Every minute as if it would be the last song - Minden perc, mintha az utolsó dal lenne

Üdv újra itt mindenkinek! Ahogyan ígértem, össze is hoztam a prológust, amely mondhatni már olvashattatok is korábban, csak hogy most annyi változatosság található meg benne, hogy az elejéhez írtam még pár sort. Az első fejezet pontos érkezésének időpontját még nem tudom, de megpróbálom a hét a valamelyik napján hozni, és ha ez sikerül is, akkor feltehetőleg hetente egyszer lehet számítani frissítésre. :) 
A prológushoz nem kívánok semmi egyebet, csak annyit, hogy kellemes olvasást hozzá! És kellemes vasárnapi délutánt, és legyen mindenkinek jó és szép napsütéses vidám hete! ;)

Szeretettel: Love_Day

Prológus

Egy keserű sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor Brian leparkol a Szent Marcus temető előtt. A kezeimre pillantva amelyeket az ölemben összekulcsoltam, szorosan összezárom az ajkam, mikor a csuklómon levő kötözésemet látom meg. Amely alatt a borotva pengéje által okozta vágásaim lapulnak.

A vágások okozta fájdalmak, semmik sem voltak ahhoz, amelyet anya elvesztése jelent számomra.

-          Én... én ezt nem tudom végig csinálni – suttogom halkan, még mindig a csuklómat bámulva.

-          Menni fog – mondja Brian, és az egyik kezét az enyémre téve megnyugtatni próbál – én itt leszek melletted.

Az arcára emelve a tekintetem, a türkizkék szemeiben az ígéret jelét látom, mire egy bólintással jelzem neki, hogy felkészültem az előttünk álló közel másfél órára...

Hulló könnyekkel állok, imádott anyukám sírja felett, kinek az elvesztése nagyon de nagyon fáj. Ő nem csupán csak az anyukám volt, ha nem a legeslegjobb barátnőm.

-          Ó, anya! Miért mentél el? Miért hagytál magamra? – zokogok fel tehetetlenül, mikor már senki sincs a közelben. – Mihez fogok kezdeni nélküled?

A könnyeim megállás nélkül folynak végig az arcomon, amelyeknek nem tudok és nem is akarok gátat szabni. Csak hagyom, hadd folyjon aminek folynia kell.

-          Tudom, most ha itt lennél, azt mondanád nekem, hogy az idő múlásával, minden könnyebb lesz, és hogy majd egy kis idő elteltével, a közös emlékeinkre emlékezve, már nem sírva fogok fakadni, hanem mosolyra. És bár a hiányod fáj, még is miattad, de leginkább magam miatt, megpróbálok majd úgy élni az életemet, ahogyan azt elvárnád tőlem. Ígérem, soha nem foglak elfeledni, és mindörökké az emlékedet a szívemben fogom tartani.

Az ujjaim hegyére egy csókot lehelek, amellyel meg is érintem anyám képét, melyet a sírfalba rakattunk be.

-          Örökké szeretni foglak anya! Ég veled! – búcsúzom –e szavakkal.

A kabátomat a karomra téve, még egy utolsó pillantást veszek a sírra, majd lassan elindulok bátyám, Brian fekete porschéja felé.

-          Mehetünk? – teszi fel a kérdést, mire tőlem csak egy erőtlen bólintásra futja, majd beülök az anyós felőli oldalra.

Pillanatokon belül, Brian is a beül a kormány elé, és miután mind a ketten becsatoljuk a biztonsági övünket, ő kitolat az autópályára, és már indít is tovább a reptér felé...

Felszállva a Los Angelesi gépre, Brian megengedi, hogy az ablakhoz üljek. A tekintetemet az ablakra szegezvén, magamban elbúcsúzom attól a helytől, ahol születtem, és felnevelkedtem.

Viszlát Chicago! – köszönök el az otthonomat jelentő várostól...