velem.

-          Jó éjt kicsim, álmodj szépeket. – köszön el anya is, miután a homlokomra lehel egy anyai csókot,  majd kettesben hagy apával, aki helyet foglal mellettem a széken.

Némi kis idő elteltével, a kezeimet a sajátja közé veszi, amelyet én hagyok is.

-          Nézd kicsim, tudom, hogy sokat hibáztam a kapcsolatukban, de tudnod kell, hogy mindig is nagyon szerettelek, ahogyan most is. Tudom, hogy egy egyszerű bocsánat szóval, nem javíthatok a múlton, de szeretném, ha újra kezdenénk. Megértem, ha még mindig haragszol rám, de kérlek adj egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, mennyire is fontos vagy nekem. – kéri, mire a szavai hallatán az arcomon végig folyik néhány, könnycsepp, míg az ajkaim mosolyra kúsznak.

-          Apa – szólítom meg, mire megpillantani vélem a tekintetében azt az örömöt, amelyet azzal okoztam, hogy újra apának hívom – már réges - rég megbocsájtottam neked, csak kellett némi kis idő, amíg elmondhassam neked, hogy már nem haragszom rád. Már bebizonyítottad, hogy mennyire is szeretsz. Hisz ha nem így lenne, akkor most nem lennél itt. Köszönöm, hogy itt vagy, és hogy csak tud, én is nagyon szeretlek apa!

-          Óh, kicsim. – ölel magához, és mostanra már együtt sírunk az örömtől...

Apa távozásakor az éjszakai nővér, akit Nora-nak hívnak, miután beszedette velem a fájdalomcsillapítót egy korty teával, kezdtem elálmosodni, míg végül meg nem adtam magamat, az álmok tengerének...

Epilógus

“Élet. Annyiszor ejtjük ki a szánkon, és még sem érezzük a súlyát... kaptad. Igen. Mind kaptunk egyet. Van aki harcolt érte mikor világra jött, és van akinek könnyebb volt az útja. Ok nélkül semmi sem történik, minden összefüggésben van, minden ami körülöttünk létezik, össze van kapcsolódva. Gondolkodj... levegő nélkül képtelen lennél élni, de az egyensúlyoknak is meg kell lenni, például a fény és a sötétség, a víz és a tűz, a hideg és a meleg, rossz és a jó... Olyan mintha csak mese lenne az egész, de mégsem. Benne élsz, a körforgás része vagy. Születsz, élsz, meghalsz. Rajtad áll, hogy az élsz az nálad mivel egyenlő. Sokan úgy tartják, hogy a boldogság és a szerelem is létezik. Próbáljuk meg ábrázolni őket, a szerelmet is hasonlíthatjuk mindenhez, de szerintem mindenki máshogy éli meg.

A boldogság, az pedig számomra benne van akár egy mosolyban is. Nekem az sem mindegy, hogyan kelek fel reggel az ágyból. Itt nem a bal lábbal vagy a jobb lábbal kelésre gondolok, hanem arra, hogy mit álmodtam, vagy hogy mosoly van –e az arcomon mikor kilépek a valóságba a takaróm alól.

Álmok. Olyan elképzelhetetlenek, ahogy léteznek, de igen, ott vannak. A valóság az, csak egy kicsit elferdítve.. mind álmodunk. Mindegyikünknek meg van írva a saját élete. Akár egy nagy könyv. Vagy egy társasjáték. Valaki felette ül, és mozgat minket  Attól függ minden a játékos éppen mit dob. Nem mindegy, hogy hatost vagy egyest dob.

Élünk, lélegzünk. Ki könnyebben, ki nehezebben. Az életet sohasem értheted míg át nem élet... tapasztalj, merj önmagad lenni, ne félj az elutasítástól. Tudd meg mit jelent az a szó, hogy ÉLNI. De ne vidd túlzásba, tudd hol a határ.. de ha átléped, kitudja milyen lesz onnan a kilátás, csak Te tudhatod...” – a szónoklatom befejeztét, hangos füttyszó és tapssor követi, amelyet én szimpla mosollyal, és enyhe meghajlással köszönök meg.

Majd amikor az iskolaigazgató lezártnak nevezi az érettségi – bizonyítván lezárását is, a szeretteimhez rohanok, akikkel hatalmas kört alakítva, öleljük meg egymást.

Először anyák gratulálását foglaltam el, akik nem kis megdöbbenésemre, a műtétem utáni két héttel, újra egymásra találtak. Majd őket követték Rosa-ék, és Joe – aki a fiúk közül, elsőnek pörgetett meg.

-          Gratulálok hercegnőm! – pörgetett meg másodikként, Tom, aki elhozta az újdonsült barátnőjét is, Lara-t, aki egy öleléssel és két puszival gratulált.

Tomékat követték Harry és Niall, akik után Maya és Zayn vont az ölelésükbe.

-          Már csak a megfelelő diplomák hiányoznak, és hivatalosan is ügyvéd lehetsz majd, el sem hiszem. – rázza meg a fejét hihetetlenül, Louis aki a fekete zakó alatt, egy fehér – kék csíkos tengerész pólót viselt, a kedvemért. – de azért gratulálok El, és alaposan megszorongat, majd végül átengedi a helyét, barátnőjének Rosalie-nak.

-          Én is gratulálok neked, Ellie! – ölel meg kedvesen.

Viszonozva az ölelését, pillanatokon belül szerelmem karjaiban kötök ki, aki miután megpörgetett, egy szerelmes *gratulálok* csókban részesített.

Én utánam pedig Rony  barátnőmön volt a sor, akit elhalmozhattak a többiek a gratulációiakkal, és kedves biztató szavaikkal. Amíg mindenki Rony-t fogta körbe, addig én fél karral át öleltem a mellettem álló, mosolygó barna hajú lányt. Akit mind össze, alig fél éve, hogy ismerjük, de már most úgy tekintünk rá, minthogyha ezer éve ismernénk.

Észreveszem, amit boldogsággal figyeli szemmel barátja, Louis vicces táncát, amely során biztosan állíthatom, le sem tudná tagadhatni, hogy odavan a mi répa imádó srácunkért.

Csak bízni és remélni tudok abban, hogy a kettejük kapcsolata jól fog alakulni... (de ez már egy másik történet)

Miután Rony is megkapta a gratulációkat, Mr. Borell igazgató rólunk és a szeretteimről is készített egy csoport képet, amelyre egész életem végig mosolyogva fogok visszatekinteni, mert mindenki rajta van, aki számít, és akikért bármit megtennék , és megadnék...

The End

Íme ez lett volna ennek a történetnek az első évada/könyve. Amelynek a második évada, ha még szeretnétek, hogy elkezdődjön, akkor elkezdem majd az írását.
Köszönöm, mind azt a kedves szót, biztatást, szeretettet és kitartást, amit tőletek kaptam. Úgy érzem, hogy soha sem fogom tudni meghálálni nektek, mindazt amit adtatok nekem. (Kedves szavakat, biztatást a folytatásra, és a kitartást - amiért nem hagytatok el.)
Remélem, hogy tetszett az utolsó rész is, ahogyan az egész történet.
És bár így megkésve, de ez lett volna az én karácsonyi ajándékom - kissé megkésve -.!

Köszönöm, hogy olvastátok a történetemet, és csak bízni tudok abban, hogy az ezután következőt is figyelemmel kíséritek és szeretni fogjátok majd. :)

Szeretettel: Love_day