Every minute as if it would be the last song - Minden perc, mintha az utolsó dal lenne

Drága, kedves olvasóim!

Először is az elnézéseteket, a bocsánatotokat és a megértéseteket kérném azért, mert... mert nem hoztam a beígért "második fejezetet", mert nem jelentkeztem, és mert levettem az első fejezetet, ahogyan a részletet is. :( Másodszor is pedig, szeretnék egy rövidke kis magyarázat félét adni arról, hogy az előbb felsoroltak miért is fordultak elő.

Őszintén szólva, saját magamat sem értettem és még most sem igazán értem, hogy miért nem tudtam fojtatni az első, majd mostan a második változatot eme történetből. Eddig még ilyesmi nem fordult elő velem, és nem is számítottam rá, hogy már az első fejezetet követően megakadok az írásban, de most mégis megtörtént. :( 

Valamilyen érthetetlen módon, nem úgy íródtak meg az első fejezetek, ahogyan azt eredetileg is elterveztem, és éppen ez miatt történhetett meg az, hogy amikor a második fejezetekbe kezdtem bele, egy avagy két sornál tovább nem tudtam tovább folytatni. Nem ment a folytatás. Amit rettentően sajnálok is. 

Pedig próbálkoztam is vele, de még sem sikerült, és hát ami nem sikerül, avagy nem megy, azt nem mindig lehet erőltetni, vagy legalábbis nem ajánlott. 

Így hát én újra és újra elolvastam a "második" alaptörténetet, amelyből arra következtettem ki a legutóbb felrakott "első" fejezetről, hogy azt nem úgy kellett volna megírni, ahogyan megvolt írva. Túl egyszerű... és hát valljuk be, nem is volt az alaptörténethez illő. Legalábbis én ezt gondoltam róla, éppen ezért is írtam meg újra, immár harmadjára is az első fejezetet, amely egyenlőre - többnyire valamivel, szerintem jobban illik az alaphoz.

Az alap történet az maradt, ahogyan a prológus is, csak az első fejezet íródott át, remélhetőleg most már utoljára. Csak bízni tudok abban, hogy többször már nem kell átírnom az első fejezetet, ahogyan a bevezetőt sem. :$ Na, nem is fecsegek itt tovább összevissza! :) Kellemes olvasást kívánok a fejihez!

Love_Day

Chapters One _-_ The first meeting

~music~

   De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt márt nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná.      

   Azt hiszi, a múlttal kapcsolatosan egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben lehessünk.

   Annyira elegem van már abból, hogy nem tudják megérteni, hogy ez nekem mennyire is fáj. Fáj, hogy már soha többet nem hallhatom anya szeretett teljes hangját. Nem érezhetem az öleléseit...

   Ő volt az egyetlen személy, akire bármikor számíthattam. Aki meghallgatott, vigasztalt, tanácsokkal látott el. Nélküle már semmi sem lesz olyan, mint volt, ezt már tudom, de mégis annyira rossz ezzel a tudattal élni.

-          Ó, anya! Bárcsak itt lennél velem! – simítok végig a kezemben tartott fényképen, amelyen az én imádott anyukám mosolyog vissza rám.

-          Hé, Rosie! Nem jössz le velünk a partra? – dugja be Brian a fejét az ajtómon, válaszul nemet intek a fejemmel. – Biztos?

-          Igen – felelem, mire egy csalódott sóhaj, hagyja el ajkait.

-          Hát jó, de ha még is úgy döntesz, hogy csatlakozol hozzánk, lent megtalálsz minket – mondja, majd behúzza maga mögött az ajtót.

   Bűntudat mardossa a szívemet, amikor a becsukódott ajtót bámulom. Tudom, hogy ő csak azt szeretné, ha újra mosolyognék. Ha újra az az vidám életteli Rosie lennék, akit ő mindig oly nagyon szeretett. De egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy önfeledten nevetni tudjak, és hogy boldog legyek.

   Nem megy.

   Visszahelyezve anya képét az ágyam mellett levő komódra  felállok a babzsákomról és az ablakhoz lépek. Amikor kitekintek a partra  egy halvány ám de annál is fájdalmasabb mosolyra húzom az ajkaimat. Látva azt a sok boldog embert, szomorúan rázom meg a fejem.

   Miért én? Miért pont velem történik meg ez? – kérdem magamtól keserűen, a szívemben tátongó fájdalomra gondolva.

   Bárcsak... bárcsak felébredhetnék ebből a rossz rémálomból, hogy aztán újra anya szeretet teljes ölelésében érezhessem magam.

   Már semmi sem olyan mint rég volt, és nem is lesz soha! – mondja egy aprócska hang a fejemben, amelynek sajnos igazat is kell hogy hagyjak. Éppen ezért kellene, hogy betartsam az anyának tett ígéretemet, de... de annyira nehéz. Nem tudom, hogy képes leszek-e újra társaságba menni, önfeledten boldognak lenni...

   Amikor a gyomrom hangos korgással jelzi, hogy ideje volna valamit enni is, úgy döntök: lemegyek a földszintre és egyenest a konyhát célozom meg. Előszedve mindazokat a dolgokat amik a szendvicsemhez van szükségem, neki is állok az elkészítésének.

   Végezve az uzsonnám elkészítésével – amellyel épp a számhoz kezdek közelíteni -, egyszer csak egy halk kopogtatásra leszek figyelmes. Letéve a kezemből a szendvicset a tekintetemet az erkély iránya felé fordítom, amely felől a kopogtatás jött, egy idegen fiatal fiút veszek észre, aki felém int a kezével. Kikerülve a konyhapultot az erkély ajtóhoz lépek, amelyet elhúzva az idegenre tekintek kíváncsian.

-          Helló! Bocs a zavarásért! – szólal meg zavartan – Louis vagyok a szomszédból. – nyújtja felém a jobbját, de amikor észreveszi, hogy az enyém még mindig az ajtót fogja, visszaejti az oldala mellé. – Ö... igen, nos... khm... – köhint egyet, majd aztán tovább folytatja – azt szeretném megkérdezni, hogy nem-e kaphatnék kölcsönbe egy kis mézet? Ígérem, holnap visszaadom...

-          Persze, mindjárt hozom is – vágok a szavába, amikor már nem tudom tovább végignézni ahogyan zavartan küszködök a kérésével. – Egy pillanat – mondom, és egy kis időre ott is hagyom az erkélyen.

   Néhány másodperc eltelte után, immár egy mackós üvegű mézzel a kezemben térek is vissza hozzá.

-          Köszönöm, és...

-          Nagyon szívesen, és nem kerül semmi sem! – vágok közbe ismételten.

-          De hát biztosan...

-          Van még belőle – nyugtatom meg egy halvány mosoly kíséretében.

-          Akkor köszönöm.

-          Már megköszönted! – mondom, mire kisfiúsan mosolyog rám, majd a tekintete mögém siklik.

   Követve a tekintetét, észreveszem amint a hátam mögött alig egy méternyi távolságra levő fehér zongorát nézik.

-          Tudsz rajta játszani? – kérdezi.

-          Valamikor régen tudtam – felelem, és elfordítom a tekintetemet a zongoráról, amely még az anyáé volt.

-          De azért még most is tudsz játszani, nem? – kérdezi újra.

-          Nem tudom. Talán. – vonom meg a vállam.

-          Ne haragudj! Nem akartam tolakodni. – kér bocsánatot a szemeimbe nézve.

   A kristályosan kék szempár pillanatokon belül rabul ejti a tekintetemet, s azon kívül, hogy az előbbi bocsánatkérése őszintének tűnt, valami megmagyarázhatatlan érzés kezd a hatalmába keríteni.

   Hogy lehet valakinek ilyen mindent elemésztő, és magával ragadó tekintete? – kérdem magamtól.

-          Azt hiszem jobb lesz, ha most megyek. – dallamosan lágy hangjával visszaránt a jelenbe, és miután értelmezem a szavait, végre én is megszólalok.

-          O-oké. – motyogom zavartan.

-          Örültem a szerencsének ...

-          Rosalie, de csak Rosie – válaszolom meg a nevem, amelyről az ő bemutatkozása során, elfelejtettem megemlíteni.

-          Gyönyörű szép neved van, akár csak te - bókja hallatán furcsa bizsergést kezdek el érezni a hasamban.

-          Köszönöm, az... – anyukám választotta ezt a nevet nekem, - akartam mondani, de inkább elharaptam a mondat végét.

-          Nos, akkor hát én megyek. Remélem még összefutunk majd – mondja, és mintha reménykedést vélnék kihallani a hangjából. – Szia!

-          Én is – szólok utána, mire a válla fölött visszanézve egy boldog mosolyt virít felém. – Szia! – köszönök el végül én is tőle, majd visszamegyek a konyhába.

   Miközben a szendvicsemet fogyasztom el, mostanra már újra a szobámban ülve, a gondolataim közé akarva – akaratlanul is, Louis arca furakodik be, és a gyönyörű szép szemei, amelyeknél szebbet nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna már.. A kávébarna tincsei melyek véletlenszerűen keretezték az arcát, összevissza álltak a feje búbján, és a homlokán ülő ráncok, amelyek öregítettek a fiatal arcát egy pár évvel, csak még helyesebbé tették őt. Nem volt alacsony, de az a hű de magas sem, aligha fél fejjel magasodott csak fölöttem. Visszagondolva a kisfiús mosolyára az arcomon egy halvány mosoly jelenik meg.

   Letéve a komódra a tányért, újra az ablakomhoz lépek. Nem messze a háztól, megpillantom az egymás mellett napozó testvéremet, és a barátnőjét Mia-t. Akivel bár a kapcsolatunk, anya halála előtt eléggé közelinek mondható volt, most azonban szinte oly annyira eltávolodtunk egymástól, mintha soha nem is ismertük volna a másikat igazán. Pedig ez nem volt igaz. Macy-n és Lea-n kívül  ő volt az a személy akit még a legeslegjobb barátnőim közé sorolhattam. Igaz nem ő a hibás azért amiért így alakult a barátságunk, ha nem csak is én, és ez a helyzet, amelybe kerültem.

   Nem sokkal később egy körülöttük futkározó kisebb csapatra leszek figyelmes, akik közül egy valakit felismerni vélek... Louis-t látván a korábbi bizsergés a hasamban újra feléled, ám amikor azt látom, hogy hogyan kapja el a mellette elrohanó sötét hajú lányt, akit magához is ölel, szomorúságot és csalódottságot kezdek el érezni, mélyen legbelül.

   Hát persze, hogy van barátnője! – jelentem ki magamban keserűen. Hiszen egy ilyen fiúnak mint amilyen ő, az volna a csoda vagy is inkább a meglepő, ha nem volna barátnője.

   Szomorúan megrázva a fejem, eltávolodom az ablaktól,  és hanyatt döntöm magam az ágyamon. A fülesemet bedugva a fülembe, bekapcsolom az iphone-m, majd amikor felcsendül: Sarah McLaclan – Angel c. száma, behunyom a szemem és hagyom, hogy a zene és a szöveg egyaránt magával ragadjon...